Szerunika a harc hevében 2.

Kedves Anita! Megtennéd kérlek, hogy erre a szövegre cseréled a Szerunika a harc hevében 2 c. írásomat?
Négy módosítás van benne:
- egy dőlt betű. Ez a mondatrész: Szépfüzény inge (a szövegben is jelöltem hol található ez a rész)
- három szakasztörés (itt leütöttem egy csomó entert, hogy látszódjon, váltás van a történetben).
Köszönöm szépen!! :))











Hogyan lehet kibírni egy ébren töltött éjszakát, és egy bóbiskolva átvészelt nappalt ennyi dulakodó gondolattal, ennyi lékekbe maró érzéssel? Talán úgy, ahogy egy megétetett elviseli a bódultság terhes óráit vagy, ahogy egy váltólázas megvívja harcát hagymáz álmával. Szerunika úgy érezte, neki még ennél is keservesebb a küzdelme, hisz magának köszönhette szenvedését.
A megkérést követő események összefüggéstelenül rémlettek fel benne. Emlékezett, hogyan sűrűsödött a zajos sokaság, amint az idegen férfi karjára fűzve a palota felé lépkedett. Mind közelebb jött a terasz, föléjük borult a bálterem kapuja, majd csiszolt márvány siklott el a lábuk alatt.
A különös megkérés híre futótűzként terjedt a bálozó kastélyban. Ha Szerunika tekintete nem zuhan a márványos földre – a tétova kis topánkákra, és az óriási árnyat vető, biztos fekete csizmákra – számtalan meghökkent, elismerően nevető, udvariasan kétkedő arcot látott volna. De találhatott volna nem egy férfiúi ábrázatot, ami az avatottak bölcselkedő fintorával sugározta, hogy „A tábornok úr végre megmutatta, nemcsak a haza ügyeiben férfi, de a szív dolgában is!”, s nem egy asszonyi főt, amin elítélően gomolygott: „Bolond ember mellé bolond fruska. Egyébként meg mindegy – a tábornok főúr, mit számít egy főúrnak a kisebb urak rosszallása?”
Nem észlelte a sutyorgást, a zenét, a poharak csilingelését, csak a megtermett férfi erős lélegzését, és a saját gyermekien pihegő hangját: „Kérem szépen, hagy vezessem édes szülémhez! Szegények nem tudják hová tűntem! Engedjen el, kérem! Legalább ne szorítson, attól nem leszek jobban menyasszonya! Mondja el az apámnak ugyanazt, amit nekem! Csak ne kelljen szólanom! Mért megyünk a magánlakosztályok felé?” Szerunika utólag úgy vélte, aligha szólhatott bármit, inkább a gondolatai beszéltek. Legalábbis a férfi egy rezdüléssel sem jelezte, hogy hallaná őt.
Egy vendégfogadó szobában, távol a mulatság nyüzsgésétől a tábornok a teste meleg sugarába vonta a lányt, s belemorajlotta sápadt arcába: „Gyors elhatározásra jutottunk. Te igent mondtál nekem. Nem vonhatod vissza, ahogy én sem, hogy megkértelek! Innentől egymáséi vagyunk. Majd megismersz. Addig kapaszkodj abba a bátorságba, amivel igent mondtál.” Ezután durván bontogatni kezdte vastag derékszíját. Ha egy szempillantással később húzza le a szíjról az apró ötvösmunkát, s böki oda a lánynak, az szegény, elájul, azt gondolván, hogy miután elesett lélekben, elesik testben is. „Cserélünk! Ez lesz az aláírás hirtelen kötött szerződésünkön – mondta a tábornok. – Tessék, itt ez a szerencsehozó talizmán. Anyámtól kaptam, de már nem kell, mert te leszel a talizmánom. – A férfi megállíthatatlanul Szerunika kontyához nyúlt, kihúzva belőle egy pillangót mintázó tűt. A hajadon szeme megtelt könnyel, bár maga sem értette, miért éppen most. – Ez pedig nálam lesz. Majd visszakapod, ha már velem élsz.”
Mint a földmélyi folyó árjának tompa robaja, úgy hatotta át Szerunikát a tábornok hangja.
