Rémálom

Álom vagy valóság?

Mindenkinek vannak rossz álmai. Olyan gondolatai, amelyektől retteg, hogy egyszer megtörténik, mégis ő maga hozza létre őket. Ismerős az érzés mindenkinek, amikor éjszaka a komor sötétséggel néz szembe. Érzi, hogy valami vagy valaki les rá a feketeség legmélyéből. A szíve legmélyén azt kívánja, hogy bárcsak ébredne fel, de az álom nem hagyja. A sok rettegés után, a legijesztőbb pillanatban felriadunk. Amikor körülnézünk és rájövünk, hogy a jó meleg ágyunkban fekszünk, megnyugszunk, majd egy kis tétovázás után ismét álomba szenderülünk.. De képzeld el, hogy egy hideg és kemény padlón ébredsz fel és a legrosszabb rémálmod válik valóra. Félsz szétnézni, nem attól rettegsz, hogy valami szörnyű dolgot látsz majd a sötétben, hanem hogy egyáltalán nem fogsz látni semmit. Kezedet kinyújtod, a hideg és nedves padlót érintik ujjaid. Összeszeded magad, kinyitod a szemed. Hirtelen belédhasít a felismerés, hogy egyáltalán nem az otthonos szobádban vagy, hanem egy idegen, rémisztő helyen, ahol rajtad kívül csak a sötétség van. Látszólag…

Peternek nehéz gyerekkora volt. Nem, nem váltak el a szülei, nem közösítették ki az iskolában. Egyszerűen csak félt a sötétben. Talán ez a félelem váltotta ki a gyermekkora óta folyamatosan jelentkező rémálmokat, talán a rémálmok miatt félt a sötéttől. Ez már sohasem fog kiderülni. Szülei megértők voltak, kisebb korában mindig égve hagyták a lámpát még el nem aludt, csak azután kapcsolták le. Idősebb korában már nem engedték, hogy egész éjszaka égjen a lámpa, igyekezett gyorsan elaludni a villanyoltás után. A rémálmok nem szűntek, egyre élesebbek és valóságszerűbbek lettek. Egyetlen visszatérő motívuma egy eltorzult hang és egy gonosz kacagás, valamint a halál megjelenése volt. Egyik este nem tudott elaludni, sokáig forgolódott az ágyában. Talán nem is akart elaludni, így akarta kijátszani az álmait. Pár óra múlva viszont győzött a fáradtság, a fiú elaludt. A szobájában találta magát, de valami megváltozott. Nem tudja mi, de érezte, hogy ez nem ugyanaz a szoba, amiben minden nap a leckét írja már oly sok éve. A falióra nyolc órát mutatott, mivel nyár volt még csak most kezdett odakint sötétedni.

Hirtelen az analóg óra mutatói felgyorsultak, a percek másodpercekké zsugorodtak, az órák mindössze percekké. Az idő szokatlanul és pofátlanul nem úgy viselkedett, ahogy szokott. Két perc múlva már a szokásos éji sötétség burkolta be a szobát. Peter hátrálni kezdett, egészen a falig jutott. Az óra tizenegykor állt vissza a rendes kerékvágásba. A fiúba elkeseredett és intenzív félelem költözött. Legalább a fal adott némi biztonságérzetet, hiszen így senki nem kerülhet a háta mögé. Mellette a szekrényen volt az elemlámpája, mindig oda tette. A sötétben ugyan nem látta, hogy hová van téve, de felidézte gondolatban a szoba nappali képét, majd kezével a szekrényen kezdett el matatni. Fél perc múlva már a kezében volt a lámpa. Felkapcsolta, vett egy mély levegőt, majd elindult az ajtó felé. A szülei szobájába akart átmenni, elmesélni ezt a furcsa élményét az idővel, valamint nem volt túl jó érzés egyedül lennie.

