Szerelmek - válások (1.)

Boldogság?! Igen, valamikor még az volt.
Klári az óráját nézte, a munkaidő végét várta, férje pedig őt egy közeli étteremben. Megbeszélték, minden hónap első hetében "randiznak". Egy hónapban egyszer vendéglőben vacsoráznak.
Házasságuk előtt több évig "gyűrték" a lepedőt és egymást, úgy mondták ki az IGEN-t, akkor azt hitték, hogy örökre.
*
István szemben ült a bejárattal udvariasan felállt. Büszke volt az asszonyára. Nyúlánk, vékony termet, ugyanakkor "mindene" a helyén. Kellően domborodik elől és hátul, a haja? No az külön történet! Azok a rakoncátlan, vörös hajtincsek! Óh, abba szédült bele már sokadik évvel ezelőtt.
Rövid csók, ölelés, egy kívülálló azt gondolná, ez a pár csak most kezdett találkozgatni. Pedig mennyire nem így van!
Ilyenkor tervezgetnek, álmodoznak... Jövőn, gyereken, lakásfestésen, egy másik, jobb autón. No meg egymás szemébe nézve keresik azt a régi tüzet, ami még mindig fellobbant közöttük.
A hétköznapok, az életük szervezetten telnek. István az ügyvédi irodájából rendszerint későn tér haza, finom vacsora, terített asztal és egy mosolygó feleség várja. Rövid beszélgetés kinek mi volt öröme, gondja a munkájában. Tévé és alvás. Óramű pontossággal és szervezettséggel. A hétvégék? Minden második vasárnap hol az egyik, hol pedig a másik szülőnél ebéd, majd a kötelező jókedv, mosoly akkor is, ha pokolian fáradtak voltak. Akkor is, ha csöndre vágytak és nem a panaszáradatra, hogy ismét a nyugdíj, az árak, a szomszéd, a rokonok meg a betegségek.
De ezt vállalták, összeszorított foggal teljesítették. Klári ilyenkor is mindig hatalmas dobozokat készített, telis-tele süteménnyel megrakva. Az idős szülőknek akár egy hétre is kitartott a szeretettel és ízletesen elkészített finomság.
Így teltek az évek egymással és egymás mellett. Mindketten azt hitték, ez már mindig így is lesz.
*
A Sors fintora
Igen. Van. Kijelenthetem, mert láttam Klári könnyeit, hallottam a fogadkozását, sőt később az örömét, a boldogságának is tanuja voltam.
Egyik évben karácsonykor a szokásos verkli már beindult. Klári konyhájában, korán reggel rotyogott a töltött káposzta, az édes és sós sütemények "katonás" rendben tálon, dobozokban. A beigli is sorsát várta a tálcán, hogy felszeleteljék.
A hűtőben három üveg pezsgő bírkózott a "fagyhalállal".
Klári vörös hajfürtjeit feltűzte,pár göndörke ott repdesett szép tarkója körül, csinos kötényben perdült-fordult, a rádióból karácsonyi dallamok tették ünnepélyessé a készülődését.
- István, mindjárt terítek! Csak pár perc! A fenyőfát már feldíszítetted? - szólt be kedvesen az nyitott ajtón.
*
István ült a díszítésre váró fenyőfa mellett és rakosgatta a díszeket.
- Ejnye?! Nem is kapsz ajándékot, ha így ellazsálod, amire megkértelek! - majd egy cuppanós puszit nyomott férje arcára.
István elkomorulva, eltolta magától:
- Kicsim, ne haragudj, de ma nem vacsorázom itthon!
- ??? - Klárinak hatalmasra nyíltak csodálatosan zöld szemei! - Hoooogyan?! Éppen az ünnep estéjét nem töltjük együtt?! Munkád van, vagy Anyádéknak van valami gondjuk?! - hitetlenkedve nézte az elkomorodott férfi arcát.
- Nem. Már előbb akartam megmondani, van valakim. Ne haragudj. Szerelmes vagyok, soha nem hittem volna... A férfi keserves pillantással feleségére nézett, aki sóbálvánnyá meredt ettől a kijelentéstől.
- Miiióta? Mióta tart a románc? - megdöbbenten az asszony a férjétől.
- Négy hónapja. Böbe javasolta, költözzünk össze. Hidd el, már előbb akartam, de képtelen voltam eléd állni.
- ??? - Klári agyában viharként jöttek, mit jöttek, száguldoztak gondolatai. Most mit tegyen? Ha sír, örjöng, nem változik semmi.
Ami a legfájóbb, hogy nem is érezte, nem is sejtette meg a közelgő vészt. A legnagyobb rendben történt az életük, még a szex is, igaz ritkábban. Most mit tegyen? Szívét úgy érezte, hogy egy vasmarok szorítja össze, az a vasmarok a bosszú volt, igen. Rettenetes bosszút forralt ki, a pillanat tört része alatt.