Kérője kikísérte őt a kastélykert elé a családjához, akik már készültek felszállni a bricskára. Szerunika csupán arra emlékezett, hogy megannyi haza induló címeres fogat, hatlovas batár, csillagfényt tükröző hintó forgolódott a kovácsoltvas kerítés előtt, míg a kert felől hermelinszőrmés úrhölgyek és arany paszomántos urak érkeztek. S még az ivódott a tudatába örök időkre, hogy egy rövid, vagy tán hosszú búcsúzkodás után a tábornok milyen kellemmel, szinte alázatosan, mégis túlzás nélkül hajolt meg az ő apja és anyja előtt.
Késő este, amikor hazaértek, minden távolinak, homályosnak tűnt: az anyja számon kérő, hitetlenkedő hangja, az apja céltalanul bolygó alakja, a pamlagra vetett báli ruhája, mely máskor meleg elégedettséggel töltötte el. A kandallótűz élettelenül verdesett, mintha a kémény kormos fala rögvest rámállana. Egyedül két kis húgának kék szemei kerülhettek közel hozzá azon az estén: csodálkoztak azok a szemek, de firtatás helyett oltalmazó meleget ontottak.
A következő emlékképe az volt, hogy a szobájának elfüggönyözött ablaka néz szembe vele. Kényelmetlenül feküdt a takaró alatt. Kezében egy varkocsos, ördögi fejet ábrázoló ezüst domborműt szorongatott – Küzdüklán talizmánját. Dacosan törölte ki a szeméből a savanyú szomorúságot, ami most az orrát kezdte facsargatni.
Sok zsongó látomással, villódzó, befejezetlen emlékkel telt el az éjszaka. Reggeli után a szülei visszatartották, hogy beszéljenek vele. Főleg csak kérdezősködtek. Mindketten tehetetlennek és aggodalmasnak tűntek, és a mondatokat hosszú szünetek ölelték. Szerunika úgy ahogy elmondta, hogy nem félelmében felelt igennel, és átgondolta döntését; hogyha a tábornok nem csak holmi szeszmámoros köd miatt kérte meg a kezét, akkor szíves örömest hozzámegy – a tábornok gazdag, a főurak közt is első, és nyilván jól fog bánni jövendőbeliével. Ő maga legalábbis mindent meg fog tenni, hogy jó feleség legyen, és nincs is oka kételkedni asszonyi erényeiben. Egy középosztálybéli leány aligha remélhet ilyen partit, még ha a megkérés elég sajátosan is alakult. De ugyebár ezt el lehet nézni egy tábornoknak, aki bővelkedik kiváló jellemvonásokban.
Egy különösen hosszú hallgatás után édesanyja így beszélt:
– Dolgoznod nem kell majd, sem sokat vele lenned, hiszen tábornok. Még örvendesz is, ha hetente egyszer látod. Az oldalán a király udvarába is beléphetsz. Jellemes, egyenes ember. Amint ebből a megkérésből kiérzem, szeszélyes. De te, leányom, olyan vagy, mint az agyag: szelíden belesimulsz bárki tenyerébe – kedvére való leszel!
Szerunika visszahúzódott a szobájába. Az ebédet elutasította. Gondolatait hajszolta a tábornokról, a házasságról (ezek mily elérhetetlen nagyságok volt idáig!), s Szépfüzényről. „Drága szerelmem, hogyan fogom elmondani neked? Mit fogsz szólni? Hogyan fogsz rám nézni? Még magammal sem tudok szembenézni. Megtagadtalak! Pedig mennyire szeretlek, hogy hiányzol! Két éve, amikor táncba hívtál a csárdában, milyen forrón tartottál a karodban! Beszéltél, és kérdeztél, s nem bántam, hogy mi voltál ez előtt, pedig mindent tudtam rólad, azt is, hogy öltél. És amikor fenyőgallyat akasztottál a kapunkra, s én azt levettem, mindenki megtudta, hogy visszaszeretlek. Már dicsérték érdemeidet. Pedig régen féltek tőled a lányos anyák, az apák pedig bizonnyal veremmel vártak volna a kert végében. – Szerunika arcán feloldozó mosoly olvadt e gondolatra, de rögvest elkomorodott. – Aztán azon a vészterhes nyáron bitangoló tolvajbanda érkezett... Te kiáltottad harcra a falut! Sosem felejtem el, ahogyan mögéd gyűlt az a sok kaszás ember, aranyos dalia, lovag, ahogy sokasodtak a pengék, kopják! Hogy féltettelek! Elől lovagoltál bivalyháton ülve, parasztgúnyában. Az az inas, sárból való barom milyen előkelően döngette patáit, milyen tüzes elszántsággal rázta éktelen fejét! Egy régi sarlóval a kezedben vezetted a népet. A határban megleptétek a haramiákat, leszámoltatok velük, s te úgy jöttél vissza vértől csatakosan. Mennyit ápoltalak! S mikor meggyógyultál, a nádorispán a vitézek monétájával tüntetett ki!
