Sötét múlt 1. rész

Szeles, őszi este van. Egyedül ülök egy hideg, idegen ágyon. Az ággyal szemben egy tükör áll, s a tükörben látom őt. Megint itt van. Nem hagy békén. Látom őt. Bőre fehér, mint a halottaké. Szeme üveges, hosszú haja sötét, akár az éj. Csak nézzük egymást. Nézzük, s nézzük. Majd rám vigyorog. Rettegek. Tudom, hogy mire képes. Tudom, hogy mit akar. Engem, engem akar. Magával akar vinni, a sötétségbe. Nem bírom tovább. Sikítok.
Már nem az ágyon ülök. A földet nézem. Vér. Vérzek. Vérzik a kezem. Felnézek. A tükör előtt térdelek, a tükör törött, összetörtem. Már nincs itt, eltűnt. De vajon meddig? Hamarosan újra látom, tudom.
Lassan magamhoz térek. Kimegyek a fürdőbe, kiszedem a szilánkokat a kezemből, lefertőtlenítem és bekötöm, majd visszafekszem az ágyba. Egy percet sem alszok. Csak fekszem és gondolkodok. Újraélek mindent, mindent, ami velem történt. Fény. Feleszmélek. Már reggel van. A nap besüt az ablakon. Kikelek az ágyból, megiszom a kávémat összeszedem magam. Ki kell mennem a friss levegőre, nem bírom tovább a bezártságot.
Félek, de mégis elindulok. Amint kilépek az ajtón látom, hogy nem vagyok egyedül. Egy férfi áll a szomszédos lakás ajtajában és a kulcsát próbálja előszedni, bizonyára utazgatott, mert egy nagy utazótáska van nála. Furcsa, azt hittem egyedül én lakok ezen az emeleten. Ez a legfelső emelet és csak két lakás van itt. A férfi is meglepődött. A lakást, amiben élek nem akarták kiadni, hiszen ez a 13. számú lakás. Az itteni emberek szörnyen babonások. Egy kicsit győzködnöm kellett a tulajdonost, de végülis beleegyezett és kiadta nekem. Hogy miért ragaszkodtam így a 13. számú lakáshoz magam sem tudom. Lehet, hogy azért meg az életemet végigkísérte ez a szám. Bár az igazat megvallva felejteni jöttem ide, mindent el akarok felejteni, mégis úgy éreztem, hogy ez a lakás, hogy ez a számú lakás kell nekem.
Végül ott hagytam az idegent. Leértem. Kint vagyok. Nem tudom hova menjek. A park. Van itt egy park pár saroknyira, odamegyek. Senkit nem ismerek itt. Egy idegen országban, egy idegen városban vagyok. Itt nincsenek barátok, sem ellenségek, sem család, se senki. Csak én, csakis én vagyok itt, egyedül én, én és a gondolataim, emlékeim. Az emlékeim, azok a szörnyű emlékek. Itt vagyok a parkban. Mindig imádtam a természetet, szeretem hallgatni a madarakat, a fák suhogását, az erdő apró zajait, szeretem érezni a friss őszi szellőt, bár ez a szellő kicsit hidegebb, mint az otthoni, de ez itt természetes, hiszen északabbra vagyok.

