Ővele, csak vele

Elmentem hozzájuk.
Miért ne mentem volna el? Minden alkalommal, mikor találkozunk, ő jön értem, bárhol vagyok. Hazakísér, mert természetesnek veszi, szeret biztonságban tudni.
Rosszul volt, hát most én mentem hozzá. A buszon odafelé azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa is az, hogy egyedül vagyok, nincs kihez szólni. Máskor, ha elmentünk hozzájuk, mindig kéz a kézben viccelődve, beszélgetve és persze milliószor csókolózva töltöttük el az időt.

Odaértem, becsengettem, s míg nem nyitottak ajtót, a kutyájukkal "beszélgettem". Anyuja ajtót nyitott. :
- Menj csak fel nyugodtan, zenét hallgat, nem hallotta hogy jöttél. Kérsz valamit enni, inni?
- Nem kérek semmit, köszönöm, most ettem - levetve a cipőmet halkan felmentem a recsegős lépcsőn. Mikor az ajtója elé értem, pofátlan módon - magam sem tudom miért - nem kopogtam, csak óvatosan belöktem az ajtót. Ott feküdt az ágyán, a falnak fordulva.
Megcsodáltam.
Tüsi, zselé nélkül is égnek álló a haja. (Imádom simogatni). Pólóban feküdt, nem látszott, de én láttam a meztelen hátát. Szinte megborzongtam.
Iszonyatosan tetszik ez a fickó. Ott, ahogy néztem, egyfolytában az járt az agyamban, hogy most, igen, most érzem azt, hogy elvakít a szerelem. Nincsenek rossz tulajdonságai nincsen olyan testrésze, ami ne tetszene, egyszerűen nincs benne hiba.
Aludt, tehát letettem a kabátom csendben. Éber alvó, ezért sajnos felkelt a hangtalan vetkőzésemre. Szinte suttogva, álmosan egy sziát mondott.
Mély barna szemeiben, mint mindig, most is láttam a szerelmet irántam. Mikor rámnézett, úgy éreztem, mintha üveg lapként állnék előtte. Nincsenek titkaink, ez jó.

Megfordult felém, odahúzott magához az ágyra, gyengéden megcsókolta a szám. Egész finom, és persze álmosan. :)
- Hogy vagy? Felébresztettelek?
- Mostmár egész jól. Kösz hogy eljöttél, és bocsi, hogy nem mentem elé...
- Naaa, megbeszéltük, hogy nem kötelező elém jönnöd, jól esik, az igaz, de rosszul voltál, nekem lett volna lelkiismeret furdalásom, ha ilyen esőbe is értem jössz.
Pár másodpercig nézett, majd megfogta a kézfejem-ami egyébként is érzékeny terület a testemen. Megszorította, rámnézett. Ebben a nézésben megláttam a fellángoló szeretetet.
Imád engem, bár nem jobban, mint én őt.
Percekig néztük egymást. Egy fura mosolyt közölt az arcom. Mosolyomban benne volt a "nem tudok magammal mit kezdeni" érzés, amikor tényleg annyira erősen feszít a szeretet, hogy nem tudok magammal mit kezdeni.
Kicsordultak a könnyeim, a torkomban gombóc, olyasfajta, ami akkor keletkezik, mikor színpadon állok.
Nem érdekelt, hogy sírok, tudom, hogy előtte nem kell szégyenkeznem e miatt, az érzelgősségem miatt.
- Mi a baj? Sírsz? – kérdezte, őszintén törődő hangon.
- Nem, nem sírok, csak... csak, csak úgy könnyezek. Nem tudok mit csinálni az érzéseimmel.

Hirtelen megmozdult, szinte megrémültem. Ahogy ott feküdtünk, kivette feje alól a kezét, és átkarolt.
Szorosan.
Úgy éreztem, hogy ennél nagyobb kötelék nincs a világon. Csak ölelt, és ölelt, szorított, már szinte fájt, de nem érdekelt. A könnyeim csorogtak, éreztem, hogy biztonságban vagyok, soha, senki nem bánthat e kezek közt.
Percekig összegabajodva (nem csak kezeink, hanem lábaink is egybefonódtak), csak feküdtünk, és éreztük egymást. Semmi más nem járt a fejemben, csak ez az két mondat: „Igen, ő az, ez a férfi kell nekem. Örökre, soha ne engedjen el”
De megtette, mégis megtette. Kiszabadította magát a karjaim szoros öleléséből. A szemem piroslott a sós nedvtől. Kezét hozzáérintette az arcomhoz, letörölte a könnyeim, s csak annyit mondott: SZERETLEK. De ezt is oly halkan tette, hogy inkább tudtam, mint hallottam, amit mondott.
Megfordultam, hátulról átölelt, bekapcsoltuk a tv-t, hogy ne legyen olyan csend, és álomba merültünk (legalábbis én biztos).

Az idő eltelt, haza kellett mennem. ”Megtiltottam” neki, hogy hazakísérjen, de mondhatok én ilyenkor bármit. Fejfájással küszködve, de hazakísért (mint mindig). Az úton mindenféléről beszélgettünk, átlagos dolgokról amikre „valahogy nem maradt idő…. ”
A kapuban egy csókkal elköszöntünk, s megbeszéltük, hogy holnap értem jön. Még egy csók, majd még egy, s végül már majd’ fél órája köszöngettünk, mire az órámon 12 óra lett. Már egy órája bent kellett volna lennem a lakásba, de akkor ez cseppet sem érdekelt. Csak Ő, és Ő és Ő.
Bár szinte minden nap találkozunk, mégis úgy érzem, hogy nem vagyok vele eleget együtt, és minden nap arra ébredek, hogy félek, nehogy valami baja essen. Azt hiszem erre mondják, hogy fülig szerelmes vagyok...