Paranoia

Egész nap ott volt benne az a furcsa érzés.  Mikor reggel felkelt, miközben öltözött... félt a tükörbe nézni. Nem tudta pontosan, hogy miért, de biztos volt benne, valami olyat látna, ami nagyon megrémítené.
Kissé zaklatottan indult el a munkába. Nem figyelt a feladataira, kapkodott és ideges volt egész nap. A kollégáit viszont árgus szemekkel nézte. Érezte, hogy valamelyikük készül valamire. Nem tudott rájönni, mire, de egyre nyugtalanabb lett a gondolattól.
Sötét volt, mikor elindult hazafelé. Az utcákon csak néhány siető, komor embert látott. Úgy suhantak el mellette, mint arctalan, fekete árnyékok. Cipője ütemesen kopogott a végtelennek tűnő járdán. Valaki figyeli, biztos volt benne. Nem mert hátranézni.
Mikor hazaért, egy pillanatra megállt a sötét, magányos ház előtt. Nem könnyebbült meg. Érezte, hogy ott vár rá az a valaki vagy valami, amivel szembe kell néznie. Az a dolog, amitől egész végig rettegett.
Remegve nyitott be a házba. Az első dolga volt felkapcsolni a villanyt. De a folyosó ettől csak idegenebb lett. A végén pedig ott volt a szobája. Egy régen menedéknek használt, de most félelmetes, sötét szoba...
„Csak ott lehet. Csak ott bújhatott el. Csak ott. Lehet. Lehet, hogy elbújt. Csak ott. Elbújt. Ott lehet. Csak ott lehet...” Ez zúgott minden lépésnél egyre hangosabban agyában, mígnem már elviselhetetlenné fokozódott. Érezte, hogy eljött az idő. Mélyet lélegzett. Beharapta a száját. Az ajtó könnyedén nyílt. Felkattintotta a villanyt – és ekkor szörnyű dolog történt...

Semmi.