Megtagadtalak, de nem lettem hűtlen! Az irántad érzett hűségem indított erre a képtelen döntésre. Te reménytelen vadhajtás voltál. Öltél! Az ember, aki most az apád, mégis mindenét arra áldozta, hogy kihozzon a lehetetlenből! Neki sokkal többel tartozol, mint nekem!
Bármilyen keserves is volt a gondolat, lélekben készültem arra, hogy elvonuljak közüled és az édesapád választotta közül. Megvetettem volna magam, ha csimpaszkodó szerelmemmel nevelőd ellen bujtalak, aki gyengéden metszett téged erős, szép tőkévé. Az, hogy a tábornok megkérte a kezemet, megsegített elhatározásomban. Rettenetes elhatározás ez. Azt hiszem, nem gondoltam bele igazán, mit vállalok. Ebbe talán nem is lehet eléggé belegondolni. Féltelek és félek, hogy még ennél is jobban meg fogom bánni... ”
Délutánra felélénkült a leány. Tárgyilagosan vette újra a bálon történteket. „Anya elmesélte, hogy a bálteremben tudták meg egy nemes kisasszonytól, mi történt. Kiszaladtak a teraszra. A tábornok és én elvonultunk mellettük, s bár anya sziszegett nekem, én süket és vak voltam, a tábornok meg úgy tartotta magát, ahogy ezredek élén szokta, s nem nézett semerre. Anya elmondta, milyen sokáig voltunk távol, s ők, meg a házigazda már majdnem utánunk jöttek, de végre előkerültünk, és Küzdüklán tábornok rögtön hozzájuk kormányzott. Nem nagyon emlékszem miről beszélgettek. Anyától tudom, hogy a tábornok úr kedves volt, mosolygós. Először bemutatkozott: »Küzdüklán tábornok, szolgálatukra!« Mire apám így felelt: »Méltóságod nagyon nehéz helyzetbe hozta szegény kis leányomat. Nem való egy hajadont ilyennek kitenni. Illett volna előbb hozzám fordulnia a kérésével.« A tábornok erre megjuhászodott – oh, édesapám, te mindig megtalálod a megfelelő szavakat, pedig aligha számíthattál arra, hogy így fogsz először szembe kerülni egy főúrral! »Nem bánja, hogy a leánya az én feleségem lesz, igaz?« kérdezte a tábornok nevetve. Micsoda arrogáns alak! Apám arcán a bölcsek szelíd mosolya derengett: »Nem ad okot arra, hogy bánjam, méltóságos úr.« Utána a szüleim kivonultak a kapu elé. A tábornok beszélni akart velem, de valami uraság elvonta őt tőlem, és amikor visszajött, már mennem kellett, mert előállt a kocsink. – Szerunika felkuncogott. – Kár, hogy nem figyeltem őt! Apám megnyilatkozása után állítólag olyan volt, mint egy alaposan leteremtett kisgyerek, akit a dorgálás végeztével azért megvigasztaltak cukros süteménnyel.”
Este csomagja érkezett; egy verseskötet volt, a tábornok küldte neki. Szerunika letörten lapozgatta. Elolvasott néhány erdőről, mezőről, állatokról szóló verset, ami kicsit felvidította.
Lefekvés előtt felnyitotta ruhásládáját, hogy előkészítse a holnapi öltözékét. A kupac tetején egy gyolcsinget pillantott meg. DŐLT BETŰ Szépfüzény inge DŐLT BETŰ VÉGE– hullottak a szavak megfáradt értelmébe. Ártatlanul került hozzá az ing (Szépfüzény nagyon megázott azon a napon, s át kellett átöltöztetni) – véletlenül maradt nála.
