Piszkos krimi - Alakra olyan

Meleg, dohányfüsttel nehezült pára, savanyú izzadságszaggal. Emberekével, tárgyakéval. Mindenki mállik, szenvedve szuszogva a levegőt.
- Nem lehetne már bekapcsolni azt a rühes ventillátort! – nyögi harmadszorra a festett-feslett vörös a sor közepéről. Nem asszonyom, elromlott.
- Nem asszonyom, elromlott. – válaszol a pult, kérlelhetetlenül ugyanazt harmadszorra is. A homloka zsírban úszik, valószínűleg rémesen irritálja a szemüvege szára a füle mögött, valószínűleg rémesen irritálja, hogy végigér a sor a folyosón, olyan hosszú. Látni rajta, hogy infarktusban fog meghalni. Drága Bob, egyszer legalább elüvöltenéd magad. Senkinek se fájna.
Megtörlöm a számat, a soknapos sörte dörzsöli a tenyerem. Egy jóindulatú, kialvatlanságtól rovátkolt, fekete fej dugja ki magát a mellettem lévő „Rutges – Daniell” feliratú ajtón. Még mindig semmi?
- Még mindig semmi? – sóhajtja.
- Semmi. – mondom, és a válaszomra azonnal, mintegy megcáfolásként rácsörög a telefon.
- Egen? – emelem a fülemhez.
- Michael? Megvan a videó. Elég kásás, de…inkább gyere le nézd meg. Kegyetlen.
Kaparok egy köszönömöt és ígérek mellé egy öt perc múlvát. Az utcai kamerák, alig érnek többet, mint népmegnyugtatás, a fele nem is üzemel, a többi meg jobbára csak annyira, hogy bedrogozott rövidlátó impresszióit mozgó foltokként lerögzítse. Fél napig tart, mire rekonstuálják lent a gépzsenik.

Az alaksorban élnek ők, saját világ, saját nyelvel. A divat a csont sovány - fakult, leviseltes lehetőleg barnakockás ingben, fazontalanra aludt, foltjaiban őszülő haj, bajusz, háromkilós okulár.
Hosszú ujjak, alighús kéz, épp az egyiket rázom.
- Kösz, Harry, igazán hamar összeraktátok. – a mosolyom mögött jótékony hazugság.
- Pedig, pedig nem volt könnyű, Michael. – tüsténkedik a kérdezett. – Ezek nagyon alacsony kvalitású…
- Hadd mutassam be a társamat – mindig mást hozok le, arra az esetre, hogy a bemutatással megszakítsak egy félórás nyelvleckét. Most Spinelli jött le, az olasz kölyök, alig ismerem, a mosdónál futottam csak bele lejövet. – Spinelli nyomozó, Harry a technikusoktól.
- Én igazából csak most nemrég kerültem a kötelékbe, így…
- Nem rég került a kötelékbe, - lökdösöm befelé mindkettőt a tévékkel, monitorokkal, és meghatározhatatlan célú telegombos szerkezetekkel ellenségessé zsúfolt szobába. – hasznát veszi, amit itt lát. Bekapcsolod, Harry?
A jóindulatúlag csak kásásnak jellemzett felvételen egy utcasarok látszik, lámpaoszlop, kuka, amellett ballonkabátos nőféle ácsorog.
Áll és mi nézzük.
Kezd fogyni belőlem a jó szándék, mikor végre mozdul a kikockázottnak hitt kép, és egy újabb szereplő lép be rajta, ugyanolyan ballonkabátban, innen ugyanolyan hajjal. Háttal áll, a amaz nem fordul felé. Aztán átteszi a kezét a nő vállán és magához rántja. Ballon borul ballonra, a kép közben váltogatja a tónusokat, valami fojtogatás látszik, görcs dobálta, kapálózó lábak.
- A vér, látni a vért? – hadarja Harry.
- Az a fekete, aha.
A fölső kabát feláll, megfordul, az arca két-három foltszín, ha a feleségem lenne se ismerném föl. Elmegy a kamera alatt. Az áldozat facsart pózban, feketeszín az egész feje, a kabátja és körülötte a kövezet is. Így találták meg – jut eszembe először, másodszor a csalódottság, hogy ezzel a felvétellel így nem érünk semmit.
- Így találták meg, nulla huszonötkor. – kapcsol Spinelli is. Jó érzékkel mutat a lényegtelen dolgokra, egyszer még nagy nyomozó lesz.
Harry kapkodó mozdulattal egy másik képernyő felé legyezi a levegőt, a tekintetünk követi.
- Kiközelítettük. Nem használok promot., se lavot, egyik se jó. Inkább a régi módi, tovább tart, de nem szürcsöli szét.
- Értem. – bólintok.
A képernyő a gyilkost mutatja, közelről, a három szín lassan hatványozódva osztódik, felsötétlik a szem vonala, az arcél elválik a hajtól.
Nő.
Ez egy nő.
A nő.
Ez az a nő.
- Akit megöltek. – dünnyög értetlenkedve az olasz.
- Akit megöltek.