Amint kinyitotta az ajtaját, a szíve hevesen verni kezdett, egy heves széllökés kilökte a kezéből a lámpát, ami a falnak csapódva el is tört. Nem a szokásos folyosóra nyílt az ajtó, hanem a pincéjükbe. Be akarta zárni az ajtót, de hirtelen bent találta magát a pincében. Koromsötét volt, a félelemtől vezérelve 180 fokos fordulatot vett, és a kilincs után kutatott. Az ajtó azonban nem volt sehol, mintha a föld nyelte volna el. Ekkor meghallotta a gonosz nevetést, ami éles kacajba csapott át. Nyelt egy nagyot, nem akart megfordulni. Valami megváltozott. Egy percbe telt a fiúnak, mire rájött, hogy túl nagy a csend. Megszűnt a nevetés, de a saját lélegzetén és szívverésén kívül semmi mást nem hall. A félelem teljesen megtöltötte a lelkét, úgy érezte magát, mint egy vad a vadász fegyverével szembenézve.
– Meg kell tudnom, van-e kijárat – gondolta magában. Egész teste remegett, de elhatározta, hogy végigmegy a fal mentén, hátha talál valamiféle kiutat, vagy bármit, ami segíthet. pár lépés után megbotlott valamiben és hasravágódott.
– A francba! – feltápászkodott, majd érezte, hogy valahonnan levegő áramlik felé. Leguggolt, majd négykézláb indult tovább, hiszen lentről érezte a nem éppen friss levegő mozgását. Pár méter után a hideg kő helyett a semmibe kapálózott a jobb kezével. Hátrahőkölt, hiszen nem tudta, hogy mi is van előtte és milyen mély. Lehet, hogy csak egy lépcsőfoknyi a szintkülönbség, de az is lehet, hogy egy több méter mély árok.
– Árok a pincében? – tette fel magában a kérdést, majd rájött, hogy nem lehet a pincéjük, hiszen akkor már rég el kellett volna érnie a szemközti falat. Kezét kinyújtotta, de így sem érintett meg talajt, vagy valami egyéb szilárd közeget. Olyan érzése támadt, mintha a világ szélén lenne és mindjárt leesne. Kezével kő után kutatott a földön, majd mikor talált egy apró kavicsot a mélybe vetette. Hosszú ideig nem hallott semmit, majd egy halk csobbanás törte meg a csendet. Elsápadt, de ez úgysem látszott a sötétben. Ez alapján akár lehetett ötven méter mély is talán. Hátrálni kezdett, de alig haladt még valamire, megtorpant. Leült, hátát a falnak vetette.
– Mi van, ha több ilyen is van?

Hirtelen újabb helyszínen találta magát, itt már világos és meleg volt. A helyiségnek csupán egy szekrény volt a közepén. Peter szétnézett, de nem mozdult. Várt valamire. Ekkor ismét meghallotta a hangot, ezúttal beszélni kezdett.

~Peter.. Itt az ideje, hogy válassz. Ha odamész a szekrényhez, szembenézhetsz a félelmeddel, valamint megtudod, ki vagyok. Továbbá a szoba másik oldalán van egy ajtó, a gyávák ajtaja. Amennyiben nem a szekrényt nyitod ki, távozhatsz a teremből. A döntés a tiéd, de jól gondold meg!~

A fiú épp eléggé félt ahhoz, hogy habozás nélkül az ajtót válassza. Esze ágában sem volt belenézni a szekrénybe, rettegett már eleget. Éles kacaj hallatszott, de nem szólt semmit a hang. Peter felállt, jó nagy ívben kikerülte a szekrényt, majd az ajtóhoz lépett. Vett egy mély levegőt, szinte biztosra vette, hogy megmenekült. Kinyitotta az ajtót, nem látott semmit.

~Rosszul döntöttél… igazán nagyon kár. Aki nem ismeri önmagát, az nem érdemli meg az életet. Te saját magadtól félsz.~

Peter hátranézett és egy ugyanolyan fiú állt vele szemben, mint amilyen ő maga. Mintha csak tükröt tartottak volna elé, csupán annyi volt a különbség, hogy a ’tükörkép’ önálló életre kelt. Ekkor értette csak meg, hogy mindvégig saját magával nem mert szembenézni, ha bátor lett volna, egyszerűen kiküszöbölhette volna az egészet. Visszafordult az ajtó felé, majd egy utolsó velőtrázó sikoly hagyta el ajkát, mielőtt véget ért volna az élete. Az ajtó mögül egy hatalmas és néhány apróbb penge tört elő, a nagy átvágta a fiú torkát, lefejezte, az apróbbak csak megvágták. A hideg fém gyorsan és kegyetlenül hatolt a testébe, másodpercek alatt kihunyt belőle az élet.

Másnap reggel az anyja holtan találta az ágyban, miután Peter nem ment le reggelizni. Borzalmas látvány volt, az anyja felkiáltott majd elájult. A jegyzőkönyben ez állt: [...] valaki brutális kegyetlenséggel meggyilkolta az éjjel S. Petert. Erőszakos behatolásnak a zárakon nincs nyoma, a szülök sokkos állapotba kerültek. Az áldozat testén vágásnyomok voltak, valamint lefejezték. A gyilkos eszközt még nem találtuk meg. [...]
Egy újabb lezáratlan ügy került a rendőrség polcaira. Sötét, viharos éjszakákon néha még hallani a fiú kiáltását, valahonnan a mélyből.