Szerelem, 24 lépésben

A város lüketett, élt, zsibongott, a simogató tavaszi napfénytől rügyek pattantak ki a mandulafák ágain, a fű pedig olyan harsogóan élénkzöld volt, mintha frissen festették volna. A bicikliző kisfiú kapafogú mosolyának villanásai, a parkőr kalapjának billegése, a homokozó mellett a gyerekvigyázó anyukák vékony blúzokban telten ringó mellei, mind átvették a ritmust, amit az én szívem dobogása diktált.
Kiértem a kanyarból, ...és akkor megláttam Őt. Végre életnagyságban, teljes valójában láthattam, szemem beihatta látványát. Csodás!
Háttal állt nekem, körüllengte a cigarettája füstje, mint egy gomolygó szürke glória.

Még huszonnégy lépés, saccoltam be a távot.
Fekete kockákkal telehintett harisnya ütközött a tudatomnak - olyan kis kockák, mint Vasarelly képein -, de ezek a vádli formájától még görbültek is valóságosan a térben, nemcsak optikailag. A lábak mintha sosem akartak volna véget érni, megálló kimerevedett idő, mire szemem felkúszott a kívánatos combokon a piros szoknya szegélyéig, aztán a bézs kabátka, ami sejtetni engedte csak, hogy a csípő íve akár egy légies, több ezer év letisztult tapasztalatával épített boltív karcsúsága.

Még tizennyolc lépés.
A haja mint az olvasztott réz, de nem a régi ablakkilincsek homályosan zöldpettyezett tompasága, hanem a trombiták és cintányérok fényes reze, az az opálosan szűrt csillogású sárga, ami akár a mézé is lehetne. De mégsem az a lágyan folyó, hanem ércesen csillanó harsánysárga ami már nem is szőkeség, hanem átmenet az aligbronzhoz és a nyakán ott hátul a tarkónál olyan kacéran göndörödő apró kis pihék amiket elsőnek csókol az emberfia kábulatában.

Még tizennégy lépés.
Az arcát már egymilliószor vizslattam, az agyamba van égetve minden vonása. Négy képe is fenn van az adatlapján, abból kettő arckép. Minden nap megnyitom, kinagyítom a lehetséges legnagyobb méretre, amin már a pórusok is megszámolhatóak és látszik a szája feletti halványarany árnyék. A cég egyik zsenipalántája, Lajos (szólits Luiginak), minden héten háromszor jött a kórházba. Ő tanított a nagyításos trükkre is, meg a virtuális világban való teljes mozgásra. A cég a húszmilliós kártérítés mellett a rehabilitációs költségeket és a további alkalmazásomat is vállalta. Lajos (szólíts Luiginak) adta a laptopot, oktatja a programozást. Többé nem mehetek vissza hőtechnikusnak az erőműbe, a cég átképez számítógépes operátornak. A Munkavédelmi Hivatal jegyzőkönyveinek ismeretében ez nem is csoda, annyi megszegett előírás történt részükről, hogy bármit megadtak, csak ne kerüljön bíróságra az ügy.

Még tizenkét lépés.
Olyan arca van, mint egy pajkos angyalnak, a szabályos és szabálytalan vonások harmóniája egy mennyei fortissimó, a szende szűziesség és az élvhajhász bujaság eszenciája. Az orra egy hajnali kardpárbaj végső vágásának egyenessége, a pofacsontjai magasan ülnek, mint a szirti sasok, de olyan bájosan lágyulnak meg, hogy szinte érzem a belőlük az álmodozó lebegést, egy áradó halleluját, amitől összeszorul a gyomrom, zsibbanak az ujjbegyeim, és nem győzöm lenyelni a nyálam ami patakokban termelődik.
A Love.hu-n találtam rá, Csilla26, beleszédültem a szépségébe mikor megláttam. Én írtam neki az első levelet, egy könnyed, kis vicces levél, egy galamb szárnyának puha simítása, jelentéktelen kis semmiségek és visszafogott bókok. Csak négy nap múlva válaszolt, addigra már lemondtam minden reményről, de akkor mintha a szutykos dzsungelmocsár fojtogató párájából hirtelen egy skandináv világítótorony teraszán szívhattam volna be a friss, sós tengeri levegőt. Eltűnt a zöldre festett falú kórterem, a fehér vaságyak a gyűrött lepedőkkel, csak Ő maradt, ahogy egy pipacsokkal és margarétákkal teleszórt réten át fut felém, a haja lobog és a karjai kitárva.