Újabb csontot aszaló meleg nap, mire a laborból megjön a szövetvizsgálat, megerősítésül, hogy az áldozat az, akinek a papírjai mondják. Egy rövid telefonbeszélgetés megcáfolja a közben kialakulóban lévő ikertestvér elméletemet, úgy döntök elég ebből az egész posvány irodából, a még mindig kígyózó sorból, a papírhegyekből. A jó nyomozó mindig dolgozik. Akkor is, ha kívülről éppen tehetetlenné issza magát.

Ez köznyelven a Matróznegyed. Örökké csatakos macskaköves utak, hol a szélén, hol középen szennylé csordogál, üggyel-bajjal találva utat a kevéske még nem eltömődött csatornanyílásba a kifordult hasú sirályok és szemét darabok között. Patkányok, csótányok, mosómedvék, narkósok, lecsúszott játékosok, rablófélék, egy-két piti gyilkos. Ők az ősközösség. A vendégek meg a belső pusztulásra vágyók; matrózok és rakodók, csempészek, dezertőrök, motorosok, nyomozók. Aztán meg vannak a vietnámkörnyéki ládatologatók, akik most a valamikori ládatologatóknak, a kínaiaknak dolgoznak.
A kocsma neve Medve, ide járok kikapcsolni. Itt annyi a bűn, hogy nem is zavar, szinte feloldódom benne. Mint amikor a zeneszerző beül egy operára és bár mindenbe beleköthetne, nem teszi, csak szunyókál. Egy pián sincs zárjegy, a füvet az asztalon tekerik, két fickó kivisz egy részeget, hogy kirabolja, aztán eligya a pénzét, legott el-elcsattan néhány pofon, néhány székláb. A zeneszerző pedig hallgat, a konyak végigégeti a beleit, zsibbasztó kesztyűt húz az ujjakra és a fáradt fejre. Valaki beszél hozzám, csak akkorra figyelek fel, mikor a kabátzsebemben turkál.
- Hé-hé. – horkan fel, ahogy elkapom a csukóját. – Csak gondoltam meghívsz egy körre. Le-legutóbb én fizettem.
- Sose láttalak.
Közel hajol, a véremben párolgó szesz ellenére is émelygek a leheletétől. Nem elég, hogy ébren akar kizsebelni, még fel is háborodik, hogy nem engedtem. Ilyenkor jön az önbecsülés helyreigazítása.
- Azt mondod hazudok? – lihegi.
- Mi a neved?
- Mi a fasz közöd van hozzá? – dühöng. – Asziszed valami kispályás fasszal beszélsz? Az összes zsaru utánam fasznyákol, érted? Velem ilyeszgetik otthon a kis kékzubbonyos fattyaikat! Érted?
- Aha.
- Nemhiszed bazmeg? Ezt elhiszed? – egy kést rak ki a ragacsos asztalra. A pengén rászáradt vérkosz. – Ezzel bazmeg!
Nem kérem, hogy folytassa, csak nézek rá. A keménység lassan lefázik az arcáról, zavarodott taknyos pislog mögüle. Büszkének kéne lennie a tettére, nem érti miért nem az. Betörés, rajtakapták, ő meg leszúrta a férfit. A végét már nyeldekelve meséli, aztán észbe kap, megembereli magát és visszavált. Lekortyol még egy töményet.
- Az ilyeneknek, mint én, - mondja - mindig jó hasznát veszik. Aki nem kérdez, és ha kell megteszi, amit kell. Valakit el kell intézni. Meg kell fenyíteni… mindig hasznát veszik…
A társam, Josh Daniell, talán az egyetlen havernak mondható. Már közel fél éve bírja velem, kiismert. Egyszer azt mondta, nálam nagyobb szeméttel, nem sokkal találkozott. Ha nem lenne igaza, kevélyes mosollyal a képemen megmutattam volna ennek a szerencsétlennek a jelvényemet, a pisztolyt és a bilincset, amit az elkövetkezendő öt, tíz évben viselni fog.
Ehelyett megbízást adtam neki. Csali lesz.
Megmutatom neki a fotót, a nő rajta jól felismerhető, világos ballonkabát, barna haj, szabályos, harmincas körüli arc. Az eredetije most a kórboncosoknál fekszik, felismerhetetlenné tört fejjel, csepp vér nélkül a testében. Ha Daniellnek nem lenne rohadtul igaza, ezt megemlítettem volna.
- Meg vannak a kapcsolataid, hogy megtaláld, ugye? – kérdezem tőle. A szemiben még az előbb ígért összeg forog.
- Meg..meg..naná..ennyiért, hülye vagy? Nem tud úgy elmenni az utcán, hogy azt rögtön ne drótoznák le. Valami volt spinéd, aki aládtett?
- Afféle.
- Hogy fizetsz?
- A felét, ha megtudtad, hol van. A másikat utána. Itt a számom.
- Jó…jó.. – morogja maga elé. – Ha átversz ugye tudod…
- Akkor majd én sem tudok úgy elmenni az utcán, nem?

