Táborban

Néptáncolok és épp egy úton voltunk külföldön. A barátnőmnek és nekem ugyanaz a fiú tetszett, de nekem tényleg csak tetszett ő viszont már nagyon régóta szerelmes volt belé. De a táborban én kezdtem beleszerelmesedni Bencébe. Nem volt egy túl helyes fiú, de mivel én sem vagyok egy szépség a belső értékekre figyeltem és egy nagyon aranyos jó fej srác volt az eredmény. De nem akartam megbántani Mónit, mert míg én már túl voltam pár fiún, ő sosem tetszett senkinek, nem is volt még fiúja. Ez a bevezető, de most jön a konfliktus!
Természetesen a táncosoknak tartottak egy kis bulit ismerkedésre, táncolásra. Az ismerkedés nem nagyon ment, hisz mind más nyelvűek voltunk, de valahogy elgagyogtunk angolul és végülis közös lett a buli. De akkor egyszercsak valaki egy lassú számot kért. Leültem. Pár másodpercig felhevülten néztem a táncolókat, majd egyre inkább elkeseredtem, hogy nekem miért nincs párom. Könnyek szöktek a szemembe, mert előző szerelmemmel nagyon fájdalmas volt a szakítás. Kimentem.

Egy folyóra nézett ez a rész és felültem a tájjal szemben a korlátra. Hallottam, hogy valaki odajön mögém de úgy tettem mintha nem venném észre. - Biztos a Móni az már megint. - gondoltam. De nem.
- Miért jöttél ki? - kérdezte Bence. - Elég hüsi van, nem kéne megfáznod. Szívemet a torkomban éreztem, ahogy megfordultam. - Te sírtál? De miért?
- Hiányzik - válaszoltam.
- Mi?
- Egy kéz a tenyeremből, egy csók a számról egy fiú mellőlem.
(Ezt egy internetes oldalon olvastam és nagyon tetszett. Már mióta ki akartam próbálni.)
- Én itt állok melletted és megfogom a kezed ha szeretnéd.
Tenyere forrón érintette hideg kezemet és engem is elöntött valami különös. Ránéztem és éreztem, hogy vibrál a levegő, ahogy zöldes szemeivel rámnézett.
Lemásztam a korlátról és egész közel álltam hozzá:
- Csókot is kapok?
- Ha szeretnéd...
Apró szájrapuszi volt, de épp elég a katasztrófához.
- Öhhh.......
A kijáratra néztem és ott állt az én barátnőm, Móni. Meglepetten, majd kétségbeesve nézett minket, ahogy kéz a kézben álltunk.
- Móni..
Elfutott fellökve az épp kilépő Dórit.
- Mi van? - kérdezte.
Elfutottam mellette a Mónival közös szobánk felé. Az ajtó zárva.
- Móni! Engedj be!
- Hagyj békén! - hallatszik elfulló hangon.
- Nem tehetek róla! Egyszer csak odajött... beszéljük meg!
A válasz halk, elfojtott zokogás. A lépcsőn megjelent Bence és Dóri.
- Mi a baja?
Dórival egymásra tekintettünk. Vajon a Móni elmondaná neki?
Végül kimondtam:
- Nem csak nekem tetszel...
- Ohh....
Meglepett arc a felelet.
- Ilyen jó pasi vagyok?
Rendes körülmények között nevetek rajta de így csak egy halvány mosolyra futja.
Azon az estén 8 óra tájban kinyílt az ajtó és kilépett Móni kisírt szemekkel. Elmet mellettem, rám se nézett. Mikor aztán visszament rámnézett.
Tekintete vádló volt és én tudtam a bűnöm.
- Elvetted azt is akinél talán lett volna esélyem!
Azóta nem beszélt velem.