Sinner City - a pokol városa (1. rész)

Köszönöm legjobb barátnőmnek Nikinek, aki átnézte, véleményt mondott és segített a helyrepofozásban és Bolhának, aki szintén elmondta a véleményét.

Sinner city- a pokol városa

1. rész

Bevezető
Nappali fény borította be a várost. A nap álmos sugarai ébresztették fel álmából az embereket, és készítették őket mindennapos teendőikre. Békés lelkek sétáltak az utcákon, és tették a dolgukat. Vidám gyerekek játszottak a tereken és a parkokban, mint sem törődve a szülők aggódó tekintetével. Olykor-olykor az anyák azonban rászóltak a gyerekekre. Békésen játszadozott a szél a földre hullott falevelekkel és a porral, ami a járdákat borította. A kocsik állandó dudálása, és azok börrögése zavarta meg a nyugodt perceket. Nagy néha káromkodó férfiak szóltak ki a kocsijukból a lassú közlekedés miatt. A nagy, csillogó, több emeltes épületekről a napfény visszaverődött az utcákra, előkelőséget és hatalmat mutatva ezzel az arra járóknak. A parkokban madarak csicsergése, és tücskök ciripelése üdvözölte a lakókat. Szerelmesek töltötték itt szabadidejüket, és boldogan bámulták a csodás tájat. Némelyik padon öregasszonyok ücsörögtek, és magokkal etették a galambokat. Azonban a város korántsem ennyire békés, főleg nem éjszaka. Csak a nappal hozott békét Sinner Cityre. Csak akkor vonultak vissza búvóhelyükre a gonosz árnyak, akik éjszaka szedték áldozataikat. Csak akkor nem volt vérengzés és félelem. Este a halál szaga borult a városra, és akkor szabadult el a pokol. Reggelre csak a zsaruknak maradt munka az éjszakából, semmi sem utalt arra, hogy a város éjszakánként a rémálmokat is megszégyenítő hellyé változik.

1. fejezet

Egy újabb egyhangú reggel vette kezdetét. Hamarosan emberek tömege özönlötte el a városháza előtti teret, de mindenki egyszerre torpant meg. Szemüket a városháza lépcsőjére szegezték, és rémült undorral pillantottak meg két vérbe fagyott holttestet. A testek a városháza lépcsőin feküdtek, üveges tekintetükkel az ég felé meredtek. Ekkor már kíváncsi járókelők hada bámulta a szörnyű tetemeket. Egy férfi feleszmélt a csodálkozásból, elővette telefonját, majd a rendőrséget tárcsázta. Tíz percen belül zsaruk tömkelege borította be a teret, a szirénázó rendőrautók ébresztették fel a járókelőket a fagyos rémületből. Tekintetüket az újonnan érkezett fekete-fehér rendőrautókra fordították. Elsőként Morris nyomozó szállt ki az egyik járműből. Megigazította fekete ballonkabátját és határozott léptekkel a lépcső felé indult. Fiatal arcába kívánkozó napsugarakat eltaszította kalapjának karimája. Felballagott a hullákhoz, és leguggolva vizslatta őket. Hunyorogva nézett végig a testeken. Zsebéből egy pár gumikesztyűt halászott elő, és kezére húzta azokat. A közvetlenül előtte fekvő halott kabátját széthúzta és belső zsebeiben kotorászva megtalálta az áldozat pénztárcáját. Olvasgatni kezdte az adatokat, amik a személyigazolványán álltak, s egy kis műanyag zacskóba tette. Újra elmerül a testek tanulmányozásában, ám egy hang szakította félbe.
- Na mi van doki? - nézett fel Sam Morris nyomozó.
- Megvizsgálom a "pácienseinket", ha nem gond.- guggolt le a szemüveges férfi, aki a feje tetején már kopaszodott, és ott csillant meg a nap sugara.
- Persze, doki. - ezekkel a szavakkal a nyomozó felállt. Előhúzta a zsebéből a cigijét, s a dobozból egy szálat vett ki, majd a szájához emelte. Ezüstszínű öngyújtójával meggyújtotta, szippantott egy slukkot, majd nagy füstfelhő távozott a száján keresztül. Az orvos alapos tanulmányozás után felállt és Samre pillantott.
- Na mire jutottál, doki? - érdeklődött Sam.
- Valószínűleg belső vérzésben haltak meg, bár ezt a tényt csak boncolás után tudom megerősíteni, de több vágás- és ütés nyom éktelenkedik a testükön. De a legérdekesebbek - hajolt le az egyik halotthoz - ezek a nyomok a nyakukon, harapásnyomok. És te is tudod, hogy ez mit jelent...
Sam bólintott. - Tudom. A mocskos vérszívók megint csinálják a fesztivált. Gondolom a boncolási jegyzőkönyvbe belső vérzés lesz a halál oka.
- Természetesen. Hogy nézne ki, ha a lakosság tudomást szerezne róluk? Még a végén őrültek házába záratnának, vagy még rosszabb: a vámpírok bosszút állnának a titkuk felfedésért. És én bizony még szeretnék élni, mert van hátra egy-két aktív évem még. –mosolyodott el a doktor. Intett pár rendőrnek, akik gumikesztyűben pakolták a hullákat, és egy fekete zsákban elszállították őket. Sam magában fortyogott a dühtől. Idegesítette ez a sok haláleset, és az hogy, nem tud ellene tenni semmit. A rendőrökön kívül más nem igen tudott az éjszakai dolgokról. Így a rendőrfőnök nem kockáztatta meg a lakosság békéjét. Nem akarta hogy a polgárok pánikba essenek.
-De ha rájuk támad egy ilyen dög, akkor ki tudja, mit tesznek a lakosok...? Bár kétségkívül nem élik túl a találkozást, úgy ahogy ez a két szerencsétlen se…- gondolta majd ledobta a cigijét a földre, s rátaposott. Magabiztosan elrobogott onnan, vissza a rendőrautóba, és a kapitányság felé vette az irányt.