Leülök egy padra, merengek. Vajon mi lehet otthon? Mindenki jól van? Remélem senkivel nem történt semmi rossz dolog. Mi lehet a barátokkal, az ismerősökkel? Minden rendben van? És vajon mi lehet Vele? Nem. Nem gondolhatok erre. Nem, eljöttem és soha nem mehetek vissza. Nem, nem tudnék eléjük állni, soha. Új életet kell kezdenem. De lehet, hogy jobb lenne, ha feladnám?! Már nincs semmim és senkim. Miért, miért küzdjek? Miért éljek tovább? Nem. Élnem kell. Nem lennék képes véget vetni az életemnek. Bármi is történt, nem lehet, tovább kell élnem. Nem vagyok a régi, de soha nem is leszek. Hmm. Máris sötétedik. Elég sokáig ültem itt. Ideje haza menni.
Éhes vagyok, de üres a hűtő. Már este van, de van itt egy éjjel-nappali bolt. Leszaladok és veszek valamit. Szerencsére nem kell messzire mennem, hiszen itt van a ház mellett.
- Mit is vegyek? – nézelődöm a polcokon. Hirtelen valaki nekem jön.
- Bocsánat - szól kedvesen a hang.
- Semmi baj – válaszolom és ránézek az illetőre. A szomszédom az. Fekete vállig érő haja, és gyönyörű kék szeme van. Fekete nadrágot és inget visel. Egy tipikus rocker.
- Te vagy az új szomszéd, igaz? – kérdezi.
- Új? Fogalmazhatunk így is, bár én azt hittem te vagy az új lakó. – mosolygok, már hónapok óta először.
- Én már kb. 5 éve ott lakom. Te mikor költöztél a szomszédomban?
- Kb. 3 hónapja – három hónap, már három hosszú hónap.
- Még be sem mutatkoztam, Adamnek hívnak és téged? – kérdezi mosolyogva. Gyönyörű mosolya van, kicsit huncut, de varázslatos.
- Engem? Ööö. Lindának.
- Linda. Szép név.
- Köszönöm. Amúgy ahhoz képest, hogy 5 éve ott laksz nem igazán találkoztunk.
- Ritkán vagyok itthon. Legalábbis mostanában. Turnén voltam a bandámmal.
- Zenélsz?
- Igen. A Demons énekese vagyok. Hallottál már rólunk?
- Talán. Ismerős a nevetek, de nem igazán tudom hova tenni. Bocsi, de az utóbbi időben elég sok problémám volt, és ezért nem nagyon foglalkoztam a „hírekkel”.
- Semmi gond. Megértem. Régebben nekem is sok problémám volt. Főleg a családommal, lázadó típus voltam és mindig olyat csináltam, amit a családom nem nézett jó szemmel.
- Értem – visszafordulok a polchoz és tovább nézem, hogy mit kellene vennem.
- Szóval, esti éhség? – gyorsan témát vált, bizonyára látta, hogy nem akarok erről beszélni.
- Igen – Válaszolom és leemelek egy instant tésztát a polcról.
- Hmm. Jó ötlet ez a fajta tényleg finom.
Már nem válaszolok, csak rámosolygok és elindulok a pénztár felé. Hál’ Istennek senki nem áll a pénztárnál.
Végre kint vagyok a boltból. Kedves férfi volt, de a beszélgetés újra felidézett bennem mindent. Csak újra a lakásomban akarok lenni, egyedül. A földet nézem, és csak szedem a lábaimat. Sietek.
- Várj – újra az a kedves, lágy hang.
Hátrafordulok, ő az, Adam.
- Nincs kedved átjönni hozzám. Van egy új filmem. Megnéznénk, közben megehetnénk a tésztát – elővett egy instant tésztát.
Én csak nézem őt. Nem tudom, mit akar. Nem tudom, hova tenni. Félek, félek a kedvességétől, félek, hogy bántani fogom őt is mint .... Nem válaszolok, megfordulok és indulnék, de ő elém áll.
- Figyelj, én nagyon sajnálom, ha régi sebeket téptem fel. Nem akartam. Tudom, mit érzel és hidd el, nem jó, ha magadban tartod, jobb, ha megosztod valakivel.
- Semmit sem tudsz rólam, nem tudod min mentem keresztül, nem tudod, hogy mi történt velem. Nem is ismerlek. Mit akarsz tőlem? – tör ki belőlem.

Rohanni akarok. Elfutni, elmenekülni innen. Hátat fordítok és elindulok, de ő elkapja a karom. Ránézek. Együtt érez velem, látom a szemében, abban a gyönyörű tengerkék szemében.
- Igazad van. Nem ismerjük egymást, de erre nagyon jó megoldás egy film. Filmnézés közben akár meg is ismerhetnénk egymást – rám mosolygott.
Csodálom, majdnem elküldöm a pokolba, ő meg ilyen rendes velem. Mosolygok.
- Rendben – válaszolom és elindulunk együtt. – Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Miért akarsz annyira megismerni?
- Nem is tudom. Van benned valami, ami vonz, amiért úgy érzem meg kell ismerjelek.
Csak nézem őt. Ki ez a férfi? Miért érzi azt, hogy meg kell ismernie? Mi lesz a vége?
Remélem a múlt nem ismétli meg önmagát.