Száguldás

Egy fekete BMW hasít a sötét éjszakában.140, 150 és a mutató egyre feljebb tornázza magát amint a sofőr egyre erőteljesebben nyomja a gázpedált. A fák, bokrok, a villanyoszlopok fényei, mint egy látomás suhannak el az autó mellett. A sebességkorlátozó táblák számai már semmit sem mondanak a számára, csak menni, menni minél gyorsabban és felejteni. Felejteni azokat a gyönyörű zöld szemeket, azt az édes kis mosolyt mely mindig ott bujkált a szája szélén. Már nem jelentenek semmit. Nem szabad, hogy jelentsenek bármit is! 160, 180. Idegesen babrál a rádióval egyik csatornáról a másikra vált, a máskor oly kedves számok, most bosszantóak. Kikapcsolja, idegesen a hajába túr. Megcsörren a telefon, valahonnan az ülés alól jön a hang. Néhány órája ejtette oda, amikor azt a vörös cicát dugta. Az is lehet, hogy barna volt. Ki tudja már azt. A lényeg, hogy elfelejtse azt a másikat, aki beleitta magát az életébe, a gondolataiba. Mindig őt látja, nem tud tőle szabadulni. Akarja. Annyira, szeretné a karjaiba venni, megcsókolni. Érezni nyelve simogató becézését a bőrén, aprócska ujjai érintését, amint a hajába túr. Érezni és élvezni a tiltott gyümölcs zamatát.

Lehajol a telefonért. Nem találja. Néha-néha felpillant az útra. Kihalt és sötét. A keze izgatottan keresi a telefont, egyre bosszantóbb a szűnni nem akaró, folyamatosan ismétlődő dallam. Ki lehet az ilyenkor? És mért nem teszi már le. Hagyjanak békén! Mindenki hagyjon békén! Nincs szükségem senkire, csak rá! Őt akarom!

Tovább matat az ülés alatt, de semmi. A dallam csak szól egyre hangosabban és egyre határozottabban. Már nem nézi az utat, mélyebbre hajol. Végre a kezébe akad. Felpillant, de már késő egy őz ugrik ki a bozótból, hirtelen elrántja a kormányt. Fékez. Az autó megpördül, nem lát semmit, mi történik körülötte, merre halad, csak a forgást érzi. Milliónyi aprócska kép, mint törött üvegszilánkok villannak be előtte. A fények összemosódnak. Nekicsapódik egy korlátnak, majd vissza az útra. A múltja, a jelene ott van előtte és azok a csodálatos zöld szemek, melyek olykor olyan bosszantóan tudnak nézni, de mégis rémülten. A telefon kiesik a kezéből. Furcsamód nagyot koppan és visszazökkenti a valóságba. A forgás abbamarad, az autó megáll. Zavartan körülnéz, majd a kormányra hajtja a fejét.

Nem mozdul. Síri csönd van, halja saját lélegzetét, érzi szíve egyre lassuló dobogását. Az emlékek eltűntek, egyedül van. Távozott minden melegség, fájdalom, nincs semmi csak ő és a magány. Összerezzen, amint ismét megszólal az a bosszantó ismétlődő dallam. A hang, mint milliónyi tűszúrás hatol el a tudatáig, visszahozva az űrt és a fájdalmat. Lehajol a telefonért. Furcsamód most egyből a kezébe akad. Felveszi, majd kiszáll az autóból. Érzi amint a fagyos levegő megcsapja az arcát, mintha ez a rideg világ ma őt akarná. Nem jön ki hang a torkán. Nekidől az autónak, megdörzsöli a szemeit. Valamit motyogtak neki a telefonba, nem értette tisztán. Mi is volt az? Hatalmas ász… hatalmas buli…a pokolban…várják őt is….isteni a kiscsaj…

Biztos Cipó volt a bárból. Lassan a hideg levegő megteszi a hatását, visszatér bele az élet. Körül néz, a szarvas nincs sehol. Legalább ő jól van, az autóról ez nem mondható el, csupa horpadás az egész. Visszaszáll és beindítja a motort. Elmosolyodik és elindul, már nem siet annyira. Nincs értelme. Van valamije, amiért érdemes odaérni. A bár, a cimborák, és az öccse, akire vigyáznia kell. Hogy is felejthette el azt az ártatlan gyermeket. Mennyire imádja őt, nem hagyhatja cserben. Amikor az anyjuk haldoklott, megígérte neki, hogy vigyázni fog rá és nem hagyja, hogy az apja bántsa. Manó akkor még kicsi volt, talán két éves lehetett, nem is emlékszik az anyjára. Pedig egy angyal volt, megértő, kedves és mindig mosolygott. Még akkor is, amikor mások már sírtak volna. Szerette az anyját.

Lassan megérkezik a bár elé. Mint mindig a főnök számára most is van egy szabad parkoló. Leállítja a motort, megnézi magát a visszapillantó tükörben, majd kiszáll egy olyan mosollyal az arcán melyen senki sem láthat át, senki sem érezheti mi is lakik a lelkében. Az ajtó előtt épp Cipó telefonál. Mire odaér, lerakja a telefont.
- Szega tesó! Mi történt a verdáddal?
- Összevesztem egy korláttal.
- Azért rendben vagy ugye?
- Nincs semmi bajom. Bemegyünk? Már kíváncsi vagyok arra a jó kis nőre akiről beszéltél.
- Egy istennő, olyan jó lába vannak, és a segge, az már valami. Kerek, formás… és ahogy rázza magát az asztal tetején. Mintha erre született volna. Pedig a márkás cuccaiból ítélve biztos valami titkárnő féleség lehet, akinek volt egy rossz napja és úgy döntött leissza magát. Aztán néhány pohárka után jobbnak látta, ha táncol is egyet a bárpulton. Mindannyiunk örömére.