2. fejezet

Beköszöntött az éjszaka, a nap sietősen menekült el a hold elől, aki jól tudta, hogy mi fog történni az éjszaka során. A szellő sem volt már olyan barátságos, inkább nyirkos és rideg üzenetet hozott az utcán járkálók számára. Minden halandó félt az éjszakától, de nem tudták -vagy nem akarták tudni-, mit rejteget ez valójában. Csak halvány találgatások rajzolódtak ki a fejükben, és még a gondolat is megrémisztette őket, hogy egyszer őket is hidegvérrel megölik, és otthagyják valahol a városban az élettelen testüket. Így hát nem igen merészkedtek ki sötétedés után az utcákra, mert féltek. És a félelem nem volt alaptalan, mert volt mitől rettegniük.

Reményveszetten futott a sikátoron keresztül, bár tudta hogy számára nincs remény, s hogy meg fog halni. Ám emberi hiszékenysége tovább hajtotta, azzal a halvány ígérettel, hogy megmenekül. A sötét sikátor falai ijesztőnek bizonyultak, és a nyirkos árnyak sem könnyítettek a dolgán. Egy nagy kerítéshez ért, de nem állt le gondolkodni, hanem inkább felkapaszkodott rá, és keservesen, ám minél gyorsabban átvergődött rajta. Mikor földet ért a kerítés másik oldalán, fellélegzett, holott tudta hogy ez még csak a kezdet volt. Ismét futásnak eredt, egyre-egyre csak a háta mögé tekintett, nem látta az árnyat, ami meg akarta ölni. Egy pillanat alatt bekövetkezett a baj. Az egyik percben még futott, majd egy vasdarabban megbotlott és a földre esett. A másik percben már a földön feküdt, s a fejét dörzsölgette. Gyorsan feleszmélt, s felállt. Körülnézett, de még akkor sem hallott vagy látott semmit. Gyors futásban tört ki, a hideg futkosott a hátán, félt, rettenetesen félt. Azonban ezt fölülmúlta egy még nagyobb meglepetés, ami ráborította a halálfélelem irtózatos leplét. Egy zsákutcát pillantott meg maga előtt. Megtorpant. Az agya nem tudta felfogni azt, ami a szeme elé tárult. Zsákutcában van, s mivel visszafelé nem indulhatott, így két térdére rogyott és keserves zokogásban tört ki. Ökleivel a téglafalat ütötte, azt várva, hogy valami csoda történik. Csakhogy nem történt. Inkább egy vérfagyasztó, gúnyos kacajt hallott a háta mögött. Felugrott és rémülten nézett körbe. Csak patkányok, szemét meg néhány füstfelhő volt körülötte, de ő érezte, hogy bajban van, és nincs egyedül. Az egyik árnyékból előlépett üldözője: arcán gúnyos mosoly ült, szeme élvezetet tükrözött. A mosoly vigyorra változott, mikor megpillantotta áldozata rettegő arcát, és érezte a félelem édes illatát.
- Ugye nem hitted hogy elbújhatsz előlem, halandó?- kérdezte megvetően.- ha kilépsz az éjszakába, nem éled túl. Sajnos ez igaz, de csak rád nézve, mert én rohadtul élvezem szitut.
A fiú elővillantotta hegyes szemfogait, majd lassú, ámde határozott léptekkel közeledett a falhoz, simuló áldozatához. A holdfény bevilágította alakját. Vállig érő, göndör barna haja rendezetten simul az arcába, és vérvörös szemei a gyilkolás vágyat sugározták. Elérte az áldozatát, kezeivel megragadta és a nyakához hajolt. Már éppen harapni készült volna mikor egy ismerős illatot érzett a levegőbe. Mit sem törődve a fiúba mártotta éles fogait, és szívni kezdte a forró vért. Élvezettel hallgatta az áldozata minden egyes fájdalmas nyögését, boldogsággal töltötte el a vér íze.
- Ereszd el a fiút. - hallatszott egy rideg hang a háta mögül. A vámpír felkapta a fejét, és hátrapillantott. Eleresztette az áldozata nyakát, aki mint egy rongybaba esett a földre, ájultan.
- Corine! Örülök, hogy újra látlak!- kiáltotta gúnyos mosollyal az arcán.
- Nem kölcsönös az érzés, elhiheted. - közölte a lány, aki ott állt előtte.
- Milyen régen nem láttalak! Be kell, hogy valljam szebb, lettél az utolsó találkozásunk után…- nyalta meg a száját a fiú.
- Nem csevegni jöttem, és ezt te is, tudod William.- szólt ridegséggel Corine.
- Semmit sem változtál.- nevetett William.
- Engedd el a fiút, és ígérem gyorsan, megöllek.- javasolta a lány.
- Megfontolandó az ajánlat. De sajnos nem fog menni.- közölte a vámpír, és határozott léptekkel a lány felé indult, aki úgy állt magabiztosan, mint egy cövek. Majd mikor William már csupán egy méterre állt Corinetől, ujjaiból hosszú fémkarmokat alakított, s a fiúra vetette magát. Lefogta, s ez alatt a magához tért áldozatra nézett.
- Menekülj! Vagy talán meg akarsz halni? - kérdezte szúrósan, a fiúra nézve, aki erre felpattant, és eszeveszetten rohanni kezdett a kijárat felé. Williamre pillantott, és méregzöld szemeivel felfedezte a fiú vérvörös szemeiben a haragot, és a vágyat, amit a lány iránt érzett. De most inkább a vacsorája miatt bosszankodott, s nem telt bele sok idő, mikor is meg fordult a helyzet. Immár William fogta le Corinet, aki egy szemrebbenés nélkül tűrte ezt. A vámpír megy nyalta a szája sarkát és a lányhoz hajolt. Ámde Corine gyorsan reagált és egy rúgással a földre terítette a vámpírt. Felállt és a földön fekvő Williamhoz indult. A mellkasára tette a lábát, és megvető pillantással illette őt. Kezét a magasba emelte, s a holdfényben megcsillantak a hatalmas karmok. Már lesújtott volna, mikor William elgurult a lába alól, és egy szempillantás alatt a lány háta mögött termett. Kezeivel átkulcsolta Corine derekát, és a fülébe súgta: -Meg vagy…
- Azt te csak hiszed!- kiáltotta válasz gyanánt Corine, és átdobta hátán a fiút, aki nagy puffanással esett a földre. Ekkor Corine támadásba lendült és éles karmaival a fiúra támadott. Suhintott egyet, ám csak William karját vágta le, aki fülé-farkát behúzva menekült a lány elől. Corine sóhajtott egyet, majd visszavarázsolta karmait normális ujjakká. Beletűrt barna hajába, majd eltűnt.

