Soul - 1. rész

N arccal a fűbe zuhant. Tüdejét összeszorította a hideg éjszakai levegő, s pár pillanatig levegőért kapkodott.
A következő másodpercben azonban felpattant, s körülnézett. Körös-körül sötét erdőt látott, s egyre jobban elfogta a rémület. Nem tudta, hogy hogyan kerülhetett ide. Az előbb még kétségbeesetten fohászkodott az ágyában, majd egy éles villanás, s már csak a közeledő földet látta.

Talán egy perc sem telt el, amikor a fák közül kilépett egy magas, szikár alak. Szinte beleolvadt az éjszaka sötétjébe, fején csuklyát viselt.
N-be belehasított a rémület, s körbenézett, hova menekülhetne, lába azonban szinte földbegyökerezett. Nem tudott megmozdulni, hiába hallotta agya kétségbeesett parancsait: „Mozdulj, mozdulj már meg!”
- Nem fog menni. - Az alak éles, fagyos hangja úgy süvített a levegőben, mint a jeges szél. N most már teljesen megdermedt: alig bírta ajkait szólásra bírni.
- Mi?
- Nem fogsz megmozdulni. Itt maradsz.
N egyre kétségbeesetten próbálta felemelni a lábát, azonban az ólomsúlyúnak bizonyult.
- Mit akar? Ki maga? Hol vagyok? Hogy kerültem ide?
- Túl sokat kérdezel, pedig tudod a választ. Te akartál ide jönni. Te jöttél ide.
- De hiszen…
- Hallgass! – N kénytelen volt betartani a parancsot: utána már a szája sem mozdult. Megpróbálta mozgásra bírni megbénult arcizmait, de mintha érzéstelenítőt kapott volna. Teljesen érzéketlen volt.
Egy pillanat alatt feltámadt a szél a tisztáson. Száraz falevelek emelkedtek el a földről, egyre gyorsabban, s egyre magasabban köröztek. A szél egyre erősebbnek tűnt: kis ágacskák is bekapcsolódtak a levelek bizarr körtáncába, s a távolban a fák koronái is mélyebbre hajoltak.

Hirtelen minden átmenet nélkül hatalmas reccsenés hallatszott, s a mélyfekete eget hatalmas kékesfehér villám szelte át, majd egy másodperc múlva már a csuklyás alak és N közé csapott be, hatalmas dörrenéssel. N szinte hallotta a lelke kétségbeesett kiáltását. A levegőt kénes bűz töltötte be, s a föld még mindig füstölgött a villámcsapás helyén.
Majd olyan hirtelen, ahogy kezdődött, elhalkult a szél kísérteties fütyülése és a falevelek visszahullottak a földre.
- Érted már? – A fagyos hang ugyanolyan rezzenéstelen volt, mint előtte.
- KI MAGA? – N csodálkozva vette észre, hogy arca újra képes mozogni: tehetetlenségében belül ordított, s úgy tűnt, arca váratlanul követni kezdte az agy parancsait.
- Az, akit kerestél. Akire vágytál. Aki a legjobban ismer.
- Maga elmebeteg… őrült…
- Az lennék?
Az idegen meglebbentette a köpenye szegélyét, s N agyába emlékek sora tolult. A gyerekkora, a családja és végül A. A és L, amint boldogok. A, amint belenevet az arcába.
A következő pillanatban eltűnt a tisztás, az erdő, sőt, még a csuklyás idegen is. Teljes sötétség vette körül. Hideg sötétség és néma csend. Térdrerogyott.

A sötétséget N feje fölött egy kis kékesfehér fénycsík törte meg. Olyan volt, mint a villám. A térdenálló N-t egyre nagyobb ívben vette körül a fény. Kénes szag csapta meg az orrát.
- Láttam az álmaidat és a vágyaidat N. Előlem nincs menekvés. Ott vagyok a nappalaidban és az éjszakáidban. A gondolataidban. Az érzéseidben. A gyűlöletedben. – Ugyanaz a fagyos hang. Jeges, érzelemmentes, süvöltő.
- Engedj el. – N hangja könyörgővé vált.
- Nem tudlak elengedni. Innen nem juthatsz ki. Ez te vagy.
Most már vakító lett a fény és szinte elviselhetetlen a kénszag. N hangokat hallott. Mintha kísértetek suttognának körülötte. A hangok hol közelről, hol távolról hallatszottak. Körülötte lebegtek, s néha mintha belőle sugároztak volna. Lágyak voltak, mégis rémisztőek. És minden hangot felismert. Érezhetően kavarogtak körülötte a suttogások és néha érintéseket érzett.
Teljesen átjárta a rémület. Menekülni akart: de hová? És hogyan? Ismét képtelen volt megmozdulni.

Hirtelen a hangok semmivé lettek, s aranyszínű lángok csaptak fel körülötte. Egyre közelebb kerültek hozzá és egyre magasabbra csaptak. Azonban égető hőség helyett kellemes cirógatást érzett. A lángok szinte simogatták, körülölelték.
- Gondolj. – A hang ismét parancsként hatott.
- Mire? – N hangja remegett a rémülettől.
- Rá.
N agyán átvillant egy arc. Nem tudott megszabadulni tőle. Az aranyszínű lángok pillanatok alatt feketévé váltak. És ezek a lángok égették. Kívülről és belülről, mintha a lelke égne. Üvöltött a kíntól, a lángok pedig szaggatták, tépték, nyúzták a bensőjét. Sírni tudott volna a pokoli szenvedéstől, de szemét egy könnycsepp sem hagyta el. És a fekete lángok egy arcot formáztak. Azonnal felismerte, hiszen nem múlt el olyan nap, hogy ne látta volna. Hogy ne érezte volna. Hogy ne hallotta volna. És ez az arc gúnyos kacajra fakadt. A lángok még perzselőbbek, még pusztítóbbak lettek, a fájdalom pedig elviselhetetlenre fordult.

Amennyire képes volt gondolkozni a hatalmas kínok között, megértette: a saját lelke pusztítja önmagát. Fogságban tartja s nem ereszti el és ez így lesz, míg el nem jön érte a halál. Fiatalként valami rémisztő, borzalmas ijesztő idegen dolognak tartotta, most azonban megváltásként gondolt rá és szinte várta, hogy megérkezzen.
De nem jött senki.