Még tíz lépés.
A szemei halványkékek, vagy búzavirágkékek, vagy a hegyi tavakra sütő napsugár által bekékült levegő színe, egy fényszennyezés nélküli vidéki éjszaka tisztaságával. Ha nevet, akkor türkiz szikrák villóznak benne, fotonok ütköznek a világűr sötétjével és nyerik a csatát.
Az első pár üzenet rendszertelenségét felváltotta a napi, aztán a napi több levél. Nem írtam neki a balesetről, és tavalyi képeket mutattam meg magamról, egy portrét, amin még hosszú volt a hajam és nem volt bajszom, egy másikat amin Artúrékkal vagyok buliban, és egyet ahol az Eiffel toronyról integetek.
Szereti a verseket, a libasültet, a szilvalekvárt és a 'rakkendrollt', ...ez volt a mottója.

Még kilenc lépés.
Minden lépés fáj. A térdemben mintha izzó öntöttvas amorf cseppjeinek rücskös felszínű darabkái dörzsölődnének egymáshoz.
A szája íve duzzadt, majdhogynem, mint egy egzotikus, aranybőrű bennszülötté, vagy mint egy hatvanas évekbeli, bubifrizurás amerikai színésznőé, aki túl vastag rúzst használ. Mondhatnám, hogy feslő rózsabimbó, mondhatnám, hogy olyan, mint egy szem pirosló eper, de ezek a banális hasonlatok, nem illenének Hozzá, mert Ő különleges, mint egy kézzel gyártott hegedű, és ha egészében különleges, akkor részeiben is az.
Kissé elnyílik egymástól a két ajka, és látni lehet a fogakat, vakítóan fehér fogak, nem látszik rajtuk a cigaretta sárgája, a fiatalság öntisztulása tartja fehéren vagy a gondos fogápolás ez nem derül ki, de lényegtelen is a végeredményt tekintve.
Csilla, Csilla, angyalom, huszonhatos csillagom. Ez volt a mantrám négy hónapon át.

Még nyolc lépés.
Három műtétem volt, egy hónapig voltam az intenzíven, nem adtak húsz százaléknál több esélyt, hogy megmaradok. De túléltem, most már tudom, csak azért, hogy Őt megismerhessem. Valami célja az Úrnak mindennel és mindenkivel van, velem az lehetett, hogy arra áldozzam az életemet, hogy Őt boldoggá tegyem.
Verset írtam neki, Ő pedig hatalmas piros szív szmájlikat küldött érte.
A cég emberi bejöttek, az elnökhelyettes, a személyzetis, meg a művezetőm. Hoztak narancsot, kicsit sajnálkoztak, amolyan hivatali búskomor együttérzéssel, ami lekopott róluk ahogy kiértek a kórházkapun, de biztosítottak, hogy mindenben gondoskodni fognak rólam. Ennek a gondoskodásnak volt az első lépése, hogy jött Lajos (szólíts Luiginak) a laptoppal. A második, hogy átutalták a pénzt.

Még hét lépés.
A bőre halvány, az elefántcsont tiszta fehér lágysága, amit csak az orra körüli tizenhét apró szeplő pettyez be kissé, de ezek a szeplők mind a barátaim, mindnek ismerem a formáját és pontos helyét az arca kordinátarendszerében. Az állán egy kis anyajegy, szabad szemmel csak egy sötét pötty, de nagyításban olyan a formája, mint egy apró kis ugró uszkárkutyának. A kutyust Csillagugrónak hívom. Imádom. Karácsonyra egy aranyláncot küldtem Neki ajándékba, amin egy uszkárkutyust formázó medál fityegett. A konspiráció miatt Zoli ápolónak volt egy jó hétvégéje, mivel fizettem az útját, csak hogy párizsi pecsét kerüljön a csomagra. Nem sajnálom tőle, ő volt hozzám a legrendesebb végig, mikor még kómában feküdtem, hallottam, hogy imádkozik értem.