De nem örökre, útját a közeli Szűzanya kórház felé vette, ahol egy fontos üzlete volt. Megpillantotta a korház hatalmas épületét, s agyában újra az orvos hideg arca futott végig. Igaz hogy ő sem volt éppen a barátságosabb jelenség (és ezt a sok harc okozta) ám az orvos túl tett rajta. A Szűzanya kórház bejáratánál állt, s egy határozott mozdulattal, csendesen kinyitotta az ajtót. Nem akart zajt csapni, nem akarta a többi dolgozót, esetleg beteget felriasztani. Hosszúkás villanyok rögzültek a plafonhoz, és szemnek sértő fényt sugároztak. A falak makulátlanul fehérek voltak, és néhol egy kis szobanövény is állt. Corine szerint ez az egész hely olyan felszínes, és mocskos volt. Jól tudta hogy nem csak emberek de démonok, gazdag vámpírok sőt (!) még vérfarkasok is megszálltak ott. Ezek a „lakók” nem restellték a halandók vérét ontani, amit természetesen a kórház igazgatója szépen eltussolt. Mert ugyebár az éjszakában az emberélet egy centet sem ért. Corine megtalálta azt az ajtót, amit keresett, és halkan benyitott. Körül nézett. A szobában csupán csak két szekrény, egy fehér asztal, és fotelek sorakoztak. Corine hangtalanul osont az egyik fotelhez és kényelembe helyezte magát. Az orvos felpillantott, de tekintetében semmi sem látszott. Üres kék szemeivel a lányt méregette. Corine felállt és az asztalhoz sietett. Egy kis zacskót dobott az asztalra. A férfi belenézett és kis, halvány elégedettség ült ki az arcára. Felállt és az egyik magas fehér szekrényhez lépett, egy kis ideig kotorászott valamit, majd előhúzott öt vérrel teli infúziót. A lány bólintott, majd egy kis táskába rakta azokat. Az orvos visszaült a székébe, és folytatta az olvasgatást. Corine kilépett az ajtón, majd ugyan olyan halkan távozott, mint amilyen halkan jött.