A reggel a szobámban talál meg, kabátban, cipővel fekszem keresztbe az ágyon. Oldalra fordulván a rosszullét majdnem kifordítja belőlem a tegnapot, nyögve kászálódom fel. Háromnegyed tizenegy.
Sokan a zuhanyra esküsznek másnaposság ellen én a sörre. Még volt két üveg a hűtőben múlt hétről, úgy volt, randim lesz. Vagy a múlt hónap. A konyhaasztalon Amy képe, a válóper után kivágtam az összeset, ez a fene tudja hogy, de túlélte. Itt volt az asztal közepén, mégse tűnt fel. Kár, hogy már nem vagy velem. Illetve neked és a kölyöknek nem, nektek jó. Örülök is. Rick jó ember. Jól keres, jól viselkedik, jól öltözködik, jól neveli Kimit, jól…nem tudom. Valamit még biztos ezeken kívül is jól csinál.
- Egen. – veszem föl a merengésemet félbecsörgő kagylót. Daniell az.
- Szevasz Miki. – köszönt. – Hol jársz, tizenegy van?
- Gondoltam az irodába kevés holdkóros jön be magától. Úgyhogy elé megyek.
- Szóval a városban sasolsz? – a hangján érződik, hogy testhelyzetet váltott. Nem vette be.
- Aha.
- És vitted az otthoni telefont, biztos ami biztos?
- Josh…fáj ez most nekem… - nyögöm.
- Megint leittad magad? Michael. Lassan elfogy a hitelem a Vécések előtt, annyit falaztam már. Van egy új hullánk. Az arcmaszatolóstól, valószínűleg. Átküldök faxon mindent. Michael. Működik a faxod?
- Mi…mi?
- Figyelsz bazmeg? – forrong. Miközben beszélt, eszembe jutott, mit felejtettem el tegnap. Követni kellett volna a csalimat. Fogni a pecabot végét.
- Férfi, vagy nő?
- A hulla? Férfi. – a hangja megnyugszik, már annak örül, ha figyelek.
- Azonosítás?
- A papírjai megvoltak, de azért szövetet itt is kértem. Átküldök mindent. Hívj fel ha, olyat tudsz amit én nem.

