Orexin

1944-ben születtem a New Shetfordban. Édesapámat sosem ismertem. Meghalt Franciaországban mielőtt világra jöttem. Anyám prostituált lett, ő adott a kezembe először füvet. Tudom, hogy szeretett, de nem volt jó anyának. Hamar betekintést nyertem az alvilág rejtelmeibe. Minden hónapban új fickót kellett papának szólítanom. Az egyik fazon felcsinálta az anyámat, és így született egy féltestvérem. Eddynek hívták. Ő maradt meg anyám mellett a legtovább. Állítom, hogy az összes szerető közül, ez az ürge volt a legfurább. Időnként az egyik pillanatról a másikra úgy kiütötte magát, hogy percekig azt sem tudta, hogy hol van. Anyám nem nagyon bírta, de én kedveltem az alakot.

Az egyik nap, mielőtt elment volna tőlünk végleg, beszélgettem vele, és elmondta nekem, hogy ő nem szed semmilyen szert. Különös fickó volt, de az összes alak közül ő volt a legnormálisabb. Később újra jöttek és mentek a férfiak. 18 évesen már volt a kezemben fegyver és lőttem is vele emberre. Akkor nem fogtak el, de később, amikor ki akartuk rabolni az East City bank kihelyezett fiókját, nem volt szerencsém. Elfogtak a zsaruk és bezártak öt évre. A kiküldött védőm, mondjuk úgy, nem igazán viselte szívén a sorsomat. Vádalkut kötöttek és bemesélték nekem, hogy örülhetek, hogy csak 5 évet varnak a nyakamba. A vád emberölési kísérletre módosult időközben. A börtön nem volt vészes. Naponta háromszor ettünk és a szabadidőnkben kiküldtek minket dolgozni vagy olvastam. Főleg az orvosi könyvek kerültek a kezembe, mert mindig érdekelt az orvostudomány. Mindent egybetekintve szerencsésen jöttem ki abból a balhéból. Nem tudom, hogy a pénz, a drog vagy a nők miatt, de újra megpróbáltunk kirámolni egy bankot. Danny, a féltestvérem is benne volt. Könyörögtem neki, hogy maradjon otthon, és vigyázzon a seggére, de nem volt hajlandó hallgatni rám. Úgy érezte, bizonyítania kell, csak tudnám, hogy kinek akart megfelelni. Öt golyóval terítették le a kiérkező rendőrök. Mint egy rühes kutyát. Haraggal váltunk el. És nem volt többet lehetőségem vele beszélni. 2 másik haverommal elfogtak bennünket. Egy régi zsaru trükknek dőltünk be, mind a hárman. Külön hallgattak ki minket. Skipnek és Berrynek azt mondták, hogy feladtam őket, hogy az ő ötletük volt a rablás, ők szerezték a fegyvereket, és a kocsiban lévő narkó is az ő tulajdonuk volt. A valóságban mind a hárman egyenlő részben voltunk hibásak. Viszont drog nem volt az autónkban, de a rendőrök kijátszottak minket és felfedték a lapjainkat. Skip és Berry ezek után gond nélkül a nyakamba varrta az egész rablást és a tűzharcban meghalt civil anyuka és lánya halála is az én lelkemet terhelte, legalábbis az állításuk szerint.