3. fejezet

A kapitányság épületében nagy ventillátorok pörögtek a plafonokon, így enyhítve a nyári hőséget. Azonban ez sem feledtette Morris nyomozóval az elmúlt napokban történt súlyos haláleseteket.
- Először szétmarcangolt testek, a parkban, aztán felakasztott emberek a bank előtt, most a meg a városháza előtti gyilkosság. Nem tudok rájönni, hogy függ ez össze, hisz nem ugyan azok követhették el. Hacsak nem egy bandában vannak. De nem hinném.- gondolta. Hátradőlt székében, és a plafonon lógó ventillátorokat figyelte. Élvezte, ahogyan a hűs szellőt fújja arcára. De hamar felkapta a fejét egy nagy puffanásra. Az ajtó vágódott be, amin egy barna hajú lány hozott be két egészen rossz állapotban lévő férfit. Lelökte őket a földre közvetlen Sam Morris lábai elé.
- Vérfarkasok. Szerencséjük van, hogy elkaptam őket, különben most nagyon nagy bajban lennének. - szólt a lány majd egy laza mozdulattal még egyet rúgott a farkasokba. Morris nyomozó felpattant és e lány méregzöld szemeibe pillantott. Akkor vette csak észre, hogy a lány, aki előtte áll, gyönyörű. Sőt! Több mint gyönyörű, egyszerűen meseszép! Zavarodottan nézett végig a lányon majd visszanyerte határozottságát.
- Kisasszony, kicsoda ön?- kérdezte mély hangon.
- Valaki, aki segített.- közölte egyszerűen a lány.
- De mi a neve?- kérdezte Morris nyomozó kicsit kedvesebben.
- Corine Shaldon. – közölte majd egy szó nélkül elment az épületből. Sam még mindig megbabonázva nézett a lány után. Csak egy hideg kéz zavarta fel, ami a vállára nehezedett.
- Mi van Rómeó? Talán meg tetszett ez a lány?- kérdezte a doki.
- Áh szia! Teljesen megbabonázott. - szólt Morris nyomozó.
- Jobb lesz vigyáznod vele, a vérfarkasok eléggé rossz állapotban voltak… no de ne állj itt, mint egy szobor, menj és nézd meg a nyilvántartásban. - javasolta a doki, majd elviharzott. A doktor tanácsának megfelelően a kapitányság számítógépes szobájába ment, és leült az egyik géphez. Bekapcsolta és idegesen várta hogy bekapcsoljon. Betáplálta az adatokat, és a székben hátradőlve várta, mit dob ki a gép. A gép csigázott, s csak lassan kereste az adatokat. Morris nyomozó idegei pattanásig feszültek így elővett egy szál cigarettát és meg gyújtotta. Kissé megnyugtatta a tüdejébe áramló füst, és az mikor kifújta. Elszívott még egy pár slukkot, aztán a gép pittyegésére lett figyelmes. Felkapta fejét s a képernyőre pillantott. Észrevette a Corine képét, de csak a nevet, a születési dátumot és a lakcímet találta meg. Nem tudott rájönni hova tűnhetett a többi adat. Normális esetben ezzel foglalkozott volna, csakhogy elhatározta, hogy megkeresi a lányt, és beszél vele, de azt hogy miről... nos hát azt még ő maga sem tudta.

4. fejezet

A nap elillant, és sebes szárnyakkal jött a helyére az éjszaka. Baljósan világítottak az utcai lámpák, amik nappal barátságosan néztek az emberekre, de most rémülettel töltötte el az arra járókat. A fák szörnyű titkokat őriztek magukban, amik - úgy látszik- felszínre akarta kerülni.

Bob és Corine a bokrok rejtekében figyelték azt, ahogy vérengzenek a vadállatok, kik nemrég még emberi testben éltek. Most emberi testeket cincáltak apró darabokra, a legnagyobb élvezettel. Minden felé belek, lábak, kezek… de Bob és Corine a legnagyobb nyugalommal figyelte a vadállatokat. Már sokszor átélték ezek a pillanatokat, s már nem zavarta őket a vér, vagy a rothadó hús szaga. Bob arrébb araszolt, s elővillantotta pisztolyát, amiben ezüst töltények lakoztak. Csillogott a kezében a fegyver, és büszkén méregette végig azt. Corine kezében egy kis fekete gömb keletkezett, amiben apró fekete villámok cikáztak. Bob tudta hogy a lánynak rettenetes ereje van, ekképp jobbnak látta még arrébb menni. A lány a kis fekete gömbből egy íjat és egy nyilat formált. Kifeszítette majd lőtt. Bob is hasonló képpen cselekedett. Meghúzta a ravaszt a fegyverén s lőtt. Nemsokára az egyik vérfarkas emberré változott, s meghalt a lövedék hatáséra, a másik cafatokban hevert a földön. Ám akkor jött az, amire sem Bob, sem Corine nem számított. Vámpírok törtek elő a semmiből és a két bátor vadászra támadtak. Bob és Corine elugrottak a vámpírok kezei elől.
- Ezek hogy kerülnek ide?- kérdezte zaklatottan Bob.
- Biztosan valami közös ügyük volt evvel a kettővel. Vagy a vámpírok és a vérfarkasok szövetkeznek. –szólt Corine. Egymásra néztek, s kiolvasták egymás szemeiből a válaszokat. Bob felállt és célba vette az egyik vámpírt. Öklével támadt rá, éles szemfogait a fajtársára meresztette. A földön birkózva egymásra sziszegve, fújva harcoltak, míg nem Bob felülkerekedett a támadóján. A földön fekvő vámpír fejéhez szegezte a pisztolyt.
- Igaz, hogy ez nem neked készült de most megteszi! - vigyorodott el Bob, meghúzva a ravaszt. A vámpír ijedten meredt a pisztolycsövébe, de nem volt elég ideje hogy reagálhasson, mert fejébe fúródott az ezüst töltény. Hangos loccsanással repült szét cafatokban a vámpír feje. A véréből Bobra is jutott. Elővett egy zsebkendőt és letörölte véres arcát. Majd Corinra tekintett. A lány tövestül tépte ki a másik vámpír szívet, egy mozdulattal. Ez alatt szeme egyszer sem rebbent meg, mind végig hidegen meredt az ellenfelére. Szemeivel ölni tudott volna, de nem ez végzett azzal a vámpírral. Corine a földre dobta a szívet, mit kirántott a vámpír testéből. Megfordult, s Bob felé indult.
-I deje haza mennünk. - közölte majd eltűnt.