A megsárgult kávéfoltos faxgép, a beígértekhez hűen, éledezni kezd, elkeseredett nyekergéssel gyűri magába a papírt. Úgy döntök, amíg végez lezuhanyozok, hátha segít gondolkozni. Van egy olyan érzésem, hogy az én madaramat találták meg. Van egy olyan érzésem, hogy elcsesztem. Követni kellett volna.
A vízköves zuhanyrózsából esetlen rendszertelenséggel spriccel a víz, hol erős, hol gyenge, egyszer forró, egyszer jéghideg. Marja le rólam a mocskot, mint a tányérról szokta a mosogató. Hasonló tapintattal. A fene gondolta volna, hogy a kölyök ilyen hamar megtalálja.
Törölközés közben már a géppapírt bogarászom, jó érzékkel két oldalt nyomtatott ugyanoda. Ha lesz pénzem, lombtalanítom ezt az ótvar masinát és hazalopok bentről egy jót. Talán pont a Vécésektől, friccskából. Belső ellenőrizzenek mást. A francba kölyök. Miért nem vártál délutánig, amíg összeszedem magam. A képen ugyanabban a ruhában van, mint a kocsmában. A nevét nem tudom kibetűzni, keresztbe van sütve rá a jelentés másik része.
Arcmaszatolós.
Miért kell minden holdkórosnak becenevet adni? Zsírszekrény, Bagoly, Csontkovács, Házisárkány. Arcmaszatolós.
Már csak az a kérdés, most barna hajú nőt, vagy tarfekete, lapos orrú srácot keressek. Spinelli kezdett el tegnap regénykedni, hogy a nyertesünk biztosan átveszi az áldozatai külsejét. A második sört már nincs kedvem kinyitni, bambulok magam elé, ki tudja hány negyedórát.
Aztán tanácstalan fejfájásomból ismét telefonzaj ébreszt, ezúttal a mobilom. Nem ismerem a számot.
- Egen.
- Maga Rutges? – szól bele egy fontoskodó hang. Ismerős. Ásítok egy igent.
- Én vagyok az. – feleli rögtön. - A megbízás. Tudja.
Innen volt ismerős. Igyekszem a legkevésbé sem gyorsítani, lassítani, érezni, meglepődni. Majd ha letette.
- Igen. Csak nem utalhatom az első felét?
- Az első..igen..igen.
- Szép munka. Jöjjön ma este a Medvébe. – észbe kapok, ki tudja ismeri-e. Francba. Utcát kellett volna.
- Nem lehetne magánál? – kérdezi kis gondolkozás után. Az ideges szuszogásától recseg a telefon. Nyugi cimbora.
- Nálam? Ha tetszik. De azt ne várja, hogy főzzek is. Fizetek, ennyi. – felkuncog. Beteges ahogy. – A címem 1514. Markel 42. A régi piacot tudja, hol van? A büdöset? Na abból nyílik. A kapucsengővel ne fáradjon, sem az nem működik, sem az ajtó zárja. Menjen át a kis téren bent, szembe a lift, az ötös gombra bökjön. Megjegyezte?
- Me-megjegyeztem. Igen. Hányas szoba?
- 515. Szembe a lifttel. Jöjjön mondjuk 9-re este. Nem akarom, hogy itt lássák magát. Világos minden?
- Igen. Igen. – helyesel, aztán megszakítja a vonalat.
Spinelli egyszer még jó nyomozó lesz, mondtam én. Nagyszerűen tud rámutatni lényegtelen dolgokra. A bérház, ahol lakom – ronda koszfészek – bír néhány érdekes tulajdonsággal, megkeserítve az ideköltözők és a vendégek életét. A szembe liftről például tudni kell, hogy a régi, rácsos ajtós, penész rágta kabin a hét emeletből csak a negyedikig visz, utána bizony gyalogolni kell, mert a következőnél háromnegyed úton beragad és a matuzsálem vén gondnokon kívül legfeljebb a tűzoltók fejtik ki onnan az óvatlant. Egy darabig figyelmeztetett kiakasztott karton tábla, aztán az elkallódott, nem pótolták. Aki arra vetemedik, hogy az öttőlhét emeleteken lakjon úgyis tudja. Hasogat a fejem.

Furcsa ez az időjárás. Nap közben gőzölög a város, éjjel, főleg ha fúj a szél is, kabátban is fázni. Semmi kedvem a lakásomban nógatni a napot, hogy teljen már el, utálom az összes avas falával együtt. Inkább úgy döntök, kimegyek erjedni a meleg bűzbe, talán a lőtérre is, másnaposan tudom mire fogni a kudarcot. Amióta a szürkét összetörték, kocsim sincs, kényszerűen villamosozok. Szmoggal kevert erjedt testgőz, ha kicsit belehúzna a vezető, talán forogna bent, és nem környékezne mindenkit a kínhalál. Szándékosan fiatal lányok mellé állok, lágy parfüm, bőrillat, Amybe is ezért szerettem bele valamikor. Mert amúgy egy kibaszott picsa. Hiányzik.

