Szerelem lett belőle

Ez a történet kb. úgy 10-11 éves koromban volt. De még mindig nagyon sokat gondolok arra a fiúra, pedig már 4-5 éve volt. Emeletes házban laktunk akor még, fennt a tetőtérben, és ott összesen 6 család lakott, 1 szobás lakásokban. Egyik este játszottam a szomszéd gyerekekkel, és egy ásik szomszédom épp akkor jött fel az egyik haverjával, aki anyi idős volt mint én. Akkor megpiilantottam hogy egy gyönyörű magyar vizslája van. Oda mentem hozzá, és elkezdtünk dumálni. Megkérdeztem a szomszédom hogy mehetek-e velük sétálni. Azt mondta persze ha elenged anyukám is. Hát persze hogy elengedett. Az nap délután nagyon sokat nevettünk. Sétáltunk rengeteget. Aztán később már csak ketten sétáltattuk a kutyát. Napról-napra jobban bírtuk egymást. Minden nap este 6-kor lementem a ház elé, és vártam hogy mikor jön. Nekem sajnos mindig nagyon hamar otthon kellett lennem. Volt olyan amikor reggel 7-8 körül elmentem otthonról, és este 7-8 körül értem csak haza. Mindig azt mondta anyum hogy mire a villany felkapcsolódik addigra legyek otthon. Ez egyik este nem nagyon akart összejönni. Felmentünk ketten, kutya nélkül a mecsekbe. Hát oda felé nem is volt semmi gond. De hazafelé kicsit eltévedtünk. Szerensére az erőből kikeveredtünk valamilyen utcára. Kezdett sötétedni, kapcsolódtak fel a villanyok, és a fiú sokszor leült a földre és sírt, hogy most hogyan fogunk hazajutni. Mondtam h. most ne ezen gondolkodjál hanem mennyünk, mert ha leülsz és sírsz akkor soha nem fogunk hazakerülni! Találtunk egy Non stop boltot, és bementünk megkérdezni hogyan juthatnánk haza. Azt mondta csak sétáljatok lefelé és haza juttok. Hát fél óra múlva otthon is voltunk. Az egyik délutánunk nagyon rossz volt. Valamin nagyon összevesztünk, (már nem tudom min) és elment, ott hagyott. Én meg nagyon elkezdtem sírni. Pedig én voltam a bűnös, én voltam az aki megsértette. Volt ennél rosszabb délutánunk is. Elmentünk 3-4 óra környékén sétálni a kutyával. Bementünk a Balokányba és ott sétálgattunk, elvoltunk. Bejött pár fiatal, és nekik is volt kutyájuk. Akkor mi nagyon összevesztünk. Ő ott körbe-körbe sétált, én meg ott ültem a padon és sírtam. De egyikünk sem hagyta el a Balokányt. Végül kimentünk a Balokányból, vártuk a zebránál hogy zöld legyen, és akkor megláttam a fiú anyát meg a mostoha apját. Akkor mondta h. jó most az egyszer megbocsájtok neked, de többször nem! Mondtam jó. Elmentünk kettesben sétálni, a kutyát átadtuk az anyáéknak. Leültünk egy kapuba a lépcsőre. Mind a ketten akartunk mondani egymásnak vmit. Mondam kezdjed te. Ugyanazt montuk egymásnak hogy: SZERETLEK! Ezelőtt pár nappal kijelentette h. elköltöznek. Hát utánna már nem sokszor találkoztunk. Elköltöztek, és azóta sem tudunk egymásról semmit. Nem tudom hogy hol lakik. Ha egyszer véletlen találkoznák vele, biztos hog a nyakába ugranék, vagy nem tudom. Nagyon sok időt töltöttünk eggyütt, és őt biztos h. nem feledem soha! Még mindig azon a környéken lakok, és amikor elmegyek a lakása előtt, mindig arra a napra gondolok amikot megmondtuk egymásnak. Tudom ez nem valami izgalmas sztori, de nekem az volt. Olyan sok dolgot éltünk át. Találtunk olyan helyet is ahol graffitizni szoktak. Sínek mellett volt, sokszor mentünk oda, mert nagyon nyugis hely volt. És egyszer amikor ott voltak a graffitisek is, hallottuk hogy dudál a vonat. Vártuk már hogy de jó már végre jön vmi. A fiú odaállt a sínre, és ellenkező irányba nézett mint ahonnan jött a vonat. Ott álltam mellette, ő ott állt a sín közepén, és mögötte meg jött a vonat. Én ordítottam egy nagyot, és elhúztam a sínről, és ha nem húztam volna el onnan akkor nem tudtuk volna megmondani egymásnak h. Szeretjük egymást. Nagyon rossz azóta is rá gondolni. Hát ez az én történetem. Nagyon sok mesélni valóm lenne még, de azt nagyon hosszú lenne elmesélni.