Morris nyomozó idegesen nézett körül a teremben. A falon egy régi óra állt, ami éppen tizenegyet ütött. A falakon fegyverek, képek lógtak. Előtte egy kis asztal, az előtt, pedig egy másik kanapé pihent. Kicsit piszkos volt a hely, de az egy szemernyit sem érdekelte. A helyet bejárta az olaj és a vérszag keveréke. Gyomorforgató volt az a szag. A lány, aki bekísérte, csak annyit mondott neki, hogy hamarosan megjönnek csak vadászatban, vannak. Még most sem értette tisztán mit akart, azzal hogy vadásznak. Egy pillanat alatt a hideg futott végig a hátán mikor az általa keresett lány hangját hallotta meg. Nem mozdult, mert félelem hatolt a szívébe. Meredten ült s várta hogy a lány odamenjen. Nem sokára a kívánsága teljesült. Corine egy határozott mozdulattal a rendőr előtt lévő kanapéra vette magát, s szúrós tekintettel nézett a férfira.
- Mit akar?- szólalt meg végül Corine.
- Csak megköszönni, hogy behozta azokat a dögöket a kapitányságra.- mondta magabiztosságot színlelve Sam. A lány keresztbe tette a lábát, és kezeit a fölső térdére fektette.
- Szívesen, de úgy vélem most mennie kéne.
- Nem mehetek. Meg kell tudnom kicsoda ön, mivel foglalkozik, kedves Miss. Shaldon.- tette keresztbe a kezét, kisfiúsan Sam.
- Rendben, ahogy akarja. Amint tudja a nevem Corine Shaldon, és itt ebben az épületben élek. Boszorkány vagyok, ha eddig nem tudta volna. Úgy ahogy az itt tartózkodó két lány is. Mi vagyunk az utolsók, akik ebből a fajból fenn maradtunk, mivel a többieket kiirtották. Amint látja, nem vagyok egy egyszerű lány. Gondolom ön is, tudja, mint ahogy az összes többi zsaru, hogy az éjszaka nem valami szépséges jelenség. Csak azzal a különbséggel, hogy a zsaruk csak a szemetet takarítják fel, amit az éjszaka maga mögött hagy. Én és a kis csapatom azokra a lényekre vadászunk, akik az éjszakában gyilkolnak. Tízen vagyunk, velem együtt három boszorkány, négy démon, két vérfarkas és egy vámpír. Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy ők nem rosszak, bár ebben a világban nem lehet tisztán eldönteni ki a rossz, ki a jó.- közölte Corine.
- Meséljen még erről a világról.- kérte Sam, aki immár elbűvölve hallgatta a lány szavait.
- Nézze, ebben a világban nincsenek szabályok, csupán csak egy. A halandókat nem bántják addig, míg nem lépnek ki a házukból éjszaka. Ha viszont valaki olyan vállalkozó szellemű lenne, mint ön, kedves Morris nyomozó, akkor azt megölhetik. Tudniillik itt a halandók élete fabatkát sem ér. Itt nyugodtan járhat a bűnös lelkű, mivel ő maga is bűnösök között van. Ide, ha egy ember betéved három választása, van, ha elkapják: vagy jön valaki, aki megmenti, és életben marad. Vagy jön valami, ami megöli, és akkor meghal. Vagy azzá változtatja, ami a támadója, ha vámpír vámpírrá. Itt csak mi vagyunk azok, akik ezeket a dögöket kiirtják. De hangsúlyozom, a fő célunk nem az emberek védelme, hanem a dögök elpusztítása. Ehhez néha egy-két áldozat elengedhetetlen. De mindenki a maga kárán tanul, tehát ha nem akar meghalni, akkor szépen haza megy és leteszi a fenekét a kényelmes foteljába, és tovább nézi a focit a TV-ben.- állt fel Corine. Sam is felállt, bár tudta hogy ennyivel nincs elintézve a dolog. Magában majd szétterítette a méreg a hallottaktól. Elhatározta, hogy harcolni fog ez ellen, ha tetszik Corinenak, ha nem. Meg akart fordulni, hogy megállítsa a lányt, azonban az előbb felelt.
- Nem fog itt maradni és nem harcol az éjszaka ellen. Most menjen.- mutatott az ajtó felé Corine. Sam bánatosan ballagott az ajtó felé, közben vissza-visszatekintett a gyönyörű lányra, de ez egy figyelemre se méltatta. Kilépett az épületből, s hazaindult.