- Valójában…?
Valójában nálam nem volt fegyver, legalábbis töltve nem. Az én dolgom az volt, hogy kirámoljam a pénzt, de a kiérkező egységek gyorsabbak voltak és hatékonyabbak is, mint amire számítottunk. Szóval miután a fiúk az egészet rám fogták azután következett az én kihallgatásom. Rögtön a nyitómondatban elmondták a rendőrtisztek nekem, hogy tudják, hogy én ártatlan vagyok, de a másik két fickó váltig állítja, hogy én vagyok a felelős. Visszagondolva be kellett volna köpnöm őket, de akkor, és ott nem volt bennem annyi, hogy ezt megtegyem. Helyette az igazságot mondtam, miszerint mindannyian egyenlő arányban vagyunk bűnösek. Kettejük szava az enyém ellen többet ért, és így én lettem a balek. A védőm ez esettben mindent elkövetett az érdekemben, de ez nem volt elég. Fellebbeztünk, de hiába. Még csak a vádalkuról sem akartak hallani. 25 évet kaptam, amiből hajlandóak lettek volna lefaragni azt az öt évet jó magaviselet esetén. Még abban az évben száműztek a rodeck-i büntetőtelepre. Nem volt könnyű beilleszkednem a „magamfajták” közé. A szigorított részlegbe kerültem. Eleinte nem voltak gondjaim. Nem kerestem a balhét, ám az időnként megtalált engem. Az első 5 évet minden komolyabb balhé nélkül töltöttem el. Csak arra kell ott ügyelned, hogy ne bámulj senkit, ha hozzád szólnak, akkor ne tégy úgy, mintha nem hallottad volna, és szeretik, ha valaki jópofáskodik. A keménylegények is szeretnek röhögni, de vigyázni kell, hogy ne ess túlzásba. Az ember egyetlen igazi időtöltése, hogy súlyzózik, mert nagyon mást nem lehet. Esetleg járunk nagyokat körbe-körbe, mint a bolondok. Kerülni kell a rasszistákat, a feketéket, a verekedős arcokat, és a buzikat. Amúgy az ember elég normálisan eltöltheti az idejét. Lehet tanulni, sőt érettségi tételhez is megadnak minden lehetőséget.

Mint mondtam, nem is volt baj… egy ideig. Az 5. évben kezdődtek a problémák. Amint róttam szokásos köreimet a shotgun-os örök, kamerák, a szögesdrótok kereszttűzében egyszerre minden elhomályosult, mintha beszívtam volna. Remegő görcsöt kaptam és a betonra zuhantam, mint egy liszteszsák. Az őrök meg voltak győződve róla, hogy színlelek. Valami balhét szimatoltak. A doki megvizsgált, és kijelentette, hogy valószínűleg drog hatása alatt állok. Kaptam egy kiadós verést, és a narkóról faggattak. Csak az igazat mondtam, hogy nincs nálam anyag és nem is találtak nálam semmit. Egy hónapos magánzárka után léptem újra a fényre ki. Pár nappal később a kantinban éppen beszélgettem a srácokkal, amikor újra rám tört a roham. Minden különösebb ok nélkül belezuhant a fejem a kajámba. Elaludtam. Akkor nem hívták az őröket, mert röviddel ezután fel is ébredtem. Az egészből semmit sem vettem észre, csak azt, hogy tészta lóg a pofámról. A többiek azt hitték, csak viccelek. Aztán egyre gyakrabban jött rám ez a különös alvási kényszer, és ilyenkor, mintha a világ megszűnt volna létezni, vagy normális kerekei közt futni, mert időnként nem elaludtam, hanem ébren álmodtam a valóságot. Minden izmom elernyedt, képtelen voltam bármelyiket is megfeszíteni. Láttam mindent, ami körülöttem zajlott és fel is fogtam a világot, de nem tudtam reagálni semmire.

