Sötét nyíl

Charles McKannen kényelmesen hátradőlt a székében, miközben monitorját szemlélte. Véletlenszerűen a jobb alsó sarokban található órára tévedt a tekintete. Fél tizenegy jegyezte meg magának. Levette szemüvegét, majd megdörzsölte fáradt szemeit. Pár pillanat múlva a képernyőről levette tekintetét, és telefonját kezdte keresni az asztalán. A mobilkészülék beépített memóriájából előkereste felesége telefonszámát és felhívta azt.

Ilyen ember volt Charles McKannen. Száznyolcvan centi magas, barna hajú és szemű huszonöt éves fiatal. Kissé oldalra zselézve hordta a frizuráját, a kornak megfelelően. Fiatalosan, mégis elegánsan. Arcát mindig alaposan leborotválta, hogy ezzel is feltüntesse azt, mennyire ad magára.

-Igen drágám, sajnos ma is bent kell maradnom estére –mondta a mobilkészülékbe, miközben kezével, egy tollal játszott. –De a nevemben adj egy puszit a kis Clara homlokára. Igen én is szeretlek. Megyek, ne várj meg. Szia.

Letette a telefont az asztalra és ismét a monitor felé fordult. Ilyen volt ő. Huszonöt évesen szerető férj, egy gyönyörű kislány apja és egy nagy családi vagyon örököse. Mindene megvolt, amire valaha is vágyott.

Tizennyolc évesen örökölte apja cégét, ami rövid idő alatt multinacionális vállalattá nőtte ki magát. Nem elsősorban az ő érdemei voltak ezek, de mégis ő kapta az összes elismerést. A vállveregetéseket, a konkurens cégek elismerését és a megannyi dicséretet a sajtótól. A semmiből hogyan is tornázta fel magát a vállalat az ő keze alatt.

Pedig minden dicséretet az öccse érdemelte volna. A testvére, aki a cég reklámmenedzsere volt, de titkon megsúgott néhány ötletet Charlesnak. Egyszer sem ismerte el, hogy a családi céget valójában nem is ő tartja el, hanem Junior, az öccse. Titokban azonban mindig megnövelte testvére fizetését. Mindketten jól jártak így.

Charles ismét megragadta telefonját, most azonban másik számot keresett ki a mobilból. Szeretője számát tárcsázta, majd csak annyit szólt neki, hogy egy óra múlva ott lesz, addig készítsen elő mindent. Letette a telefont, széles mosoly terült szét az arcán, aztán hátradőlt a széken.

Ilyen ember is volt ő valójában. Szerető családapa, aki szórakozásképpen szeretőt tart. Igazi családtag, aki törődik a testvérével és az egész famíliával. Hiába leköti a munka, amennyi ideje engedi mindig velük van.

Feltápászkodott a székből, kikapcsolta a számítógépet és elindult kifelé az irodájából. Bezárta az ajtót maga után, majd a lifthez sietett. Ránézett a karórájára, ami eredeti Rolex volt, amit még Párizsban vett magának meglepetésként. Háromnegyed tizenegyet mutatott az időmérő szerkezet. Remek, gondolta magában még bőven van ideje mindenre. Egy széles mosoly terült szét a szája szélén, ahogy beszállt a liftbe.

Fél tizenegyet mutatott épp az óra, amikor a földszinti takarító úgy gondolta, hogy végre egy kis szünetet enged meg magának. Már csak Mr. McKannen van bent, de ő még jó ideig eldolgozik, így ott merte hagyni a felmosórongyokat a vödörrel együtt a helyiségben. Biztos, ami biztos alapon bezárta az ajtót, ebben a mai világban minden megtörténhet. Különben is, ha valaki bejön éjszaka és elviszi a cuccait, ki fogja azt neki kifizetni? Természetesen senki, saját magának kell újra megvennie a felszerelését, hogy egyáltalán dolgozhasson. A bejárati ajtóhoz sietett és becsukta azt. Majd a kulcsot behelyezte a zárba és elforgatta azt. Miután mindezt végrehajtotta elindult a hátsó kijárat felé, ami az épület másik végében volt található. Mindenre fel kell készülni, hiszen ebben a mai világban ki tudhatja?

Charles McKannen végre megérkezett a földszintre. Az kijárat felé gyalogolt, de zárva találta azt. Kérdően ránézett az ajtóra és vizsgálni kezdte azt. Zárva volt. Maga elé csapott és egy káromkodást is megengedett magának. A szenilis takarító az zárt be megint. Idegesen járkált fel-alá, majd megnyugodott és várta, hogy visszaérkezzen az alkalmazottja. Ám ekkor esszébejutott, hogy a szenilis vénember még a hátsó kijáratot is bezárja ilyenkor. Homlokára csapott és elindult az épület déli iránya felé.

Néhány lépést csak tett, amikor is fel kelltette valami az érdeklődését. Egy érzés kerítette hatalmába. Nem tudta értelmezni ezt a sugallatott, így gyorsan körbefordult a tengelye körül, de semmi érdemlegeset nem látott. Semmit, ami elütött volna a környezetétől.

Felrántotta a vállát és továbbindult. Ám néhány lépés múlva ismét megrezzent a levegő körülötte. Érzett valamit, de nem tudta még csak megtippelni se, hogy mi lehet az. Olyan volt, mintha valami ott lihegett volna a nyakában, mintha követték volna. Mintha figyelték volna. Sehol senki –mondogatta magának, hogy csillapítsa nyugtalanságát.