-Kérem, nem bántson! Kérem!- könyörgött az életérét a férfi. Azonban William szeme egy percig sem rezdült meg, tudta, hogy végeznie kell ezzel az átkozott besúgóval, mielőtt meghiúsítaná a terveit. Az áldozata elő villantotta fehér szemfogait melyek a hold fényében, még jobban ragyogtak. De most nem egy védtelen halandó vérét készült megízlelni, hanem az életéért küzdött. A földön hevert, s a rettegéstől mozdulni, sem mert. William sötét szívét élvezettel töltötte el az ijedt fajtársa. Érezte a félelmét, s a nyomasztó csöndet a levegőben. Ekkor lábai mellett két szörny jelent meg. Vicsorítva, morogva álltak mellé. Fogaik közül csöpögött a nyál, egészen a földig, ahol már egy egész tócsa gyűlt össze. Szemeik vérben, vöröses fényben úsztak, s vérre éhezve türelmetlenkedtek gazdájuk lábai mellett. William fejükre tette kezeit s így szólt.
- Éhesek vagytok kicsikéim? Hát akkor… - csettintett egyet-… öljétek meg!
A szörnyek gyors léptekkel ott termettek a földön heverő vámpírnál, majd hangos marcangolásba kezdtek. William szeme örömtől égett, látszott benne az elégedettség. Hallotta a csontok hangos roppanását, és a vér édes illatát. Megnyalta szája szélét s rég nem látott kedvencére gondolt. Megigazította barna fürtjeit majd megfordult.
-Itt végeztünk. Ideje meglátogatnom a kedvenc boszimat…- nevetett fel. Hangos kacajjal tűnt el a semmiségbe, maga mögött hagyva szétmarcangolt ellensége tetemét.

5. fejezet

Corine pihenni készült. Levetette köntösét, s a földre dobta. Belebújt kényelmes ágyába, s selymes bőrére húzta a takaróját, ami védőszárnyai, alá vette álmait. Lehunyta szemeit, s várta hogy az álom érte is eljöjjön, épp úgy, mint sok más halandó szemére. De az ő fejében nem jó, vagy éppen kellemes álmok keringtek. Az övében szörnyű ijesztő álmok. Álmaiban emlékezett gyermekkorára.
Apját nem ismerte, mint ahogy a többi boszorkány sem. Egyedül anyjával élt. Szerette Biancát, az édesanyját. Bianca rajongásig szerette kislányát, és azon volt, hogy minél később tapasztalja meg azt a szörnyű sorsot, ami rá várt. Azonban az élet nem váratott magára. Egy holdfényes éjjelen ő és az édesanyja a verandán ültek, s a csillagokat bámulták. Szemük nem győzött betelni a szépségesen fénylő égitestekkel. Bianca lányára nézett, s Corinra szegezte fénylő barna szemét.
- Mami, én is olyan szép leszek, mint a csillagok?- kérdezte Corine.
- Te már most is olyan csodaszép vagy, kicsim.- mosolyodott el Bianca. Amint kiejtette ezt a száján hirtelen éles fájdalmat érzett a fejében. Odatette kezét és látta a vért. Megpillantotta kislány kétségbeesett arcát, majd egy utolsó sóhajjal a porba hullott. Vére tócsává terjeszkedett a feje alatt s üveges tekintettel meredt a csillagokra. A meleg barna szeme akkor már csak semmiség volt. Corine ijedten ugrott anyjához és kicsi kezeit annak arcára tapasztotta. Szemeibe könnyek gyűltek, s nagy cseppekben pottyantak a halott asszony arcára. Velőtrázó kacajra lett figyelmes. A távolból közeledett felé egy férfi képében. Haja ősz, szeme vérvörös volt. Mellette egy Corinenál nem sokkal idősebb fiúcska állott, s ugyan olyan élvezet ült arcán, mint az ősz férfién. Corine hirtelen haragra gerjedt, s először nem is tudta hogy csinálja de a föld megremegett s körülötte lángba borult minden. A piros lángokban azonban jól emlékezett a fiú arcára, kinek nevét később tudta meg: William. Anyja halála után egy gazdag öregúr vette magához, s sajátjaként nevelte. Az öreg jól tudta mi folyik az éjszakában, ezért megalapította azt a csapatot, akikkel Corine az éjszaka ellen harcolt. Még csak 10. évét töltötte be, de már teljesen ura volt erejének, s nem sokára mesterien bánt vele. Szemei már anyja halála óta is jéghidegek voltak. De ez csak romlott, mikor két évvel ezelőtt találkozott Williammel. Nem harcolt a fiúval, de körülöttük szó szerint megfagyott a levető. Minden a fagy és a jég borított be...
Corine ijedten ébredt fel, sűrűn kapkodta a levegőt. Arcán egy könnycsepp gördült végig ám az is jéggé dermedt. Nem tudta elviselni anyja halát, és megesküdött magának megmenti Sinner Cityt az éjszakától.
Visszafeküdt ágyába és bár tudta hogy nem lesznek sokkal jobb álmai, akkor sem tétovázott ismét álomba merült.

