Segítség

Apukám mindig azzal büszkélkedett mindenkinek, hogy az o fia mar hat éves korában mondta, matematikus akar lenni, mint az anyukaja. Nem tudom, valóban emlékszem erre, vagy csak annyiszor mondtak mar nekem, hogy elképzelem, amint mondom Apunak? Igazából nem is érdekes.
A következő emlékeim mar azok, hogy egy asztalnál ülök, Anyukám mellettem volt Apukámnak, testverem az agyon sír, Apukám pedig folyamatosan zúdítja a mocskot a nyakunkba: - Miért nem tanul a szemet gyereked? Ilyen egy szar kölköket. Az ember a lelket kiteszi értük, de ezeknek semmi nem számít.
- Csodálod, hogy nem tanulnak, amikor ilyen fasz apjuk van?
Ez csak a kezdet volt, évekig ment ugyanígy a balhé, szinte minden este. Anyukám nagyon sokat dolgozott, nem is rossz helyen, de sajnos férjet nem talált magának normálist.
Igen, a nevelésemre nem maradt ideje, “drága” édesapámtól pedig várhattam volna nevelést.

Így teltek az évek egészen addig a napig, amíg fel nem vettek egy iskolába Angyalföldön, pótfelvételivel. Asszem itt változott meg bennem valami. Megláttam a cigányokat, ahogy okoskodnak, pénzt csinálnak, mar fiatalon is, de ami nekem a legfurcsább volt, hogy meg ki is jöttem velük. Találtam egy nagyon jó barátot, aki bevezetett az “életbe”. Kivitt a telepre, tekerte a cigit, és jött a kérdés, hogy akarok-e én is? Mondom, úgyis szar az élet: - Adjad geci. Folyamatosan egyre többet csináltam a “dolgaimat” , de midig úgy, hogy, oké, ez most az utolsó cigi, most lopok pénzt utoljára a szüleimtől, és holnaptól elkezdek tanulni. Ezzel a jó barátommal, aki elég gizda gyerek volt, jöttek az ismerősök, utcai brigád, lehúzás, meg a hasonló szarságok. Azóta is minden nap gondolkozom ezen. Vajon mire jó ez nekik? Egytől egyig mindegyiket úgy szólítottam magamban, hogy tessó, mert tudtam hogy ők is így voltak ezzel, de azt is tudtam, hogy én nem akarok itt maradni, mert nekem ők a testvéreim, de attól meg mindegyik egy drogos, tolvaj vagy börtöntöltelék lesz. Elhatároztam, én leszek az, aki elkezd valamit alkotni és pénzt fog csinálni, nagy pénzt. Attól függetlenül, hogy mit csinálnak és milyenek, én egy olyan dolgot kaptam tőlük, amit nem lehet leírni. Szeretet, hűseget, barátságot. Mar az, hogy minden nap felhívtak, hogy hol vagy? Mikor jössz ki? Hol talizzunk? Hoztam neked ezt meg azt. Ez egy olyan dolog volt nekem, ami teljesen megváltoztatott. Valamit tenni akartam, azért, hogy segítsek nekik, és éreztem, hogy sikerülni fog. Mert nagyon akartam.

Aztán egyszer csak jött a lehetőség: kiutazni külföldre 2 évre, és ott érettségizni. Soha nem voltam vallásos, de akkor azt mondtam, tuti van valami góré ott fent, aki alakítgatja a dolgokat. Időközben 6 év után megnyugodott a helyzet otthon is. Apukám már nem üvöltözött, Anyukámmal is jóban voltak. Nővérem, ha nem is tanult és 20 évesen még nem volt érettségije, akkor is valamit csinált. El kezdett takarítani, hirdetést adott fel, karkötőket font pénzért, szóval, lassan-lassan minden a helyére került. Egy dolog maradt csak a családban, a rohadt nagy adósság, de meg ez sem zavart abban, hogy tovább hozzam a pénzt otthonról a mocskos kis dolgaimra. Már azért akartam elmenni külföldre, mert amikor láttam, hogy Apukám minden nap nyugodt, nem veszekszik, Anyukám is minden nap úgy jön már haza, hogy szeret belepni az ajtón, nőverem is kezd elhelyezkedni, rájöttem, én mindenféle faszságuktól függetlenül nagyon szeretem a családomat és távol akartam tartani tőlük egy ilyen szemetet, mint én. Le akartam állni a drogokról és minden szar dolgomról. Minden amellett szolt, hogy elinduljak a normális úton, ami majd minden addigi almomat segíti megvalósítani. Barátnőmnek, 1 héttel az út előtt mondtam, hogy elmegyek 2 évre és csak nyáron jövök haza. Sírt, nagyon sírt. Egyáltalán nem érdekelt és most, hogy visszagondolok, most sem érdekel.
Egy cél volt előttem, kijutni arra a helyre, ami messze van ettől a szemétdombtól, Magyarországtól, és el tudok kezdeni segíteni a szeretteimen. Most hogy itt vagyok, tényleg azt érzem, hogy semmi nem fog az utamba állni, abban hogy megvalósítsam azt, amit igazából akarok.