- Óh, drágám, semmi gond. Teljesen igazad van, egyetlen életünk van. Miért is rontanánk el. Igazad van, menjél csak. Az a fontos, légy boldog!
István megrökönyödve várta a vihart, az örjöngést, a sírást, a könyörgést.
Ezzel ellentétben mit kapott?!
"Megértést", rábólintást, mosolyt és lám, lám Klári azonnal a szekrényhez lépett.
Csak nem, csak nem szedi máris össze a holmijait? Csak nem, csak nem lesz ezen a szent ünnepen az utcára téve?
Hű! Beleborzongott. Böbére nem kellett volna hallgatnia, most mi lesz? Nyüglődött magában.
Klári nem a bőröndöt vette elő, hanem Istvánnak készítette ki a legszebb alsóneműjét, keményített, vasalt ingét, a legszebb öltönyét, sőt a legszebb bőrcipőjét.
A konyhába viharzott és kis fazékban jól telemérve a töltött káposztát, leszorítva a fedőt, külön zacskóba tette. A süteményekből dobozba pako, jó bőven, sőt a beiglit is felszeletelve szépen berakosgatta, elrendezgette.
Kezében a hatalmas csomaggal István elé perdült:
- Úgy gondoltam, adjátok meg a módját az ünnepnek, az első közös karácsonyotoknak. Előkészítettem a legszebb ruhádat, légy elegáns és ellenálhatatlan. Vigyed magaddal a karácsonyi vacsorát, bőven csomagoltam, még holnapra is jut, legalább nem kell Böbének korán felkelnie. Anyuékat meg lerendezem, a szüleidnek pedig Te mondjad le az ünnepi közös látogatásunkat.
No, indulandusz! De gyorsan! Ne várjon Rád az a szépasszony! - Klári egy kedves mosollyal ejtette ki azt a szót, hogy szépasszony. Nem gúnnyal, nem gonoszkodással, de kedvesen.
István csak állt a fenyőfa mellett, nyomorultul érezte magát. Kezeit lógatva és mukk nem jött a szájából. Sűlt halnak érezte magát, akit most szervíroznak "ezüst tálcán" egy másik asszony ágyába.
Az meg sem fordult "pasi agyában", hogy mindennek ő, egyedül ő volt, lett az oka.
Klári mosolyogva ismét elé perdült:
- Hja, itt van egy üveg pezsgő, már be is hűtöttem! Adjátok meg a módját az első közös karácsonyotoknak!
Klári ezek után vidoran dudorászva kilibbent a konyhába.
István még mindig csak állt és bámult ki a fejéből! Nem értette, mi van ezzel az asszonnyal? Igaz, már kétszer mondta ki, hogy az első közös karácsonyotok! Milyen szörnyű volt ezt most hallania! Idegei pattanásig feszültek.
Abban a hitben élt, hogy ismeri a feleségét.
Nem, ez nem lehet az ő Klárija?
Miért nem hisztizik, miért nem sír? Biztosan van valakije! No igen, akkor nem lenne ilyen vidor. Még, hogy ő ezt eddig nem vette észre?! No, meg is érdemli, hogy elhagyja - fortyogott magában.
De minél erősebben duzzogott, Klári annál kedvesebben, időnként kacéran, rákacsintva ellejtett mellette, sőt kedvesen nógatta is, öltözzön, menjen, várják!
Kiöltözve, pakkal a kezében megállt az előszoba ajtónál. Klári kinyitotta és gyengéden meglökte:
- No, menjél már, Te, Te Casanova!

István kilépett. Az ajtó becsukódott.
Képtelen volt tovább lépni. A lábaiból kiment minden erő, ilyet még soha nem érzett, ólomként emelte lábát, egy-kettő... Majd újból megállt és cikáztak benne a gonosz feltételezések, Kláriról.
Az asszony feltételezett árulásáról.
Biztos, biztos, hogy van valakije! Biztos, már alig várta, hogy lepattintson! Hogy a fenébe, hogy én mekkora ökör vagyok! Megindult Böbéhez, de nem szerelmetes remegéssel, vágyakozással, hanem dérrel-durral!
Böbe alig semmiben várta, a pici fa feldíszítve, az asztalon - rendelt! - hidegtál, már messziről látszott, valamilyen vendéglői csoda, aszpikkal lekenve.
István dühösen az asztalra tette a Kláritól elhozott batyut. Benne a még mindig gőzölgő, illatozó töltött káposztával, a friss kenyérrel, amit még felesége úgy szeletelt fel, olyan vékonyra, ahogyan ő szereti, no meg azok a sütemények, a mindenféle doboz, csurig a legfinomabb csemegékkel.