Sam csalódottan huppant foteljába, s keresztbe tett karral gondolt vissza a lány szavaira. Megrettent egy kicsit mikor hallgatta, de az elhangzottak felébresztették benne a vadászösztönt. Ha azt nem is, de a kötelességtudatot mindenképpen, ugyanis kötelességének érezte, hogy ő is az éj ellen harcoljon, ha már egyszer rendőr. Azonban azt is tudta, hogy egy pisztollyal meg egy kis fénylő csillaggal az igazolványában nem meg semmire. Elképzelni sem tudta, hogy segíthetne a kis csapaton. Ezerféle variációt vázolt fel magában, ám egyik sem bizonyult túl jó megoldásnak. Felállt s ismét egy cigire gyújtott rá, immár láncban szívta el a negyediket, de még mindig nyugtalanul járkált föl-alá a lakásában. Ledobta pólóját, s a hűtőhöz sétált. Kivett egy sört, nagyot húzott belőle, s az ablakba könyökölt. Minden békésnek látszott, semmi sem utalt a borzalmakra, amiket csak elképzelni tudott. A hold nyugodt fényével bevilágította a házakat, azokon, pedig teljesen szokványosnak tűnő emberek flangáltak. Az égvilágon semmilyen rossz nem mutatta meg magát. Visszatért a nappaliba, letette a doboz sört a kisasztalra, majd hátravettette magát a kanapén. Kezét a szemére tette, s próbálta elképzelni Corinet harcolni. Azt, ahogy a lány levágja egy vámpír fejét, s tekintete még mindig jéghideg. Azt, ahogy keze vértől csillog…
Beleborzongott még a gondolatba is.
- Nem érdekel, mit mond akkor is küzdeni, fogok! De hogyan, miképp?- kérdezte sajátmagától, s nem kapott rögtön választ. Majd eszébe ötlött, majd ő maga néz utána a dolgoknak. De nem most, mert most nagyon fáradt. Így lehunyta szemeit s elaludt a kanapén.


6. fejezet

Diana ráérősen ballagott az utcán, nagy zacskókkal a kezében. Corine is mellette ment, de egy pillantásra sem vette le szemét a földről. Diana tudta, hogy barátnője miért ilyen rideg. Bántotta édes anyja halála. Úgy érezte erről csak is ő, tehet. Hiába mondta Diana Corinnak, hogy nem igaz, de az sosem hallgatott rá. Beletúrt ébenfekete hajába, s a zacskókra bámult. Visszagondolt arra a napra mikor először találkoztak. Még csak 10 évesek lehettek, mikor egymást megismerték, azt is Mr. Shaldon lévén. Mr. Shaldon volt Corine nevelőapja, a lány édesanyjának legjobb barátja. Corine hálából vette csak fel a Shaldon nevet. A ház kertjében találkoztak először fényes nappal. Csak úgy csillámlott a zöld fű a nap sugaraiban, ezernyi lepke és méh repkedett a levegőben. Néhány bárányfelhő takarta el az eget. Diana már 1 éve tagja volt a csapatnak, de még csak tanulta a boszorkánykodást. Érdeklődéssel vizslatta a lányt, de mikor szemeibe nézett, megrettent. Azokból a szemekből rég kihalt minden érzés, s csak a ridegség és az utálat tükröződött belőle. Diana halvány arca már csaknem hófehér lett az ijedségtől ám Mr. Shaldon a vállára tette a kezét.
- Ne félj Diana, nem fog bántani. Ezen túl ő is veletek fog küzdeni. - szólt Mr. Shaldon a lányra mosolyogva. Corine Dianahoz lépett, s ekkor arcán nem várt halvány mosoly rajzolódott ki. Diana meglepődött a reakció láttán, de arca ismét visszanyerte kellemes halványágát. Azóta eltelt nyolc év, s barátságuk egyre mélyebb, szorosabb lett. Mindig megosztották egymással titkaikat, s bár Corine gyakran volt rideg s kegyetlen, Diana mégis tudta, hogy Corine milyen valójában. Úgy szerették egymást, mintha testvérek lennének. Most is egy reggeli vásárláson voltak túl, hazafelé tartottak.

Könnyű léptekkel haladtak az utcán, lágy szellő fújta hajukat. Sosem látták még ennyire békésnek a nappalt. Eddig mindig információszerzés céljából járták a nappalt, de most újra olyan békés volt körülöttük minden. Elérték a nagy tárolót, ami a főhadiszállásukat képezte. Itt gyűlt össze a kicsi, de ugyanakkor erős csapat. A lányok bementek a konyhai részlegbe, nem volt külön elkerítve a nappali vagy éppen a szerelő helyiségtől. Ott volt a konyha, s közben jól látták, mit művelnek a többiek. Bob és Ryan, az egyik vérfarkas éppen a TV-ben nézték a híradót. Szinte itták a hírbemondó szavait. A másik sarokban Chris, Chuck és Evelyn bütyköltek valamit. Az egész helyiségben tökéletes félhomály uralkodott, vágyaztak ugyan is Bobra. Bob félszemmel mindig Dianat figyelte, de tudta hogy a lánytól semmi többet nem várhat, a barátságnál. Pedig mennyire szerette! Corine és Diana belekezdtek a főzésbe, addig a többiek is elfoglalták magukat.


