Rejtve

Nem tudok mit mondani. S vajon akarjak- e bármit is. Mikor lehetetlen. Hiábavaló. Mert, amit kaptam gyönyörűbb, mint a legszebb álom.. S, hogy ez maga a valóság- még hihetetlenebb. Mint kisgyerek a tündérmesét hallgatva tágra nyílt szemmel- csak ámulok én is. Az apró megvehetetlen csodákon. A csodákon, amik a mindennapok köntösébe bújva rejtőzködnek- észrevétlen. Hogy mégis miként lehet meglátni őket? Nem tudom megmondani pontosan. Sőt egyáltalán nem. Egyszerűen csak érzem őket. Tudatosulnak bennem s én térdre hullva köszönöm meg, amiért megélhetem őket. Tudom, szerencsés vagyok. Gazdag.
Hogy átéli- e más? S ujjong- e megrészegülten az élménytől? Ki tudja…
Ki tudja más látja- e egy mosolyban az egész világot, egy érintésben egy életet, egy csókban az örökkévalóságot. Érzi- e a szüntelen áramló, átalakuló szeretet minden rezdülését múló pillanatokban. Mert ez a csoda.
Ma csak azt tudom, hogy van, akinek a lélegzetvételhez hasonló az élet ezernyi apró csodája. A szépsége szürkülve veszti varázsát - mint a könyv- a rajongott földre hull feledten.

A csodát őrizni kell. Dédelgetni. Osztozni rajta és megköszönni, amiért megadatott. Ezt felejtik el sokan. Amink van természetesnek hisszük, hogy holnap is meglesz. S itt követjük el a hibát. Semmi sem természetes. Nem a levegővétel, nem a megtett lépés, nem az erős szívdobbanás. Csak addig, amíg birtokoljuk. Addig, amíg balga módon úgy gondoljuk a miénk. A csodákat talán az látja, s éli meg igazán, aki járt a másik oldalon.
Akinek meg kellett küzdeni minden apró lépésért, minden egyes szívdobbanásért.
Aki nélkülöz - jobb emberré válik. Szeme mély titkokat őriz- megvehetetlen titkokat. Birtokába jut a Tudásnak.. A Tudásnak, hogy minden kifolyhat kezeink közül- csak a szeretet tüzét kell őrizni, mert ha az egykor odaajándékozott szeretet elvész- mindenünk odalesz.

Lehet élni ház, autó, csillogó ékszerek nélkül. Pótolható. Csak a szeretetet nem pótolja semmi.
Nélküle éhezik a lélek, haldoklik a szív.
Én is haldoklottam. Csendesen, észrevétlen. Ó, akkor még értettem semmit. Csak éreztem, hogy valami hiányzik. Egy ölelés, egy mosoly, egy jó szó. Csak azt láttam, hogy akit hazavárnak, akit szerető kitárt karok várnak- még csak gondolatban sem érinti meg a szeretetlenség sötét jeges hidege.
Kitér a simogató kezek elől, mert tudja, mert hiszi - holnap újra várja a szerető szív. Úgy, ahogy én tudtam- engem holnap sem vár senki s nem vágy ölelni.
Zokogott a szívem. Zokogott az anyáért, kinek karja lehullott tétován, s értetlenül. Sírt a szívem a gyermekért, aki nem vette észre a pillanat varázsát s a megbújó szomorúságot szülője szemében. Hát így bújik a mindennapok köntösébe a szeretet csodája. S nap, mint nap ugyanígy megyünk el mellette. Így feledjük a pillanatokat, a megfizethetetleneket. Pedig minden kincsünk a múló percekkel veszik a homályba.
Értéktelen dolgokat halmozunk fel, s ültetünk magunk mellé az asztalhoz, mint régi jó barátokat. Hogy kevésbé érezzük magunkat magányosnak?...
De fáj, ha nem kopog senki ajtónkon. Fáj, mert a tévé nem ölel magához és az autó nem melegít fel éjszaka. Mert az üres ház nem súgja a vágyott szót fülünkbe.

Nem tudok mit mondani. Lehetetlen. Hiábavaló szavakká formálni az érzést, mely a valómat bejárja. Azt a végtelen örömöt, ami eltölt. Ami beragyogja a szívemet. A leskelődő gyermek, a némán zokogó, a másokért síró elmém távoli zugából figyel. Figyel, nehogy elfelejtsem megköszönni, hogy van, aki hazavár. Hogy van, akinek ölelő karjában megpihenhetek.
Az én gazdagságom a múltamból táplálkozva virul.
Megszenvedtem a boldogságért, minden egyes jó szóért. Azért, hogy Tudjam, amit csak kevesen. A tüzet őrizni s táplálni kell. Dédelgetni úgy, mintha Holnap egy Égi zápor örökre eloltaná.
Hát apró csodáimat őrzöm s ámulok szépségén. Ámulok, mint a kisgyerek a tündérmesét hallgatva. S olykor térdre hullva köszönöm meg a végtelen szeretetet, a szíveket, amiket nekem ajándékoztak szeretteim. Megköszönöm a pillanatokat, amiket velük megélhetek. És azért könyörgök, hogy ne higgyem, mint más - mindörökké az enyém maradhat a varázs. A csoda.