Böbe csak állt és meg sem tudott szólalni. Ekkor István az asztalra tette a pezsgős üveget:
- Klári küldi. Legyen szép ünnepünk!
Böbe:
- ??? Nem volt hiszti, nem volt sírás, nem volt könyörgés?
- Képzeld el, nem. Mennyire rettegtem ettől a bejelentéstől. Klári vidoran, kedvesen, mosolyogva kívánt nekem, nekünk sok boldogságot. Biztosan van valakije annak a cafkának! Hogy én milyen hülye vagyok, hogy ezt nem vettem észre?! Mikortól? Mióta csal meg? Csak azt tudnám, hogy ki a nyertes! Mert Klári, még most is, ennyi év után formás, csinos és csodálatosan főz, süt, vasal. Mindent tud, mit és hogyan szeretek, no igen. Ettől vált unalmassá.
Böbém, Te vagy a tűz, igen, nálad minden más. De annyira más.
*
Mindeközben Klári az előszoba ajtaját nemcsak kulccsal zárta be, de be is láncolta és hangosan bömbölve beesett az ágyba. Reggelre teljesen átázott a kispárnája a sok könnytől, amit Istvánért ejtett.
Reggel viszont feldíszítette a fát és megesküdött:
- Drága, jó Istenem! Jézus nevében kérlek, Teremtő Jó Istenem, hogy ez a Böbe lehet szép, csak okos ne legyen! Azért imádkozom, hogy István bármit mond, ne jusson el Böbének a fejecskéjében rejtőzködő tyúkméretű agyacskájába. István ne találja meg benne a szellemi partnerét, soha! Soha!
Miközben imádkozott, folytak a könnyei. De folytatta: drága Teremtő Jó Istenem, Jézus nevében kérlek segíts, segítsd meg az életemet. Találjak rá egy olyan férfira, aki megszeret és csak engem akar.
Majd reménykedett, hogy terve sikerült, de hogy ilyen jól, ha látta sem hitte el volna! István és Böbe, mint két csuka, hallgatott. Szerelem-szex semmi, csak egyfolytában az volt a téma, mikortó volt-van valakije Klárinak? Mikortól?
Az ilyen cudar módon elhagyott asszony pedig könnyek között, egyedül beszélt és imádkozott Jézushoz, Istenhez, Sorshoz.
Majd belefáradva a tévéhez menekült. Bekapcsolta, de a tudatáig nem jutott el semmi a műsorból. Valakik ünnepeltek, valakik boldogok, van akit szeretnek és van aki szeret. Klári minden könnyét elsírva, reménytelenül nézett ki a fejéből. Kegyetl lelkiállapotban érezte magát.
*
Böbééknél SEMMI, de SEMMI nem történt. Hiába az alig csipke, Istvánnak nem volt kedve a hancurhoz. Sőt csakis azért vett a töltöttkáposztából, mert Klári pontosan úgy készítette, ahogyan ő szerette. A világot körbejárta volna ezért a töltött káposztáért. No meg a beigli és a többi finomság. A pezsgőt is kinyitotta. Töltött.
Böbe ott vonulgatott előtte, szinte felkínálta magát.
Istvánnak semmi nem moccant meg sem a fantáziájában, sem a férfiasságában...
Egyfolytában féregként a lelkét rágta a gondolat, hogy igen, BIZTOSAN van Klárinak valakije! BIZTOSAN, mert még ilyen boldognak régen látta, hogyan röpködött örömében. Végre nem kell magyarázgatnia, ezt megúszta, mert ő, a hülye, ő könnyítette meg a dolgát, mármint Kláriét. Az asszony mintegy fellégezve, örömmel, szívesen pakolta, készítette el az útra, arra az útra, ami a házasságuk végét - és Böbével kapcsolatuk elejét jelentette.
*
Januárban Klári megismerte Nándit. A szerelembe mindketten forgószélként kavarodtak. Röpültek a boldogságtól!
Nándi, Isvánnal ellentétben rendkívül férfias jelenség volt. István az öltönyös, mindig higgadt, kimért úriember. Nándi? No igen, egy rakoncátlan, vadóc, sűrűvérű szerelmes - igazi FÉRFI! - A vérüket felforrósító, elmét is elborító, varázslatos érzés héjja-nászként csapott rájuk.
*
István akkor ment haza, amikor tudta, Klári biztosan nincs otthon. A lakásban rend, makulátlan tisztaság, mint mindig. A hűtőben főtt étel, amibe csak beleszippantott, Böbénél ilyet még látni sem látott, nemhogy kóstolt volna! A süteményes dobozból, vagy a kis tepsiből azért el-elcsent egy-egy meggyes, vagy almás süteményt. Képtelen volt ellentállni Klári "alkotásainak". Az illatoknak, no meg az ízeknek.
