Sötétség

Sötétség. Csak ennyi fogadott. Pedig mennyi mesét köré építenek; „Milyen jó lesz majd utána!” - hangoztatták milliók. Nem, nem fogsz rivaldafényben megérkezni és senki sem fog rád várni. Csak a magány, ördögi feketében testet öltve, és a kilátástalanság, ami az idők végezetéig úrrá lesz rajtad.
Megszabja minden tetted, bár azok sem lesznek már igazán. Esetleg ide-oda suhanhatsz, de egy idő után megunod ezt is. Idő. Percek, órák, napok. Nem fogod tudni milyen gyorsan telik, - „Vajon mióta lehetek itt?” - teszed fel majd gyakorta magadnak a kérdést. Választ várnál, de mind hiába. Fogadj meg hát egy jó tanácsot ideátról. Élj a mának, ne rontsd el az életed, mint én tettem. Ne akarj mindig másoknak megfelelni, ne keresd folyton mások kegyeit. Igen, szerettem volna a napjaikat boldoggá tenni, boldogabbá, mint a sajátomat, és közben elfelejtettem élni. Annyi szeretet szétosztogattam, hogy, amikor nekem volt rá szükségem, semmit sem tudtam felmutatni. És képzelheted, a többiek sem rohantak vissza hozzám, hogy valamelyest segítsenek. Az életem túl rövid volt ahhoz, hogy mindig csak mások bajaival foglalkozzak. Tanulj a hibámból! Váltsd valóra álmaid, legyen az akármi, élj a neked tetsző módon, de ne mások kárára!
Ha úgy nézzük, a mostani helyzetem nem sok mindenben különbözik az előzőtől. Pár méter szintkülönbség a földben, sötétségben lebegek, de a lelkem ugyanolyan magányos és csak várja, csak várja a soha el nem jövő társát.