- Szevasz Michael. – reszeli az öreg hogyishívják. Lőtérfelügyelő P. – Téged is látni erre?
- Itt is aludnék, ha nem lenne annyi a meló. Te Pete, ki van most itt?
- Páran a drogosoktól, az öreg Füles, mint mindig…aztán meg az a karóba húzott kopasz gyerek a Belsősöktől. Még a Rugert használod?
- Aha. Tízszer nyolc. – adom a rendelést, közben a monitoron a csupahomlok Vécést nézem. A nyolcasban áll, úgy osztja a táblát, mintha az az ördög lenne és épp az anyját falná. Megvan a múzsám, így a célzás is jobban megy, csak oda kell képzelnem.
- Ja, Michael. – állít meg a fordulóból az öreg. – A nevem még mindig Philip.
- Nem azt mondtam?

A kezem remeg, mint a kocsonya, régen ha a stukkert markolászta megállapodott. Viszonylag jól lőttem. Most csak szórom körbe a táblát, a kopasz odalátott feje meg csak mosolyog karcolás nélkül. Mellettem a Füles áll, onnan tudom, hogy az ő lapjának csak a közepe sebes. A vén fószer negyven éve minden nap itt lyukasztja a papírt, azt mondják annak idején, mikor még alulról környékezte az egy mázsát igazi fenegyerek volt a dzsungelben. Aki kilövi a ravaszt a tettes pisztolyából. Egy szót nem beszéltem vele eddig.
- De remeg a keze Rutges. – szól egy gúnyitta hang mögülem. A múzsa. Biztos a monitoron látott ő is kifelé menet. – Csak nem rosszak az izületei?
- De. Beiratkoztam gépírótanfolyamra.
- Tudjuk, hogy iszik, mint a disznó Rutges! – kéjeleg. – A legutóbbi alakítását sem felejtettük el! Mondja, most min dogozik éppen?
A feleségeden.
- Nem szívesen untatnám vele.
- Remélem jól halad, Rutges, őszintén. – nem fordulok hátra, így is érzem az őszinteségét. - Már nem sok kell, és magára húzzuk azt a bizonyos, tudja, lepedőt!

Az örsre semmi kedvem nem volt visszamenni, úgy döntöttem - kicsit előre a dőzsölve a remélt jutalomból, amit az elvileg a ma este elfogott gyilkosért kapok – kurvázni megyek. Muszáj valami intim női társaság. Még ha csak egy órára is. A piros negyed két részből áll, egy szakadtból, és egy puccosból. A közös, hogy mind a két helyre ugyanazért megy az ember, és ugyanúgy átvágják, ahol lehet. A tálalás más csak. Az én törzs fészkem a Macskamancs, elegánsabb, mint a legtöbb pudvás odú körülötte, és itt a legtöbb ringyó önnevelte lelki szemetes is, meghallgat minden férfinyavalyát, aztán a testen át kimaszírozza a lélekből is a kócokat. Az én macskám Rita, fekete, festettszemú, melegkezű. Megértő. Ő kellett pótlékként, hogy kibírjam a boldogságot Amyvel. Azt szeretem benne, hogy megérzi mikor akarok beszélgetni, mikor szeretkezni, mikor dugni és mikor baszni. Sosem kell kérnem. És ha lenne rá, borravalót is adnék.
Magához húz, a keblei illatába temet, körtáncot lejt a nyelve rajtam és én ellazulok alatta, fölötte, közötte, elengedem magamból az elmúlt hetet.
Macskám. Jobbat érdemelnél ennél.
- Miért nem hagyod itt ezt a várost egy darabig? Hm? – kedves, évődő a hangja, mint mindig. Feje a mellkasomon pihen, az ujjaival a szőröket babrálja.
- Hiányozna ez a sok szar. Talán.
- Mikor láttad Kimit? – kérdezi kis szünet után.
- Úgy egy hónapja. A múltkori látogatást lemondtam. Munka. Meg faszom. Jól van Rickkel meg az anyjával. Tőlem csak rosszat tanulna.
- Nagyon hiányzik?
- Ja.
- Felhívod holnap? – fene egyen meg Rita. Mindig ezt csinálod.
- Ja. – dünnyögöm, mint ha neki tennék szívességet. – Csak még van egy melóm ma este. Attól is függ.
- Veszélyes?
- Nem. Olyat nem vállalok.
Ő a másik Daniell mellett, aki előtt nem öltöztetnek a hazug szavak. Látom most sem hisz nekem, persze mosolyog hozzá, szólni nem szól. Amilyen, ma este aggóni fog, én pedig megint eldöntöm, hogy nem jövök ide többet. Minden alkalommal eldöntöm.