Áthurcolta Böbéhez a legszükségesebb holmijait.
Böbénél minden össze-vissza volt. A szekrényben a tiszta és piszkos ingek begyumászolva, a cipőjét soha nem tisztította ki, mondta ő nem alázkodik meg egy férfinak sem. Még az ő topogóját is Istvánnak kellene kifényesítenie.
István úgy érezte, mintha költözés előtt, alatt, vagy után lett volna. A lakás "szaladt", pedig nem volt lába. A rendetlenségtől.
Vacsora? Ha vitt a közeli boltból valami hideget, akkor volt, ha nem, akkor éhgyomorral feküdt a mindig oly lelkes szexre éhes Böbe mellé. De ezenkívül, a "jóasszonynak" más eszébe sem jutott.
Istvánnál az verte ki a biztosítékot, amikor valamilyen újabb rendeletet, határozatot, törvénymódosítást tanulmányozott (volna). Böbe hol piros, hol fekete bugyiban lejtett előtte, s rákérdezett, hogy szerinte, melyik a csinosabb?
Istvánt ez most hidegen hagyta. A munkájába mélyedt volna.
De nem sikerült!
Amikor Böbe megunta a bugyiban flangálást, akkor a körmeit lakkozta.
Istvánnak hányingere lett az aceton maró illatától, rá is dörgött Böbére, miért nem a fürdőszobában intézi ezeket az ügyeket?
Böbe pedig felháborodott, hogy ő menne a fürdőszobába, még gyertyás kádas, kényeztető, habos fürdőbe is, de Istvánért feláldozza magát, hogy mellette legyen, amíg azokat az uncsi papírokat bámulja.
*
Eközben Klári kivirult, boldog volt. Pontosan, tudta, látta, megtapasztalta, hogy a férje időnként feljár és megdézsmálja hol ezt, hol azt az ételt, süteményt.
Ilyenkor égnek emelte mindkét kezét és hálát rebegett a Teremtőnek, Jézus nevében.
Klárinak és Nándinak felhőként, egyre terebélyesedő örömteli, a szerelem ködként borult az életükre...
István és Böbe kapcsolata megfagyott. Már külön is aludtak, István szatyorban vitte a szennyesét a tisztítóba, hideg vagy vendéglői ételeket evett. Sokat fájt a gyomra, ideges volt, a gondjait nem tudta elmondani, hiszen Böbét nem érdekelte.
*
A bosszú beteljesedett.
*
István az ügyédi irodában elmélyülten dolgozott. Egyszerre egy hatalmas termetű férfi állt meg az íróasztala előtt.
- Nándor vagyok! - majd a jóvágású férfi a teljes nevével bemutatkozva, kezét nyújtotta. - Azért jöttem, hogy bejelentsem, feleségül veszem a feleségedet. El kell váljatok. Mielőbb. Szeretjük egymást, boldog vagyok. Klári maga a tündérek tündére! Csodálatos asszony, mindenben.

István kezét nyújtva, remegő szájszéllel válaszolta:
- Iiiigen. Valóban csodálatos asszony. Egy gyöngyszem, egy igazi gyöngyszem VOLT az életemben. - Mióta is tart ez a szerelem? - szegezte Nándinak a kérdést.
- Óh, januárban ismertem meg.
- Melyik januárban?
- Hát ebben az évben, januárban! Mindketten hívatalosak voltunk egy közös barátunk szültésnapjára. Ott találkoztunk. De ez már nem rád tartozik István. Rád csak az, hogy ne görgess hülyeségeket a boldogságunk elé. Meg ne próbáld! - ezzel felemelte kezét és ujjával megintette az ügyvédet! - Isván valamit nyekergett, de rábólintott.
Be kellett látnia, ezt az igaz gyöngyszemet, ezt a jó feleséget, elveszítette, örökre.
Mekkora marha voltam! - mondta ki jó hangosan, amikor Nándi becsukta maga mögött az ajtót.
Nándi még vissza is nézett, nem tudta, kinek szólt ez a "marha" megjegyzés.
*
Elváltak.
Klári és Nándi a föld felett lebegnek a boldogságtól, össze is házasodtak. Sőt Klári várandós, mint kiderült a baba fiúcska lesz. Boldogok és hálásak. Istennek, Jézusnak, Sorsnak?
Mindháromnak.
*
István albérletben él, egyedül és elhagyatottan. A munkájába menekül, nagyon sok pénzt keres, de nincs kivel és nincs mire elköltenie, de legfőképpen mikor?
Munkamániássá vált és boldogtalan. Egy ügyvéd, aki minden pert megnyert és megnyer, csak éppen az életét veszítette el... de azt mindörökre.