Szoborrá válva, gondolatok nélkül térdepelt a virágos láda előtt. Érezte, hogy szükség van erre: kell a térde sajgása, és az üres létezés csendessége.
Húgai dübörögtek el a zárt szobaajtó előtt.
– Várj, lassíts! – suttogta a nagyobbik.
– Igazad van! Ne zavarjuk Szerukát!
Lábujjhegyen lépkedtek tovább.
– Ne vigasztaljuk meg? – kérdezte a kicsi.
– Majd holnap! Most hagyni kell, hogy magában legyen!
– Szerinted milyen lesz az esküvői ruhája?
A gyerekek sutyorogva lopakodtak be a szobájukba. „Vajon milyen lesz a ruhám? – csillant fel egyszeriben Szerunika szeme, és mosoly szélesedett az arcán.”


SZAKASZTÖRÉS


Másnap csak dél körül kelt fel. Senkit nem talált otthon, de nem bánta. Lerogyott az ablakfülkébe, és kirévedt a februári kertre, méltó koronájára annak az ódon, háromba osztott villának, aminek ők a földszintjén éltek. A kókadt pázsitot őszi levelek tarkították. A nyárra vágyakozó, csendes szökőkút körül három kisgyermek játszott. „Vajon a szomszédok tudják? – suhant át a leány fején. – Oh, vajon mit fognak szólni az ismerőseink, akik azt hitték, hogy Szépfüzény és én egybekelünk majd? Szánni fognak bennünket? Vagy irigyelnek majd?”
Rádöbbent, hogy többé nem találkozhat úgy Szépfüzénnyel, mint ezelőtt. Ma, amikor elmegy hozzá, rettegni fog, hogy milyen borzasztó vihart idéz kedvese ábrázatára. Holnap sírva fogja eltakarni az arcát, ha találkoznak, holnapután pedig szégyenkezve süti le a szemét előtte.
Szerunika úgy érezte, minden ellene fordult, saját maga is önmaga ellen van. Mielőtt a tehetetlen harag kilobogott volna belőle, kibuggyantak forró könnyei, és a hosszú sírás végül elcsitította gyötrelmét.
Kókadtan, de valamivel több élettel nézett a ház dolgai után. A jó munka borogatta sebeit, s egészen felocsúdott, amikor négy órakor kopogtattak. Ajtót nyitott: Szépfüzény toporgott a küszöbön fájdalomtól égő szemmel, fövegét esetlenül markolva.
– Be szabad jönnöm?
Szerunika hidegleléssel küszködve engedte be. Megálltak egymással szemben olyan távol, hogy közéjük fért volna egy lakodalmas asztal. Mindkettő arcán vértelen félelem ült, s mindkettő megdöbbent a másik ijedtségén. „Tudja, hogy mit műveltem! – pihegett Szerunika. – Hogy fogom megértetni vele, hogy érte tettem?” „Miért ilyen fehér? – borult be Szépfüzény képe. – Talán valami rettenetes érte! Hogyan sújthatnám le még ennél is jobban?”
A legénynek kellett valahogy elkezdenie. Letaglózva, pilláját zavartan leborítva fogott bele:
– Tudtam, hogy egyedül vagy itthon, ezért jöttem most. Én... fontos dologgal jöttem. Nagyon nehéz elmondani. Én... én nem veszlek feleségül téged! – A fiú gyorsan összeszorította rángatózó ajkait. – Nem lehetsz az enyém! Nem lehetek a tied. Nem tudtam! Bocsáss meg nekem! Én öltem... tudod, hogy régen megöltem valakit. Emiatt kerültem börtönbe. A nevelő édesapám régóta barátságban van a börtön urával. Megsajnáltak, s közös erővel kiszabadítottak a rabságból. Édesapám szerető keze alatt szépen kikupálódtam. A börtönigazgató uraság most visszakéri a szívességet, amiért szemet hunyt a véres tetteim fölött. Azt kéri az édesapámtól, hogy vegyem feleségül a lánykáját!
Szerunika halkan feljajdult – most végre kiderült, mi volt az a nehéz titok! Hát nem pusztán egy atyai kérésről volt szó, de annál sokkal többről, Szépfüzény szabadságáról!
