Reklám

Nahát, K.O. - ugye mindenki emlékszik még a cukiédi rövidítésre, ami a szintén szupiarinagyontrendi Kedves Olvasó kifejezésből jött világra, pontosabban naplóm alvadtbor oldalaira? - akkor most beszéljünk a reklámokról. Méghozzá azért, mert mikor szörnyű macskajajjal küzdve az azt előidéző mámor utóhatásaként nem vágytam másra, mint gondolataim minél távolabbra történő elűzésére, olyan, tőlem olyannyira távolálló, mint az MTA akadémikusai és egy nyálasszájú barbár közötti forradalmian új eszmecsere lefolyásának eshetőségeinek a semmis volta tevékenységre ragadtattam magam, hogy leültem kedvenc IQ-csökkentő, nívólefeléráncigáló tömegkommunikációs szerkezetem elé, és a kezem ügyébe kerülő szerkezettel, ami hullámokat küldözget a képernyő alatt lévő kis piros lámpa felé bekapcsoltam. Szóval, hogy a gyengébbek is értsék - akinek nem inge, ne vegye magára, mert a tulaj esetleg sérelmezheti - leírom egyszerűbben: TV nézésre vetemedtem.

Kivételesen pozitívummal kezdem apró kis írásbeli retorikámat, mikor megemlítem, hogy bizony jó ideje nem láttam tampon, illetőleg egészségügyi-betét reklámokat felvillámolni a képernyőn. - Ez esetleg lehet azért is, mert már jó ideje nem ültem a trubadúrdoboz elé. Olyan pár éve...- Pedig oh, mennyire szerettem őket! Különböző kék folyadékokat locsolgatni, komolyan mondom, ha értelmiségi szintem megengedné, ez lenne a hobbim. Nadehátkéremszépen. Örülök, hogy ilyet nem láttam, és így úgy vélhetem, erről szépen leszoktunk.

Persze nem az a fontos, hogy mit nem láttam, mert ilyen ugyebár van elég, hanem az, hogy mit láttam - senki ne piruljon el, nem a társadalmunkra oly jellemző exhibicionizmus újabb példája következik, sőt, másokat sem leplezek le -, ami, valljuk be, elég volt ahhoz, hogy legközelebb jóval nagyobb horderejű dögrovás kelljen ezen cselekedet megismétlése érdekében.

Na de lássuk, mit lát az ember lánya, fia, borja, vagy esetleg kiscicája - vagy házihíme, ha gyenge akaratú a gazdi, és engedi, hogy nézze -!

Lelkendezzünk együtt K.O.! Ezentúl koncentráltabb a mosópor! Hurrá! És ezt hogy adják tudtunkra? Oh, ez igen egyszerű: egy enervált mosolyú mosogép vegigugrál Európán, és közli, hogy kisebbek lesznek a mosóporok. Persze ez csak az EU tagállamokra terjed ki, de a drága pucolómasina kis hazánkra így is lelkesen rátapos, illetve felmatricázza a térképen Magyarországot is. Vagy már előre felmatricázták neki, ez lényegtelen. A lényeg az, hogy ezentúl ugyanazért a pénzért kevesebb mosóport kapunk. Nem lepődnék meg, ha a gáz-, vagy villanyár emelkedését is így közölnék velünk.

Ne feledkezzünk meg az általam oly kedvelt kommunikációs cég reklámjáról sem. Ám mindenekelőtt megkérek mindenkit, hogy ezentúl a pocsványos enyészetzöldet hívja egyszerűen csak "sztrájkszín"-nek (Kedvesem, mielőtt megjegyeznéd, hogy kis kezdőbetűvel írtam közlöm, hogy igen, így történt. Mégpedig azért mert ez most jelen esetben nem tulajdonnév. De ha gondolod elbeszélgethetünk erről, és a magyar nyelvtan egyéb alaptételeiről. Ha gondod van, meghívlak egy közös A magyar helyesírás szabályai olvasásra.). Oh, és persze levédetem, és lesz ilyen színű gomb is. De térjünk vissza... Szóval. Ugye mindenki tudta, hogy a sárgadinnyék, ha oszlopon tartózkodnak, és egy didergő fodrásszal rendelkező kancsal ifjú műanyag játékkarddal mögéjük áll, akkor felruháztatnak az ordításra történő szétesésre? De ez még semmi! Ha az ifjú egyet suhint - huss! -, akkor csodák csodája! a gyümölcs nem egy, nem kettő, nem három, nem öt... hanem négy részre hullik! Természetesen nem azonnal, még megvárja a hatásszünetet, de mindannyian tudjuk ugyebár, hogy a sárgadinnyék már csak ilyen feltűnéshajhász tökszármazékok.