Közben alábbhagyott a délután, ismét okot talált a város, hogy beduguljon, ezúttal hazafelé igyekezve torlódnak az emberek. Duda, káromkodás, törtetés. Ordító férfiak, sikító nők, még a kifőzde zsíros ablakán keresztül is zsibbasztja a fejem a parádéjuk. Hiányozna ez a sok szar? Csak tudnám melyik része.
Innen már haza megyek, nincs kedvem a városban tekeregni. Átöltözöm, és a kivételes alkalomhoz illően, ha már otthonra várok vendéget, szétszedem a pisztolyom és kipucolom a darabokat. A kis aranyréz szín golyókat sorba állítom az asztalon, ők az én seregem. Valamivel el kell tölteni az időt. Meg aztán távolinak tűnik az a gondolat, hogy nem kell lelőnöm. Csak hoz magával valami fegyvernek látszót. A faxgép közben látom, megpróbált valamit elővarázsolni magából délután. Nagy küzdelem lehetett.
Elkészülök.
Remélem Arcmaszatolós barátom nem késik, így is fél órát malmozhatok tétlenül kilencig.

A függöny mögül látom, ahogy a srác átseper a kis, bérház falak keretezte téren. Ugyanaz a nyomott kabát van rajta, mint tegnap. Hunyorog felfelé, számolja az emeleteket, melyik ablak az ötödik, aztán eltűnik a képből alul. Remélem nem lépcsőzik, mindenesetre biztos ami biztos kimegyek és a fordulóban várom a falnak dőlve. Eszembe jut a morzsolt-darás felvétel, ahol a nőre bukik. Tényleg kíváncsi vagyok az ürgére.