Még hat lépés.
Órákat csetelgettünk minden nap, Ő írt a banális, nemszeretem munkájáról a reklámcégnél, az aktuális pletykákról, a munkatársnői rivalizálásáról és a főnökei nyomulásáról. Én írtam neki a valótlan életemről Franciaországban, amit kitaláltam magamnak a kórházi ágy sivársága helyett. Ő írt a barátairól, a bulikról ahova eljárt velük, én írtam a könyvekről, amiket épp olvastam. A filmekről, amit marokszám hoztak be DVD-n a haverok, úgy meséltem, mintha régi élmények lennének, vagy épp most láttam volna a moziban.
Négy hónap rehabilitációs kezelés után engedtek ki. Járni csak a lábamra szíjazott acélkeret segítségével tudok, akármilyen bő nadrág van rajtam, átüt a szöveten a fém szögletessége és akárhogy olajozom, minden lépésnél nyikorog mint egy rozsdás légópinceajtó.

Még öt lépés.
A keze keskeny, tajtékos hullámveréssel döngölt homokparton futó lovak kecsességével mozdul. Ujjai karcsúak, jegenyefák, amint az égig nyújtóztatják egyenes törzsüket, alig emelkednek ki az ízületek ebből a simaságból. A körmei halványrózsaszín gyöngyházra lakkozva, a bal gyűrűsujján rövidebbre van vágva, mint a többin.
A kézfején kis karcolás, friss, de már nem vérző, épp csak felszínes, mint amit egy tövis húzott végig, csak hogy ne legyen tökéletes az a tökéletes kéz.
Minden szerdán egy csokor virágot küldettem neki, huszonhat szál vörös rózsát. Szerda volt amikor az első levelet kaptam Tőle, erre emlékeztette ez a gesztus. Összesen 468 szál vörös rózsa, és most is a kezemben egy huszonhatos csokor.
Csilla, Csilla, angyalom, huszonhatos csillagom.

Még négy lépés.
Háttal áll nekem, a másik irányból vár, a tó felé nézeget minduntalan. Már nem dohányzik, most egy Tic-Tac-ot ráz ki a dobozából, gondolom a nikotinízt akarja némiképp eltüntetni a szájából, ha csókra kerül a sor, friss legyen az a csók. Remélem édes is lesz, olyan édes és harapnivaló, mint Ő maga.
378 levelet írtam neki, erre kaptam 284 választ. A semmiségek halmazától az álmainkig mindent megosztottunk. A gyermekkor karamellbevonatú emlékeit és az atyai pofonok utáni dacosságot, a kamaszkori lázadásokat, a fiatalkori csalódások keserű kínjait, az első szexuális élmények varázsát.
Ő imádott utazni, én kubai nyaralást ígértem, és a Riviéra szépségét ecseteltem oldalakon át. Ő imádott enni, én Ritz szálló vadásztermében felszolgált szarvasgombás libamájpástétomról meséltem. A párizsi kisvendéglők borban párolt kakasáról, a Bretagne-i halászfaluk osztrigapörköltjéről és krumplis, paprikátlan-sápadt halleveséről.
Ő kisírta jelképes vállamon a legutóbbi szöghajú szerelmében való súlyos csalódását, én biztattam és vigasztaltam. Egyszer még valami csetszexféle is összejött köztünk, forró csókok és gyengéd nyelvcsapások emlegetése. Órákat tudtam fantáziálni a melleiről, és maszturbálás közben azon filóztam, vajon van-e a szőrzet a szemérmén, és ha van az milyen? Sikít-e ha orgazmusa van, vagy csak halkan piheg-liheg? Drága gyönyörűm, órákat csókolgatnám, dédelgetném, mint egy babát,... de azért tövig!