- Milyen régen is volt hogy utoljára találkoztunk kedves, Marilla. - mosolyodott el William. Félhomály borította a szobát, ám akkor is jól lehetett látni az ördögi vigyort William képén. Egy fiatal lány előtt állt. A lány éppen hogy csak élt, rongybabaként ült a földön. A kötelektől csuklója vértől izzott, s lilás színűre változott. Arca mocskos, s piszkos volt, szemei bágyadtak pihentek arcán. Haldoklott. Jól tudta hogy meg fog halni, nem is próbálta magát meggyőzni, fizetni kellett a tetteiért. Ruhája foszlányokban borította testét, néhol véres foltokkal ékeskedett, néhol csak a mocsok lepte be. A lyukakban látni lehetett mély sebeit, amik, nem győzte gyógyulni, igaz hogy vámpír volt. Elszállt belőle a régi, hatalmas erő, csak egy gyenge, megtört lány maradt a helyén. William Marilla arcához hajolt, s felemelte állát.
-Hamarosan vége lesz, aranyom. Ha jól viselkedsz és elmondod, hogy mit mondtál el annak a boszorkánynak. Ha nem, megöllek.- közölte William. Marilla felemelte fejét, és egy utolsó gúnyos vigyor jelent meg rajta. Nem bánta hogy nem beszélt, utálta ezt az egész vámpírosdit. Régebben szeretett még gyilkolni, de nem sokára már undorodott a vértől. Elhatározta, hogy besúgója lesz Corine kis csapatának, ám egy héttel ezelőtt rajta kapták. S lám, ide jutott. William megvetően pillantott rá, majd felállt.
- Ha nem, hát nem. - megfordult. Előkapta pisztolyát a lány fejéhez, szorította. Mosolygott még egyet, majd meghúzta a ravaszt. Marilla hangos koppanással esett a földre, feje alá vértócsa gyűlt. A falon agyvelejének kis darabjai díszelegtek. William fintorgott, aztán eltűnt.


7. fejezet

Sam Morris elhatározásához híven útra kélt az éjszakában. Gyors léptekkel ballagott az utcán, figyelmét az utcán trécselő lényekre szegezte. Nem félt, csupán csak kíváncsisága hajtotta. Egy sötét sikátorhoz ért, s nagy kísértést érzett. Beosont a sikátorba, s érzékei rabja lett. Fülelt, nem hall-e valamit. Viszont akárhogy hegyezte füleit, nem észlelt semmit. Csüggedten indult volna vissza, azonban egy hideg kezet érzett a vállán. Villám gyorsan megpördült, s egy ijesztő lénnyel találta szemben magát. Vérvörös szemek meredtek a szemeibe, s a lámpák beszűrődő fényében megcsillantak az illető éles szemfogai. Sam gyorsan kapcsolt, ámde az erős szorításból nem menekülhetett. A vámpír a falnak nyomta, s éles fogait a nyakába mártotta. Sam nyakába fájdalom kötözött, s bárhogy próbált szabadulni, nem tudott, ereje egyre csak fogyott. Elhomályosul előtte a világ s hangosan esett a földre. A vámpír fölé hajolt, nem tudta hogyan de megsajnálta szegény szerencsétlent. Beleharapott hüvelyk ujjába, s Sam szájába csepegtette vérét. Morris nyomozó testébe újra beleköltözött az élet, a halhatatlanság átkával együtt. Szemei a régi kék helyett vörössé váltak, s mindennél nagyobb elszántság tükröződött bennük. Mestere felsegítette a földről, s sejtelmesen egy fiatal lányra mutatott, aki a túloldalon sétált. Sam lassú léptekkel közelített felé mesterével. Az árnyékok elrejtették őket, s hangtalanul osontak az éjszakában. Sam megragadta a lány kezét s berántotta az egyik sikátorba. A mestere lefogta kezeit, s intett Samnek. Sam lassú rémisztő léptekkel odasétált a lányhoz, s nyakához hajolt. Azonban a lányból hidegség tört elő s mindketten jéggé fagytak. Diana volt az illető, szerencsétlenségükre. A lány azonnal felismerte Samet, s nem akart hinni a szemének.
-Azonnal el kell vinnem innen!- kiáltotta majd eltűnt a férfival.

Diana lépett be a raktárhelyiségbe, Bob izgatottan szaladt hozzá. Szemei kikerekedtek Sam láttán. Bob egy percig sem tétovázott, rögtön Corinért sietett. Diana lefektette a férfit az ágyra, s finoman ütögette Sam arcát.
- Sam ébredj! Sam!- mondta. Sam kinyitotta szemét, s ijedten nézett körül. Szemei összevissza jártak, ám megakadtak Corine alakján. A lány dühösen nézett a férfira, s rögtön egy pofonnal üdvözölte.
- Idióta! Meg mondtam, hogy maradjon ki ebből! Most már két vámpírt is el kell látnom!- háborgott. Sam meglepődött a mondatok hallatán, halkan kérdezte: akkor most már én is harcolhatok?
- Először Bob, kiokít, és aztán meglátjuk. - közölte, majd elsietett. Evelyn Sam vállára tette a kezét, barátságosan mosolygott rá.
- Üdv nálunk!

Folyt. Köv.