Szerencsém van. A lift álmatagon megcsikordul és elindul lefelé. Lustaság fél egészség. Kis szünet, elképzelem, ahogy keresi a neki való gombot, aztán rántás a sordort fémkötélen, és már jön is. Zakatol, csikorog - az első időkben, mikor ide költöztem mindig azt vártam, melyik pillanatban szakad le. Följebb megyek a folyosóra, számolom az emeleteket jelző kattanásokat. Aztán megjelenik a lift teteje, olyan rozsdás mintha egy sósvíz marta tankhajó aljából lenne kanyarítva, rajta két centi vastag szürke porréteg. Aztán újabb rántás, zakatt-zakatt, és a fémszörny megáll, afféle hangot nyögve, mintha gyomron lőtték volna.
Meglepődök, a rács mögött tényleg az az önizgulós srác áll, idegességében a körmét rágja, egy az egyben ugyanaz, mint tegnap. Tényleg az ő hulláját találták meg? Francba azzal a faxszal, Josh biztos a labort küldte át.
- E-e ez beragadt. – nyekergi, ahogy észrevesz.
- Hát nem felháborító? – rágyújtok egy cigire. Élvezni szeretném a helyzetet. – Az ember fizeti a rezsit és még egy normális liftet se kap.
- Hogy nyílik ez? Nem nyílik! – a hangján érződik az idegesség, kezd sejteni valamit. – Ki-kiszabadít?
Közelebb megyek, alaposabban végigpásztázva az arcát. A szeme tele van véraláfutással, izzad, mint egy disznó, ezen kívül ugyanaz a fazon.
Az arcába tolok egy képet. A ballonos nőt ábrázolja, ahogy hagyta az utcasarkon. Meredten bámulja, az arckifejezése úgy váltakozik, mintha hajszárítóval fújnák.
- Hogy a francba csinálja? – kérdezem tűnődve. – A vért, hogy-hogy nem maradt benne semmi? Láttam az utcai kamera felvételét, nem volt egy perc se az egész.
- Mi…miről beszél. – vicsorog, mint egy fába szorult. Kilátszik az alsó ínye.
- Maga valami önjelölt maszkmester, aki a vérbanknak gyűjt? Valami géppel csapolja le? Na. Avasson már be!
Hátra hőkölök, mert mint egy megveszekedett tombolni kezd a vaskalitkában. Faltól falig dobálja magát, csapkod maga körül és hörög. Fröcsköl a nyála. Nem jó az ilyennel ébredni.
- Kér egy cigit, vagy lőjjem lábon?
Nem vevő a humoromra. Azt ordítja, hogy majd mindjárt meglátom, alig értem a köpködött szavait. Aztán neki fog a rácsot tépni, feszegetni, kezd rólam hervadni a káröröm helyet adva a csodálkozásnak. Az ütöttvas rács hajlik a kezei között. Milyen ereje van ennek?
Értelmes szavak már nem jönnek ki a torkán, a szeme, mintha elpattant volna bent valami, vörösben úszik, sőt lassú vércsík kezd el lefolyni belőle, végig a dühtől rángó arcán.
A karját már át is préseli a maga tágította lukon, kezdem bizalmamat veszteni a csapdám erejében. Előhúzom a fegyvert és kibiztosítom.
Mi a fene vagy te?
A vállába eresztek egy golyót. A dörrenés robaja betölti a folyosót, cseng tőle a fülem, a füstfátyolon át látom a szét robbanó vérmaszlagot. Pisztoly nem üt ilyen sebet, villog bennem a kétkedés, aztán mielőtt bármerre lépnék, a vörösben ázott testforma morogva keresztül szaggatja magát a vason és a falhoz csap. Az arca immár nem a régi, vérpermetes vonalai úgy látom kezdik az enyémet felölteni, jobbmarka a torkomat, a bal a vállamat sulykolja a falnak, egy gépsatu erejével. Harákolok, az elszorított légcsövem magatehetetlen görcsökbe rángat. A fejemben a tizenöt másodperc szó ismétlődik, megint teljesen lényegtelen, ennyi ideig lehet bírni eszmélettel, ha az agyba nem jut oxigén.
- Mégh..mindigh…szeretnédh tudni… - lihegi az én hangom az én arcomból magam előtt. – hogyanh…csinálom?
Alig várom, jut eszembe az öngúny, ahogy a szorítása engedvén kevés jelenlét jut a fejembe.
Ezzel együtt mozdul a kezem is, még mindig a markolatot szorítom, nem rázta ki belőle a görcs.
Egy.
Kettő.
Négy.
Végül az egész tár, kattanásig.
Most ő vág fuldokló képet, ahogy a torkolat ereje átrángatja a szembe falig. Egy pillanatra olyan érzésem van, ahogy sűrűn szőtt csíkokat fest lecsúsztában maga mögött a falon, mintha tükörbe néznék. Aztán felhagyok a mélázással és begyakorolt, gépi gyorsasággal tárat cserélek. A szánakasztó kattan és célzás nélkül újra tüzelek.

A porfelhő és fegyverfüst betölti a teret, a robajtól lüktet a dobhártyám. Előttem a saját porhanyóssá lőtt tetemem fekszik, félig nyitott vérző szemekkel. Semmi kedvem közelebb lépni, vizsgálgatni, undorít az egész látványa, a szorításától még mindig szédülök. Nekidőlök a falnak és kifújom magam. Ez a folyosó nem lett sokkal rondább szétlőve se.

- Van benne rum?
- Sima kávé. – sóhajt Josh, kefeforma üstökét vakarászva. – Ember. Hogy írjuk ezt meg nekik?
Josh érthetően neheztel, ahogy elmesélem neki a sztorit. Muszáj. Ő tud hihető jelentéseket írni, amivel kiszépíti szürkévé a feketét. Meg aztán nem lehet mindenkinek hazudni.
- A lifttől elég. – motyogom fáradtan. Lassan ránk hajnalodik, mire végre az irodába érve magunk maradtunk. - Onnan mehet minden. Meg persze nem ismertem, biztos követett hazáig.
- Ja. Biztos. – csóválja a fejét. – Na idd meg azt a szart, aztán írjuk meg. Ha jók vagyunk, ma este kialhatod magad.

Na persze. A jó nyomozó sosem alszik. Még ha néha kívülről úgy is látszik, ahogy öntudatlanul hever, rábukva az asztalán teleszórt aktákra.
Rohadt, fojtogató, levegőtlen meleg.
Kikészíti az embert.