Táltostűz

Kérdi valaki a nyílméregbékától, hogy „Drágám, akarsz te jáspis, opál, rubin vagy smaragd, de mérgező, szép, de gyilkos lenni?” Mondja-e neki az anyja ebihal korában: „Kedvesem, úgy vigyázz, hogy ne szeress, mert veszélyes vagy!”? Választhat vajon a kis jószág? De bizonyosan azt mondaná: jó ez neki így. Hogy is ne volna jó? Ő így éli túl a létet, neki ez hasznára van. Tudja is róla mindenki: harsány, hát halálos.
Mondta-e vajh apám anyámnak, hogy „Ím, szörnyet nemzettem hát, ki bár okos lesz mint te és a te apád és az én kék szemeimet örökli, azért mégis inkább óvd tőle a Világot!”? Nem mondta. Egyszerű, miért nem: nem sejté még azt, nem is tudta meg soha. Ennek ellenére mégis mindig valami néma iszonnyal viseltetett irántam. Talán ő maga sem tudta, miért húzódik el tőlem mindig, talán én is tévedek, ha megérzésnek hiszem. Tán csak személyiségünk hasonlatossága riasztotta – mindkettőnk makacssága és uralkodási vágya. Két türannosz nem élhet egymással békében. Azért is volt ez, mert ő Lászlót várt, nem engem, a férfiember pedig nem átok a többinek. A férfinak csak a teste erős, az érzelmei és tán az elméje is, de akaratáról csak hiszi, hogy van, lelke gyenge és nem tudja uralni önmagát.
A szülészorvos is csak annyit mondott: „Asszonyom, kislány.”, nem pedig azt, hogy „Ég irgalmazzon magának drága asszonyom, veszedelmet hozott a Nap alá, mely oly, mint a járvány: se jó, se irgalmas, nem ismer kegyelmet, de kiszámíthatatlan és veszélyes. Hasonlatos a vékonyszálú, gyengének látszó szulákhoz: könnyen tépni levelét és szárát, de mindenre ránő, mindent halálrafojt és aztán továbbáll; szép és haszontalan, de kiirthatatlan.” Nem gondolta még anyám, hogy a legszebb virágok mérgezőek és a legédesebb a rothadó gyümölcs.
Oly lettem, mint a tűz: szép, meleg, éltető erejű, de pusztító hajlamú. Ám nem vagyok hasonlatos a lángok többségéhez: nem terjed parazsam ezerfelé, mindenféle haszontalan irányba. Veszélyesebb vagyok, gyilkosabb és kiszámíthatatlanabb.
Így lettem hát Táltostűz.