Még három lépés.
Már érzem az illatát, nagyon finom fahéj és narancsvirág, valami súlyosabb, egzotikus felülírással, bódító és egyben kacér, fehér lótuszok csillanása hatalmas zöld levelek között, vagy narancssárga kolibrik szárnyának csattogása esőerdőben. A pulzusom legalább százötven, a gerincemen jeges hegycsúcsok gleccsereként folyik le a verejték. Már köszörülöm a torkom, hogy köszönjek. Előre kitaláltam mit mondok Neki először, pompás mondat a szépségéről és a vágyamról iránta. A gégemetszés miatt úgyis olyan a hangom, mint a varjúkárogás, ha már az előadásmód silány, legalább a tartalom legyen frappáns. Egyébként eszméletlen a humora, hatalmas kacajpartikat tudtunk levágni olyan egyszerű mondatok miatt, minthogy: 'Akkor most hoz nekünk két világos sört, vagy sem?', vagy elég volt megemlíteni, hogy 'az alacsonyabb fogasra' és már röpködtek is a röhögő szmájlik sorai.
Amikor a gyógytornász kínzott a járópadon, és úgy éreztem feladom, nem bírom tovább, az se érdekel, ha izzó fogókkal tépik már le a lábam, csak legyen vége,... akkor elég volt arra gondolnom, amit Ő emlegetett mindig, hogy 'nagy dudorok vannak neki hátul' és felröhögtem, miközben a fájdalomtól könnyek folytak le az arcomon.

Még két lépés.
Nem tudom, megérezte-e közeledő jelenlétem, vagy a csokor illatát, vagy csak meghallotta a csoszogásom, vagy a járógép nyikorgását, mindenesetre hirtelen megfordult. Ragyogó, bódító szépség, egy éteri félistennő, ezerszer szebb, mint a képeken, ezerszer szebb, mint álmaimban
Először csak az ösztönös sajnálatot láttam megvillanni az arcán, jól megismertem ezt a fajta szánakozó tekintetet az utóbbi hónapokban. Aztán a riadt felismerést, ahogy a huszonhat szál rózsára nézett.
Egy pillanat alatt végigfutott rajtam a szeme. A hajam bár kinőtt, de még rövid és egy fehér csík maradt benne, ahol a koponyámat megnyitották a csapoláshoz. A szám szélén a seb halványra plasztikázott, már alig látszik és amúgy is eltakarja nagy részét a bajusz, amit ránövesztettem, de ő most teljes, vöröses-heges duzzanatában látja. Riadtan kapja a szájához, ahhoz a pajkos, eperpiros szájához a kezét, azt a tökéletes simaságú kezet, és beleharap az öklébe.

Még egy lépés.
A lábam kacsázva lendül oldalra, a gép hegyes fémalkatrészei kirajzolódnak a nadrágomon és nyikorognak, fülsértőbben, mint eddig bármikor. Olyan élesnek hallom a nyikorgást, mint mikor egy villát húznak végig a porcelántányéron, hogy beleborzong az ember gerince és a tarkóján felmered a szőr. Hirtelen elfelejtem a mondatot, amit olyan gondosan csiszoltam készre, az agyam üres és bambán vigyorgok.
Könny futja el a szemét, azt a gyönyörű kék szemét, ami most egyáltalán nem tiszta, hanem zavaros, mert felkavarták valami iszonyattal annak a hegyi tónak a vizét. A hangja nem csendül, ahogy elképzeltem, hanem egy sivár albérleti szoba ürességével kongva, rekedten szól.
- Balázs,.. Balázskafiú? Te szegény, ...nyomorult,... te szemét. Szemét!
Elrohan. Egyszerűen sarkon fordul és fut, olyan könnyű szökellő léptekkel, amikre én már sosem leszek képes. Az izmai kígyóznak a világbajnok kerekségű fenekén, a piros szoknya rövid ugyan, de szűk, csak aprókat tud lépni, de így is felcsúszik rajta, szinte a bugyija széléig.

Már nyolc lépésre van.
A csokorral hadonászva kiáltok utána.
- Csilla, Csilla angyalom, várj!
Nem néz vissza, csak üvölt fröcsögve.
- Szemét,... szemétláda, ... te rohadt, hazudós állat!

Már huszonnégy lépés.