De alighogy ezeket a szavakat intézte magához a föld rázkódni kezdett. A szemben lévő portásasztalon heverő pohár lassan a földre csusszant, a helyiségben található virágcserepek összetörtek.

Idegesen szemlélte az eseményeket, miközben maga körül forgolódott. Tekintete egy pár pillanat alatt megakadt valamin. Egy kis fekete folton, ami ellepte a bejáratnál található ablakot. A dolog, mert Charles nem tudta beazonosítani, hogy mi az, alig volt pár centiméter átmérőjű. Ám pillanatok alatt nőni kezdett. Másodpercek alatt megduplázta saját méretét.

Charles McKannen ezt fenyegetőnek tekintette és elhátrált az ablaktól, amennyire csak lábai engedték. Szemét azonban továbbra is az ablakon tartotta. A sötét folt alig egy perc leforgása alatt belepte az egész üveget. Felvont szemöldökkel Charles félelmét legyőzte kíváncsisága és az ablak felé lépdelt.

Mintha a sötét dolog ezt megérezte volna. Zsugorodni kezdett, elkezdett összegöngyölődni. Ezúttal nem egy papírlap formáját, hanem egy teniszlabda alakját vette fel. Majd lassan széthúzódott és egy nyíl alakját formálta.

- Mi a…? – vetődött fel a kérdés Charlesban. Ideje azonban nem volt hogy teljesen megfogalmazza kérdését, mert a sötét nyíl átvágott az ablakon egy kis lyukat hagyva maga után és a szívét átszúrva a testében landolt.

Charles maga elé meredt és csak nézett ki magából. Nem tudta, hogy hol van és mit is csinál valójában. Még mindig az ablak előtt állt és nézte az üveget. Felvonta szemöldökét, ahogy ráakadt a kis lyukra az ablakon. Közelebb hajolt, hogy megvizsgálja azt, ám ekkor belehasított a fájdalom.

Először csak a szívéhez kapta a kezét, majd egész hasfalához. A fájdalom egyre erősödött és kezdte egész testét belepni. Térdre rogyott a hideg kövön és a frissen felmosott csempét figyelte. Arról saját arcképe tükröződött vissza, és így magába nézett, ha nem is sokáig de annál mélyebben.

Nem látott odabent semmit csak egy megkövült, elhasznált, kemény szívet. A saját testrészét látta, amint ott dobog a helyén. Ott dobog, de nem sugárzik belőle semmi. Se szeretet, se gyűlölet, se fájdalom. Egy nagy űrt látott, aminek a közepén saját szíve dobog sebesen, mintha csak egy rockbanda koncertén lenne, mint dobos. Aztán a kép elhalványult és még mindig saját testében járva kezdett egyre feljebb mászni. Mindössze a másodperc törtrésze alatt elérte az agyát.

De ekkor megszakadt az esemény cselekvése és helyette képek villantak fel. Képek a feleségéről, a kislányárának születéséről, az öccse születésnapjáról és utoljára az apja haláláról.

Charles McKannen a hideg kövön térdelt és néhány könnycsepp jelent meg a szemében, amik a kőre pottyantak. Felüvöltött volna fájdalmában, de egy hang se jött ki a torkán. Ehelyett négykézlábra cserélte eddigi pozícióját és úgy sírt tovább.

Felvillant ismét kedvese képe. A feleségével öt éve ismerkedett meg. Egy évvel találkozásuk után megkérte a kezét, és össze is házasodtak nem sokkal később. Alig másfél év múlva megszületett a kislánya. A kislánya, akit a kezében tartott és akkor elhatározta, hogy soha sem fogja őket elhagyni.

Aztán öccse képe költözött szeme elé. Apjuk halálánál megígérte, hogy összefogja a családot, majd ő vigyázz testvérére és igazgatja a munkásságát. Apja képe is elékúszott. A temetésen próbált férfiként viselkedni, elegánsan öltözve, mint a család ura állt a sír mellett. Büszkén és közönyösen.

Átvert mindenkit villant át agyán ez a gondolat. Átverte a feleségét, hiszen már több hete folyamatosan megcsalta. Átverte az öccsét, hiszen soha sem jutott eszébe az, hogy egyáltalán segítsen neki. Átverte az egész családját, amikor azt ígérte, hogy vigyázni fog rájuk. Becsapta saját magát is, amikor mindezt elhitette magának.

A fájdalom belehasított a fejébe és Charles elterült a földön. Hason fekve próbált elkúszni a portás asztalához, hátha a telefonnal hívhat segítséget. De valahol érezte, hogy erre már nincs esély. Elhagyta az ereje és néhány másodperc múltán feladta a próbálkozását.

Hátára fordult és a plafont bámulta. Alig kapott már levegőt és érezte, hogy a szája sarkából csöpög a vére. Odaemelte a kezét, hogy letörölje vért onnét. Azonban az csak még jobban ömleni kezdett.

Lecsapta a kezét maga mellé várta a végét. Ha újra kezdhetne mindent. Ha most megváltoztathatna mindent! Mindent másképpen csinálna. Törődne a feleségével és a lányával. Az egész családjával. Eldobná egész munkásságát. Elvetné összes vagyonát, csak hogy lássa utoljára a kis Clarat.

Hogy kimondhassa feleségének mennyire, sajnálja.

De ez már nem számított. Érezte, hogy itt a vég. Szeme lecsukódott, és ekkor lelke távozott a testéből. Amint ez megtörtént a sötét nyíl kirepült a hasfalából kiszállva ott ahol bejött…