Paraflash

Paraflash
(2012 április)
(flash – erős, rövid időideig tartó fény,
para- (előképző)  az említett dolgon túli)


Gyere igyunk egy sört, 
lehet elfelejtjük...

Gyönyörű késő tavaszi délután volt. A koloniából mentem a központ felé, ráérősen, nem volt semmi dolgom, nyugdíjas kényelmességgel mozogtam. Kitünően éreztem magamat, semmi nem zavarta kiegyesúlyozott közérzetemet. Megelőzött egy fiatal lány, utána néztem. Kellemes parfüm illatát éreztem orromban, amikor elment mellettem. Megtettem ezt, az utánanézést, mert egyedül voltam, máskülömben szégyelem ezt. Bodor Pál írta: „ Akkor öregedtél meg, igaziból, amikor már szégyelsz egy szép nő után nézni”. Igaza van, így viselkedsz anélkül, hogy valaki felhívná erre a figyelmedet. Hátulról kellemes látvány volt a lány, arcát nem láttam amikor megelőzött. Vállig érő vörös haja volt, sovány, magas sudár termete, apró feneke lépései ritmusára ringatozott. Lábai hosszúak, vékonyak, inkább serdülő lányé mint felnőtt hölggyé.
Velünk szembe egy fiatal, jólmegtermett, cigány férfi jött. A lány lelassította lépteit amikor a férfi közelébe ért. A férfi megállt a lány előtt és minden bevezetés nélkül két hatalmas pofont adott a lánynak. A lány feje a jobbra-balra rándult az ütések hatására, szájából kifreccsent a nyál. A férfi megmarkolta a lány vörös haját és egy hirtelen rántással a földre teperte. Belerugott, az oldalbordái magasságában. Mindenez  pillanatok alatt, csendben történt, csak ekkor szólalt meg a férfi. Tévedek nem szólalt, elkezdett ordítani:
- Miért nem mentél oda, ahogyan megparancsoltam neked?
- Mert utálom a pasast, inkább meghalok de nem megyek többet hozzá-kiáltotta a lány, vékony gyerek hangon.
A cigány újra a lányba rugot.
- Most kiverem belöled az utálatot! Ha nem méssz, megdöglesz!
Meglepetésemben kővé dermedve, akárcsak Lót felesége, figyeltem az eseményeket. Nem maradhattam tétlen, nem nézhettem tehetlenül ezt a gyalázatos kegyetlenséget.
- Álljon meg, ne üsse a lányt - kiálltottam.
Fizikailag nem mérhettem össze erőmet a fiatal gazemberrel, elővettem maroktelefonomat, lefényképeztem a pasast, és belekiálltottam a készülékbe:
- Halló, a száztízenkettes? Az Egyenlőség útcájában, a patak hídján, egy férfi bántalmaz egy fiatal lányt.
- ............
- Veri, nagyon veri, agyon veri.
Színjáték volt az egész, nem tárcsáztam semmilyen számot, nem volt rá időm, minden villámgyorsan zajlott le.
A férfi figyelmét felém fordította, békén hagyta a lányt. Hozzám jött. Vésztjósló hangon sziszegte:
- Ki vagy és miért avatkozol másoknak az ügyébe? Ez a kurva az enyém, azt teszek vele, amit akarok!
Felkészültem, én is kapok egy pár fülest. Na nem a világ, nem az első lesz. A pasas kikapta kezemből a telefont és rátaposott cípőjének sarkával. Majd elszaladt. Elszaladtában  visszaordított a lánynak:
- Menj oda, ahová parancsoltam, máskülömben megdöglesz, te kurva!
A cigányok kegyetlensége köztudott. Eddig, távol tartottam magamat sötét világuktól. Kegyetlenségükről először,  Jack London „Országúton” című könyvében olvastam. Megvoltam győződve, hogy a leírás lényege az író fantáziájából származik. Tévedtem.
Egy magyar ember részére elég, hogy megutálja egy életre az egész cigény nemzetséget az ha megtudja, hogy Dózsa Györgyöt cigány hóhérok kínozták halálra.
Most, én is szemtanúja voltam valódi énjüknek, állati kegyetlenségüknek. Állatit írtam ami téves, az állatok nem ismerik a kegyetlenséget. Ez lényegében csak emberi jellemvonás.
A lány fekvő helyzetéből gugolóba fordult, nem állt fel. Meglepett, hogy nem sírt hangosan, csak könnyei folytak végig a pofoktól kipirult, szívalakú, szeplős arcán. Két nagy zöld színű, szomorú szemmel nézte a kegyetlen világot. Pici kézitáskájából zsebkendőt vett elő, letörölte könnyeit. Szemébe néztem, furcsa dolgot véltem megpillantani, lemondást, beletörödést a változtathatatlanba: ebben a fiatal lánytestben egy öregasszony lelke él, vajon?
- Na, mit nézel?-kérdezte és lesütötte szemeit.
- Köszönöm, hogy közbeléptél, nem kellett volna, nem először kapok tőle verést, és ez se volt a legborzasztóbb. A telefonodnak kampecc. A helyzet az, hogy mostan muszáj elmenjek ahhoz a gyalázatoshoz, ott ette volna meg a fene, ahol van. Mindig olyasmit kell csináljak neki amitől jön, hogy kihányjam a belemet, mindenemet. A vén embernek mindenét kell nyaljam szopjam, hogy felizguljon-nagyot sóhajtott, majd folytatta- saját tapasztalatomból ajánlom, te is tűnj el a rendőrség megérkezése előtt-fejezte be a lány.
A lány felállt és lomhán elindult a központ felé. Utána néztem. Járása nem hasonlított a történtek előtti büszke és hetyke mozgására. Nem cigánylány volt. Szomorúság vett rajtam erőt. Olyasmit éreztem mint akkor amikor egy közeli rokonunkra azt mondja az orvos: „Sajnos már nincs mit tenni, tehetetlenek vagyunk”.
Szomorúan néztem telefonom roncsait is. Kézbevettem azokat, szerencsém volt a telefon számkártyája használható maradt.