Repültem

Várnában jártunk a nemrég, pihenni a tengerparton.
Haza felé útra kaptunk csak repülőjegyet - odafelé vonattal mentünk - azt is két részletben, Várna-Szófia illetve Szófia-Budapest. Kora reggel - 6,30-kor - indult a gépünk.
Már egy órával korábban ott voltunk és nézegettük a teraszról, mikor jön már a gépünk. Nem jött. Látszott ugyan nagyon messze egy kisgép, az egész reptéren nem is volt több repülőgép, de nem gondoltunk arra, hogy az lehetne a miénk. Indulási idő előtt öt perccel - már többen erősen aggódtak - szólt a hangosbemondó, hogy a Szófiai gép utasai fáradjanak a buszhoz.
Mindenki az eget leste, hol a gép, ami értünk jön? A végére valahogy vártam, hogy a busz a magányosan ácsorgó repülőhöz forduljon. Közelebb érve sem lett nagyobb. A közelgő zajra kinézett a stewardess, és egy hanyag láb mozdulattal kilökte a lépcsőt. Mind a két fokot!
Belülről akkora lehetett, mint egy kisebb Ikarus, sűrű ülések / a hatvanas évek csőhajlításos stílusában, műbőrborítással/ szűk folyosó. Aggódva másztunk be. Amikor mindenki bent volt, a kisasszony egy madzaggal felcibálta a "lépcsőt" és háromszor döndítve, becsukta /remélem/ az ajtót. Előre ballagott a függönyig/!!!/ és beszólt a pilótának, hogy mehetünk.

A középső lámpasor elhalványodott és heves rázkódás közepette a baloldali propeller lassan forogni kezdett. A földöntúli hangok /brrr. tak-tak, hörrrr, khm-khm, vijjj pufff, aztán elölről újra/ után csak az volt riasztóbb, amikor a harmadik sorozatnál hatalmas füstfelhőbe burkolódzva, eszméletlen hangosakat böffentve, menydörgésszerű hangerővel beindult. Nem volt időnk megnyugodni a hangzavarban, mert néhányszor tíz másodperc után ismét lámpahalványodás következett és a jobboldali propeller is eljátszotta az előbbi hisztit. Rémülten szorítottuk a hajlított cső "karfát". Lelki szemeim előtt már felrémlett, hogy mindjárt gurulás és jaj istenem felszállás. A pilótafülke függönye mögül rádióvartyogás hallatszott. Ha eddig azt hittük hangos a motordübörgése, most sírva fakadtunk az elviselhetetlen hangerő miatt amint felordítottak a gázadástól. Az egész gép reszketett, a látóterünkbe eső összes szegecs elszántan ki akart hullani, a világ ránk omlani.... Halálfélelmem volt.

Egy fájdalmas fémhangú nyikkanás után, iszonyatos gyorsulással az ülésbe préselődtünk és semmi gurulás, semmi cicó, mint akit seggbe rúgtak, talán kétszáz méter száguldás után felkapta a gépet. Felhúztunk a "szédületes" 600m-es magasságra és ott csodák csodája "elhallgattak" a motorok /értsd: ordítozva már lehetett kommunikálni/. Gyönyörű látvány volt az ébredező ország felülről, minden apró részlet is kivehető volt, a házak, járművek, sőt az emberek is. Élmény volt. Onnan tudtuk, hogy leszálláshoz készül a pilóta, hogy szinte teljesen elhallgattak a motorok és szinte vitorlázva tette le. Tátott szájjal konstatáltam, hogy csak a kerekek nyikkanásából derült ki, hogy leértünk, meg persze a gurulás remegéséből.
Ismét busz, immár a tranzitba. Megéheztünk ezért az étterem volt az első célpont, hogy a várakozás egy órája elegendő legyen egy villásreggelire. Idősebb /szégyen, nem szégyen ilyet mondani/ sunyi tekintetű pincér sietett hozzánk. Előadtuk, hogy Ham and eggs minden vágyunk, valami üdítővel. Negyedóra múlva hozta is. Igen ám, de az csak eggs volt, ham nélkül! Mondtam a kisöregnek, ezt vigye a fenébe és hozza azt, amit rendeltünk, sonkát tojással. Ismeretlen nyelven dörmögött valamit és elporolt a két tányérral. Újabb negyedóra múlva hozta, amit kértünk. Megettük, finom volt, de már szólt a hangosbeszélő, hogy a budapesti járat utasai settenkedjenek a buszhoz. Hamar fizettünk és tele hassal trappoltunk a többiek után. Az már csak itthon a számla zsebből kiesése után derült ki, hogy kifizettette velünk a visszaküldött két sima tojást is.

Szép tiszta, a Balkán légitársaság Tupoljev-je volt a gépünk. Elhelyezkedtünk az üléseinken, és mint tapasztalt utazók, figyeltük a motorok hangját. Messziről hangzóan viszonylag halkan zúgtak. Vigyorogva nyugtatgattuk egymást, ezzel a géppel már rendben leszünk, a kora reggeli kávédaráló után. Kigurultunk a felszállópálya végére, felbőgtek a motorok /elviselhető volt/ és mint kit ismét seggbe rúgtak, elkezdtünk rohanni a pályán.
Elég sokáig gyorsultunk mire felemelte az orrát a gépnek és majd 45 fokos szögben megcélozta az eget. Ez már sok volt az ülésemnek.
Összeomlott.

Ki-kihagyó szívveréssel, ott ültem a padlón a székem roncsai között. A feleségem, látva semmi bajom, a döbbent arckifejezésem és a szituáció lehetetlen voltán nyerítve, térdét csapkodva nevetni kezdett.
A mögöttem ülő, akinek ölébe hullottam, vigyorogva szedegette össze az ülés darabjait, amit kézzel elért /a gyorsulás, a meredeken felfelé álló gép miatt felállni nem tudott. Mellesleg én sem./.
Kétségbeesetten próbáltam elérni a jelző gombot.
Nem sikerült.
A nejemnek sem. A hahotától, levegőt sem kapott, nemhogy jelzőgombot.
Az egyik szomszéd könyörült meg rajtam, miután a könnyeit letörölgette és jelzett a stewardessnek.

Jött is ízibe, mint a hegymászók előredőlve, székekbe kapaszkodva. Mikor odaért, elfordult. Néhány másodperc múlva rendezte vonásait, már csak a vállai reszketéséből látszott, hogy röhög. Még azt is elfelejtette, hogy angolul beszéljen, és anyanyelvén mondta, hogy kövessem a gép hátsó részébe, mert ott még van hely.
Rutinos mozdulattal összekapkodta az ülés romjait és egy elegáns térdcsellel a konyha rész egy fiókjába paterolta.
Mondanom sem kell mindenki engem bámult, ahogy felszállás közben koslattam a gépen. Talán terroristának nem néztem ki, de akkor is zavart.
Innentől sima utunk volt pestig.
De, mit mondjak, nem lettem a repülés elkötelezett híve...