Prime

2014.06.11., kedd, 23:05, 32°C, Berlin, az ágyamon fekve. Hosszú történet, amely valamikor 24 évvel ezelőtt vette kezdetét és egészen eme pillanatig, sőt még tovább is nyújtózkodik… de mégis, most tettem valamit, amit már rég meg kellett volna tenni, de nem így, nem úgy, hogy ilyen magányos legyek… Cserediákként tanulok az itteni orvosi karon – Erasmus, nevet mindenki, partyfélév, a szabadság, szabadosság időszaka. Együtt nevettem velük, de csak megszokásból, hogy ne derüljön ki a „titok”, ami a XI. században valami egészen szokatlan, szinte egészségtelen: 24 éves koromig nem hogy nem feküdtem le senkivel, de még csak meg sem csókoltak. Nem is tudom, hogy kezdődött ez az egész, valahogy mindig különlegesnek akartam az elsőt, és soha senki nem felelt „úgy” meg, vagy pedig én nem kellettem. Szép vagyok, tényleg – sosem mondtam ezt így ki, de megakadnak rajtam a tekintetek. Magabiztosnak tűnök, művelt, csinos, életvidám, barátságos, de belül egy merő kétség, félelem a lelkem, hogy nem kellek, nem vagyok méltó, hogy szeressenek, nem tudok szerelmet ébreszteni a másikban. Saját félelmeim kötnek gúzsba és szorítanak a földre. Nem szerettem férfit eddig – bár vágytam rá, nagyon is. Itt, idegenben, nyitottabban, könnyebben megismerkedtem már jó pár emberrel, kialakult egy kedves kis társaságunk, nem örök barátságokból, de mégis mintegy család vagyunk, aminek minden tagját máshonnan sodorta ide a szél, s majd sodorja tovább.
Pablo-nak hívják, spanyol, jóképű, nyitott és jókedvű, remekül zongorázik és istenien flörtöl – mindenkivel. Igazi womanizer. Együtt járunk futni. Elég inspiráló. 9 körül indulunk, amikor már késő van, előtte olykor zongorázunk is, énekelünk, míg mások gitáron kísérnek. Tegnap fáradt voltam lelkileg, rám tört a feleslegesség érzése, úgy éreztem, ha eltűnök, se hiányzom majd senkinek. Utánam jött, a szobámba, döngő léptekkel, kacagva. Bolond youtube-videókat néztünk, beszélgettünk, mellé kuporodtam. Simogatta a hajam, a fülem, az arcom, simogattam a nyakát, tarkóját, beletúrtam a hajába. Megcsókolt. Megölelt, megcsókolt újra. Hevesen vert a szívem, már ziháltam. Akartam őt. Rám feküdt, keze a combomon, fenekemen, mellemen, ujjai bennem. Még sosem érintettek így. Fölém hajolt, csókolt, nyelveink táncot jártak, öle nekem feszült, vágytam rá. Levette a ruhám, levettem az ingét, de bevallom, nem mertem odanézni, amikor az alsónadrágját is levette – gyerekes, tudom. Ölelt, csókolt, belém hatolt. Nem fájt, nem vérzett (nem is vártam, már évekkel ezelőtt a nőgyógyásznál rájöttem, hogy nem is fog, mert azt hitte, már nem vagyok szűz), nem is tudta, hogy ő az első… nem mertem megmondani neki. Nem mertem én ezt megmondani senkinek. Utána rajtam fekve maradt, ölelt, öleltem, olyan természetes volt. Cirógattam a fülét, a haját – még akartam őt… másodszorra, ha mondhatjuk, kicsit még jobb volt, harmadszorra felültünk, féltem, hogy leszakad az ágyrács, hát én kerültem felül. Nem esett jól, sem az, hogy mintegy rajta ülök, minden egyéb kontaktus nélkül, olyan olcsónak éreztem magam, funkcionálisnak, és fájt is. Beszélgettünk utána, ugrattam, hogy most gyűjtöttünk 3 Erasmus-pontot… (5 pont a fogadó országból, 3 a külföldi, 1 a saját országbeli…), de bevallotta, hogy neki én vagyok a 11-14. pont… egyre jobban lehangolódtam… hogy „you know, I don’t love you”… nem is vártam, hogy szeressen, de egy „like you” azért jól esett volna… hogy nem akar kapcsolatot, távkapcsolatot pedig végképp nem… úgy érzem, egy voltam a sorban, semmi különleges… látta, hogy elkeseredtem, mondta, hogy talán mégsem kéne többet ezt csinálnunk, hogy ez nem tesz jót nekem. Igaza volt, de én mégis csókoltam, akartam, hogy szeressen, legalább testileg, érezzem, hogy kellek… Fél egykor ment el, akkor már megtört a varázs. Aggódtam, hogy meglátják, nem akartam, hogy beszéljenek rólunk, így is valószínű, hogy a szomszéd szobákban hallották… megmosakodtam, és! ekkor megláttam a kb. 2x5 cm-es foltot a nyakamon… Kiszívta! Ennyit a diszkrécióról. Nem tudtam, hogy érezzem magam. Fizikailag jól voltam, lelkileg furcsán. Másnap jókedvűen, egészen addig, amíg elsőként a páciensem, azután a velünk lakók el nem kezdték firtatni a foltot. Hiába takargattam a hajammal, kentem rá korrektort, elég feltűnő. Gigantikus pókcsípés – elég hihetetlen sztori, de a kedvesebbek hoztak nekem antihisztamint és kalciumot – a medikusok csak megoldandó problémákban gondolkodnak, hála az égnek. Vártam, hogy másnap megkeres. Hallottam, hogy zongorázik, de nem mentem oda, és ő se jött oda hozzám. Nagyon egyedül vagyok. És tudom, hogy az én butaságom, de senki sem tudja, hogy ez nekem mekkora változás, egyedül kell feldolgoznom. Úgy volt, hogy este futunk – lemondta. Éjjel, miután már minden feladatát letudta – kicsivel sem előbb, csak utoljára – beköszönt hozzám. Nagyon baráti volt, kopogott, fél méter távolság, udvarias kérdések, hogy vagy, mit csináltál ma, semmi érintés, semmi személyes. Egyre magányosabb. Talán hiba volt. Úgy érzem, kevesebb lettem. Összezavarodtam. Hiányzik. Szeretni szeretnék. És szeretve lenni. Egyedül vagyok. Nagyon.