Szépfüzény önkéntelenül közelebb került hozzá, hogy elkaphassa, ha összeesne, de a leány alakja rendületlen volt, mint egy világítótorony.
– Én... én nagyon sokkal tartozom nekik! Az édesapám megszánt. Az az uraság is. Adott nekem még egy lehetőséget. Ha nem ad, ott pusztulok el a tömlöcben... Nem tudtam, hogy ez lesz... Ha tudom, inam szakadtáig kapaszkodtam volna a tömlöc rácsaiba, hogy ne vihessenek ki onnan, s ne kelljen ilyen fájdalmat okoznom neked! Bocsáss meg!
A legény megsemmisülten sütötte le a szemét. A leányon volt a sor, de az csak összetörten tátogott.
– Te bocsáss meg énnekem – suttogta rövid erőgyűjtés után. – Mert véletlenül kihallgattalak. Tudtam, mit kívánt az édesapád. Bocsáss meg, mert két napja megkérték a kezem... és igent mondtam.
Szépfüzényt e szavakra elhagyta a görcsös feszengés. Mindketten ugyanarra gondoltak abban a pillanatban: „Keserves lehet ezt hallanod! ...Ha legalább beszélhettünk volna egymással, mielőtt elhatározzuk magunkat...!”
Némán, végtelen szomorúsággal és részvéttel nézték egymást. A fiú merített bátorságot a szólásra:
– Fog-e rólad szépen gondoskodni az, aki feleségül vesz?
– Aki feleségül vesz – kezdte Szerunika –, az a hadvezetésben a második Kürt generális után. A csík tábornok fog elvenni.
Szépfüzény, ki a belépése óta maga volt a tétova bú, most felserkent. Tiszteletteljes csodálat keringett be tekintetének bánatos ragyogásába.
– Isten veled! – mondta lecsillapodva a fiú.
– Isten veled!
Így búcsúztak el ölelés és csók nélkül. A könnyeik is csak napok múlva eredtek meg.


SZAKASZTÖRÉS


Szárnyra kélt a hír: Szépfüzény eljegyezte a börtön igazgatójának szelíd, okos leánykáját, a kis Szerunikát pedig feleségül kérte a csík tábornok!
A tábornok egy héttel a megkérés után bukkant fel újra. Különös találkozás volt; egyrészről nem jelentette be az érkezését, másrészről egymagában jött, rendetlen polgári ruhában, zilált konttyal, fáradt hunyorgással. Sötét képpel, sürgetve beszélt. Közölte Szerunikával, hogy az esküvőjük hat hét múlva lesz, április harmadikán. Ő mindent intéz, de ha neki, Szerunikának van valami különleges óhaja, teljesíteni fogja. Elmondta, hogy az országban mindenütt vannak villái, de egyik sem állandó lakhelye, viszont rá való tekintettel ezentúl a hanfüredi kúria lesz az otthona. Hanfüred Kállófüred szomszédja volt! Szerunika elmondhatatlanul megkönnyebbült. Küzdüklán tábornok meg is mosolyogta ezért.
– Három nap múlva lesz egy tisztcsaládoknak rendezett ebéd. Szeretném, ha elkísérnél! Bemutatnálak téged, és megbeszélnénk, amit még kell, mert utána már csak az esküvő napján fogunk találkozni.
Szerunika rögvest letört. „Három nap múlva elmegyünk egy ebédre, és az esküvőig ennyi lesz az együtt töltött idő? – rémült meg. – Elismerem, nem vágyom a közelségére, de jó lett volna a menyegző előtt összeszokni valamennyire. Illetve jó lett volna, ha van időm megtanulni, hogyan kell viselkednem mellette. Mert kétlem, hogy ő izgul, vagy hozzám akar idomulni.”
– Te intézd az esküvői ruhádat, meg gondold át a kérdéseidet addig az ebédig – mondta Küzdüklán.
– Hagyományos lesz a szertartás, uram? – tudakolta félszegen Szerunika.
– Igen.
– Csupán a ruhám miatt kérdeztem...
A tábornok arca felderült e szavakra, mintha az esküvői készülődés izgalma egy pillanatra elragadta volna.
– Uram! – kiáltott fel hirtelen Szerunika. – Hogyan veszünk részt az esküvői felkészítőn?
– Min? – kérdezett vissza élesen a tábornok.