És most mi következik? Na mi? Na? Senki nem tudja? Hát reklám! Kimegyek teáért, addig mindenki adja nekem adója egy százalékát. Jut eszembe! Adószázalék. Mit látok? Gyűjtünk a szomszéd lábtörlőjének, Vazul néni ablakkilincsének, mert ugyebár sánta - mármint a kilincs, nem a néne -, és kinek másnak, ha nem a kiszálkásodott üvegszálak segélyközpontjának? Már csak az zavar, hogy ilyen hülyeségekre megy el, amikor rengeteg hasznos dologra is lehetne; ugye nem kell példálóznom?

Tegyük fel az I-re a pontot - remélem most senki nem lélegzett fel, és könnyebbült meg megtudván, hogy lassan vége! Akinek nem tetszik, az ne olvassa, nem kell kivárni a végét. Ez után a reklám után nem lesz film. - kedvenc, favorit, hab a tortán, et cetera reklámommal. Apuka hazajön, belopózik a konyhába, majd anyuka háta mögött megkísérel belekóstolni az ételbe. Elemezzük az eddig látottakat. Tehát. Nem köszönünk anyukának? A háta mögött ennénk bele a fél percen belül felszolgálandó ételbe? Ha már megtesszük, nem veszünk elő egy kanalat, villát, evőpálcikát, akármit? De jó, apuka gyarló, megbocsájtható. Anyuka úgyse látja. De akkor - derült égből villámcsapás - behussan öcsike, és meglöki apukát, aki bravúrosan a fehér ingre pancsolja a paradicsomszószt. Anyuka észreveszi, és hopp! Hát nem ééééédes? Mosolyog! Nem, senki nem ordít rá, senki nem üti meg öcsikét, mert anyuka tökéletesen boldog, hogy apuka hófehér inge úgy néz ki, mint ami bőven megérett a leselejtezésre. Mert mindenki mosolyog. Ez természetesen azért van, mert a mai nők többségének a hobbija a kiszedhetetlen foltok mosása. És el ne felejtsem, a végjátékban öcsike fondolratosan nekiáll még a terítőt és a fél konyhát is feldíszíteni az étellel. Nahát.

Hogy mi ebben a tanulság? Egyszerű: Az ötéves tervemben nem szerepel televízió nézés, ezen szabály alól kivételt alkotnak a művészfilmek és a drámák elitjének nívósabb alkotásai. És persze a közös filmnézések, de az mind kivétel, mert olyankor kapok kekszet. Meg sört. (Nyugodtan ordítsa rám bárki, hogy sznob vagyok, nemhogy ellenkezni nem fogok, de még rá is bólintok az állításra. Igen, Ady-szindrómám van, és?!)

Ha valaki feltalálja a könyvek oldalai közé iktatandó reklámblokkokat, feltétlenül szóljon, nehogy elfelejtsek addig más regényt olvasni!

És most, hogy ezt ilyen szépen K.O. elé tártam - nem, nem pőrén és nyersen, és nem közönségesen, vagy vulgárisan, hanem úrisztrájk (itt sem véletlen) módjára - ideje, hogy bezárjam ezt a dokumentumot, kiírjam egy hajlékony lemezre vagy egy lopásgátlóra (mivel CD-író megdöglött, és net sincs), eltegyem valami olyan helyre, ahol észreveszem, és nem felejtem itthon, aztán az oskolában, ahova egyébként többekközött okosodni is járok, mivel melegedni már nem kell, enni meg nem adnak ténylegesen is publikálni a fentemlített alvadtbor oldalakon K.O.-k sokaságának kitörő örömére. Most viszont már megveszek azért a teáért...

Hát csókolom. Kezit-lábát.