A teremben nagy a tömeg, mint minden este. A zene hangosan bömböl, a színes fények kitöltik a teret. Norbi néha kezet fog egy-egy ismerőssel, akiket már rég nem látott, vált velük néhány szót, majd tovább ballag. Sokáig büszkeséggel töltötte el, hogy teljesen önállóan sikerült felépítenie és elindítania. Az évek alatt a város egyik legsikeresebb szórakozó helye lett a fiatalok körében. Valahogy mára már nem jelent neki semmit. Csak egy nyűg, egy kolonc a nyakán mégis a végső menedék, ahova el tud bújni a problémái elöl.
A bárpultnál megáll, kér egy italt és szemével azt a lányt keresi akiről a barátja mesélt.
- Na hol van az a dögös csaj?
- Lehet, hogy későn érkeztél és elhalászták az orrod elöl.
- Ez az én formám, majd keresek másikat – nagyot kortyol az italába, de a korty megakad a torkán, amint meglátja a lányt. Ő az. Minden porcikája felejteni vágyott. és tessék, besétál, betáncol az életébe. Óvatosan fellép tűsarkú cipőjével az asztalra, egy kicsit megbillen, de valaki meglöki és visszanyeri egyensúlyát. Testhez simuló fekete csipkés koktélruhát visel, ami jól kiemeli domborulatait. Épp egy lassú számot kezdenek el játszani. Elkezd táncolni a zene ritmusára, teste egybe forr vele. Csípője lágyan ringatózik, ujjai végig siklanak a nyakán, beletúrnak szőke tincseibe, majd hirtelen táncos újai lefelé indulnak, végig kúsznak a testén, és a fenekét kezdik simogatni, majd belekapaszkodnak csipkés szoknyájába, kicsit feljebb húzzák azt. Épp csak egy cseppet, hogy a térde kilátszódjon. Norbi áll a bárpultnál és csak nézi őt. Próbálja megérteni mi a francot keres itt. Ahogy áll, és nézi egyre dühösebb lesz az őt bámuló férfiakra.

- Mint a veszett farkasok – motyogja az orra alatt.
- Tessék? – kérdezi Cipó és meg sem várva a választ hozzáteszi – Apám, mit meg nem adnék ha megdughatnám a kiscsajt.
Norbiban elpattan valami. Belekapaszkodik barátja ingjébe és a pulthoz löki, majd dühösen ráförmed.
- Hogy engedhettétek? Ez nem egy bordély! – üvölti. Választ sem várva elindul át a tömegen a lány felé. Szeme sugárzik a dühtől. Igazából nem is tudja kire kéne haragudnia, és miért is teszi azt, amit tesz, de abban biztos, ezt nem hagyhatja. Nem nézheti tovább, hogy mocskos kezek érintsék ezt az angyalt, aki akaratlanul is rabul ejtette a szívét.
- Gyere le, de azonnal! – mondja parancsolóan.
Virág ránéz mosolyogva, a szavak értelme nem jutott el a tudatáig a sok alkoholtól, amit már megivott.
- Óh! Szia! Gyere fel te is. Isteni itt táncolni. – mondja teljesen nyugodtan és rázza tovább.
- Azt mondtam, gyere!
- Nem megyek, jól érzem itt magam. Mintha repülnék.
A mondat végét meg sem várta egy hirtelen mozdulattal leemelte az asztalról, a vállára dobta, mint egy só zsákot és elindult vele a kijárat felé. Néhány izgatott pasi, akiket felbosszantott, hogy elrontották a mulatságukat megpróbálta megakadályozni, de addigra a kidobó fiúk is odaértek és szabaddá tették a főnökük útját. Virág hiába kiabált, kapálózott, Norbi erősen tartotta. A hátsó kijáratott választotta, ami egy szűk sikátorba vezetett. Amikor kiért letette, és a falhoz szorította. Sötét szemeiből sugárzott a düh.
- A szentségit! Mi a francot akarsz tőlem te állat?! Miért hoztál ide?! Azonnal engedj vissza!
- Hallgass! Kérlek hallgass! Nem vagyok abban a formában, hogy vitatkozzak. – próbálta lágyan, nyugodtan mondani.
- Rohadék! Engedj visszamennem! Különben…

Norbi már nem értette a szavak jelentését, csak a lány dühtől izzó szemeit nézte és azokat az édes ajkakat, amire mindig is vágyott, majd hirtelen megcsókolta, azzal a szenvedéllyel, ami ott parázsolt benne, attól a pillanattól kezdve, mióta meglátta. Ebben a csókban benne volt minden fájdalom, kétségbeesés, szerelem, szenvedély, amit a lány miatt érzett. Virág eleinte tiltakozott, el akarta lökni magától a férfit, de ő ekkor még szorosabban magához vonta és még több szenvedéllyel csókolta. Majd az ellenállás enyhült, és úgy simult a férfihoz, mintha az élete függne ettől az öleléstől. Norbi ereiben dobolt a vér. Az iménti hideg levegő egyszeriben semmivé vált és felváltotta a forróság. A vágy, amit érzet elviselhetetlen volt, szinte fájt minden érintés. Vadul csókolták egymást...