– Amit a pap ad a párnak! Uram, ha ön nem lesz itt, akkor, hogyan tartják meg nekünk az áhítatot, meg a...
– Majd az esküvő reggelén – mondta fásultan a férfi.
Szerunikát ez igencsak megrémítette. „Ezek szerint a ceremóniához tartozó megannyi imaórát, lelkigyakorlatot és a próbaszertartást alaposan lerövidítik.”
A tábornok indulni készült. A leány a kerítésig kísérte.
– Gondolj át mindent, amiről az ebéden beszélni akarsz velem – látom izgulós vagy –, és bátran kérdezz tőlem!
A kis menyasszony megeresztett egy gyenge mosolyt. A tábornok nyugtatóan rápislogott, de a következő pillanatban már sötét gondolatainak eresztette fejét. Köszönés nélkül fordított hátat, és a bricskájába fogott két ló gyeplőjét már akkor türelmetlenül megrántotta, amikor még csak fél lábbal állt a kocsi küszöbén. „Vajon mi járhat a fejében? – szontyolodott el Szerunika. – És hová siethet ilyen komoran egy tábornok?”


SZAKASZTÖRÉS


A következő két napban Szerunika illembéli hiányosságait pótolta, főképp a rendfokozatokkal és megszólításokkal kapcsolatban. Édesanyja és húgai segítettek neki.
Felkeresték a város leghíresebb szabóműhelyét. Szerunika levertsége a bámulatos kelmék, karcsú derekak, gyöngyös fátylak láttán elpárolgott. Amikor a főszabó meghallotta, milyen párral van dolga, rögtön buzgalomba jött. Rajzokat tett a leány elé, anyagokat nyomott a kezébe – próbálta kipuhatolni, mi tetszene neki. Másfél óra elteltével kialakult a végleges elképzelés. Amikor elhagyták a műhelyt, a sok gonddal terhelt Szerunika végre úgy érezte, felhőkön jár, mint egy mesebeli menyasszony.
A vendégség előtti napon a tejboltból igyekezett haza, amikor ismerős ökrös szekér fordult be elé a főútra. Szerunika elpirulva cövekelt le, hogy fogadja a szekéren ülő férfiak köszönését – Szépfüzény komái mind –, de helyette elsápadt, és vállai leroskadtak, mert a szekér hátuljában a görnyedő Szépfüzényt pillantotta meg.
Láttára a legény megtelt élettel. Felpattant helyéről, szeme tüzelt, törzse megduzzadva érte hajolt, mozdulatai felé törtek. Úgy feszült a szekér hátsó saroglyájának, mint hadifogoly a toronymagas acélrácsnak. De a kocsi végül elzörgött, Szerunika pedig sosem érzett magánnyal meredt ki a poros utcából, alig bírván leküzdeni könnyeit.
Mint kivágott fa, úgy dőlt be egy sikátorba. El akart tűnni minden elől, még a házak szeme is bántotta. De jó lenne most roppant sziklataréjról belezokogni egy határtalan süket völgybe a fájdalmát! Mert ha nincs az ölelés forrósága, legyen a kihalt táj végtelenje...
Váratlanul szorító melegség olvadt a karjára. Kosara puhán huppant a macskakőre. A szorító marok ellenállhatatlanul húzta. Szerunika egy pillanatra látta maga fölött a szeretett arcot: fájdalomtól szaggatott ború homálya ült rajta, napfénytől festett, lángoló hajpihék libegtek körülötte. Aztán mindent vigasztaló feketeség fogott át, amint Szépfüzény magához rántotta őt, s ő lehunyt pillákkal omlott a fiú mellére.
A legény csókjai helyet találtak az erős összebújásban. Haj bomlott, fülbevaló hintázott kérges tenyerének útján. Szerunika viszonozta a csókokat, közben pedig úgy csüngött kedvese arcának részletein, mintha ez a kép lenne lélegzetének forrása.
Hirtelen elhúzta a fejét a meleg markokból. Könnytől csillogó szemekkel nézte a fekete, kérő szemeket.
– Légy erős! Légy az, kedvesem! – rebegte, és még utoljára arcához ölelte a fiú arcát, aztán felkapta kosarát, és árnyékot verve rohant a sikátor sötét garatjába.