Táltos a barlangban 1.

A Főnök nehéz munkát bízott rám. Néztem a sejtek őrjítő forgását, és nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy meg fogom még bánni, hogy önként jelentkeztem erre a feladatra. De mikor kiléptem a körből, Jázmin mélyen a szemembe nézett, és én minden aggodalmam elfeledtem. Kihúztam magam, szárnyaim magasabbak voltak, mint valaha, és a legkisebb pihe is a helyére került. Ekkor hirtelen a lábam alatti felhő villámgyorsan közeledett az orrom felé, mígnem ott nem találtam magam Jázmin lábainál.

Ez nem történik velem túl ritkán. Hajlamom van nevetségessé tenni magam és igen ritkán jut eszembe valami frappáns felvágás, hogy legalább egy icipici méltóságot meg tudják őrizni. Nem csoda, hogy már nem maradt belőle sok…
A mocskos rózsaszín felhődarabok beakadtak a szárnyamba, összeragadtak és igen ocsmányul néztek ki. Átkozódtam magamban. „Ezt a munkát meg kell kapnom!”- gondoltam. Komoly forráshiányban szenvedtem. Ez már a sokadik munkám volt. (Önéletrajzot már nem is készítek, mert a mennyvilágon senki nem hajlandó az alapján interjúra hívni. A jelenlegi állást is egy volt barátnőm segítségével kaptam, akinek lelkiismeret furdalást okozott, amiért dobott engem. Mégis jó valamire, ha az angyalt megcsalják...)
Nem szívesen vállaltam el, de végülis úgy tűnt, viszonylag könnyű munka, jó a pénz, és ami a legfontosabb, rengeteg szabadidővel jár, a mire szükségem is volt, mert egy, a mennybéli életet alapjaiban megreformáló és azt más megvilágításba helyező művön dolgoztam már akkor 13. mennyéve.

És persze, ott volt Jázmin. Ó, Jázmin! A legeslegcsodálatosabb lény, akivel valaha találkoztam... Nem is eviláginak tűnt... Gyönyörű, dús, fekete haja szinte mindkét szárnyát beborította, ha kibontva viselte, és azok a szárnyak... Sok szárnyat láttam már (igaz, a legtöbbet újságban), de egyik sem volt Jázminéhoz fogható. Amint ráléptünk a felhőre, csak őt láttam, semmi mást. És most vele együtt dolgozhatok… Fantasztikus érzés volt.
Az egész úgy indult, hogy az első napomon a Főnök szokásos körútján a mi felhőnket ejtette útba. Láttam, Jázmin iránt ő sem elfogulatlan, bár sosem használta ki a helyzetet.

- Nos, nézzük csak, mi készül itt! – mondta a Közép fölé hajolva. – Ó, ez szép feladatnak tűnik! Valami jóravaló fickóra van szükségünk, akinek helyén van az esze is és a szíve is.
Jázmin körülnézett, rám vetette pillantásának tüzét, és én olyan jóravaló fickó akartam lenni, akinek helyén van az esze is és a szíve is. Felpattantam.
- Ne is keressetek tovább! Én akarom!
- Te? – nézett rám a Főnök hitetlenkedve. (Már máskor is találkoztunk.)
- Igen – húztam ki magam. – Én. Alkalmas vagyok rá!
A Főnök rámvillantotta jellegzetes pajkos pillantását, és én úgy éreztem, ebből még sok bajom lesz. De visszafordult, bólintott, és én megkaptam első munkámat, mint őrangyal.