Minden alkalommal, amikor kiszúrták ezt a zsaruk, üvöltöztek, és nem hitték el, hogy nem tudok beszélni vagy mozdulni. Még csak pislantani se voltam képes. A „színleléseimet” veréssel díjazták. Lassan miden nap elaludtam, csak úgy, spontán, és minden nap gazdagabb lettem egy-két zúzódással. Volt, hogy tétlen kellett végignéznem, ahogyan agyba-főbe rugdosnak. Az orromat többször rakták sínbe, mint ahányszor kifújtam az évek alatt. Egyszer a délutáni menetelésem során ájultam el. Eleinte valami éber-kómaszerű dologhoz hasonló állapotba kerültem. Észre vettem, hogy senki sem törődik velem. Nem jöttek oda, nem kérdezték, mi baj. Tulajdonképpen ezért hálás is lehettem voltam. Gondoltam pár perc, és valaki a segítségemre jön. De azon a napon nem így történt. A szabadidős tevékenységnek vége lett és elvonultak a rabok. Az őrök úgy tettek, mintha nem is lennék ott az udvar közepén a porban. Elmúlt néhány óra és lassan sötétedett. Nem tudtam megnyikkanni sem. Csak feküdtem ernyedt, hasznavehetetlen izmokkal a hideg, poros betonon. A port szívtam. Az éjjel zuhogott. Életem leghosszabb és leghidegebb éjszakája volt az. Megállt a kövön a víz és éreztem, ahogyan elárasztja a tüdőmet a beömlő jéghideg esővíz. A fülemben zúgott a smasszerek röhögése. Láttam, amint a többi elitélt meg akar ölni. Hatalmas késsekkel, fegyverekkel osontak felém. Láttam Dannyt is, ahogyan ő is ott fekszik az esőben, öt golyóval a mellkasában. Hallottam anyám sírását, és éreztem, amint a lövedék a combomba fúródik.

Rettenetesen féltem, és nem kaptam levegőt. Talán az utolsó pillanatban tért vissza belém az erő és álltam talpra. De a meglepetés csak ezután következett. Egy gumi lövedékkel leterített az egyik éjjeli felügyelő. Elvesztettem az eszméletemet. Csak aznap, dél körül térhettem magamhoz, amint az orvosi teremben az üres ágyak között feküdtem a földön. Olyan fájdalmat éreztem az ágyékom környékén, amit csak a rodecki börtönőröknek kívánok. Először arra gyanakodtam, hogy valaki álmomban tökön rúgott, de később az első húgyozásomnál rájöttem, hogy felfáztam. Onnantól kezdve a poklot éltem meg Rodeckben. Szilánkokat húgyoztam. A fájdalom elviselhetetlen volt. Az álomrohamok után, még ez is. Éjjel arra ébredtem, hogy le akar szakadni a farkam. A fájdalomtól üvölteni akartam, de erre ott lehetőségem nem sok volt. Hiába kértem gyógyszer a dokitól, csak egy aszpirint vágott hozzám, és megnyugtatott, hogy nem tarthat tovább a betegségem egy-két hónapnál. Tudtam jól, hogy kinél szerezhetek be ezt-azt, ha szükségem van valamire. Megkerestem a srácot, és 15 dollár ellenébe a legerősebb fájdalomcsillapított rendeltem meg tőle. A szenvedéseim enyhültek, ám az alvási rohamaim egyre fokozódtak. Naponta már többször is elaludtam, minden különösebb fáradság nélkül. Le kellett állnom a gyógyszerrel. Az egyik haverom ajánlotta, hogy egy kis narkó talán megoldás lehetne a fájdalmak és az álmosság ellen is. Érdekes, hogy oda kint csak könnyebb drogokkal volt dolgom. A sitten váltam igazi függővé. De a fájdalom csak átmenetileg vált elviselhetővé. Az éberségem fokozódott, de az állapotom teljesen leromlott. A jó magaviseletet és a kedvezményt fújhattam már amúgy is, ugyanis az őr, amelyik egy gumilövedékkel rám lőtt, eskü alatt vallotta, hogy szökni akartam. A drogok megtalálása után kaptam még 5 évet, hogy elgondolkozzak azon, hogy mit jelent a jó magaviselet. Másfél év kemény anyagozás után viszont a leállás nem volt olyan könnyű. Kínlódtam és a falat kapartam. Persze ez a büntetésem része volt. Kemény időszak volt, de még a java ez után várt rám. Mivel a betegségemet senki nem akarta elhinni, nekem kellett a gyógymódon dolgoznom. Amfetaminokon éltem. Beszerezni nem volt, olyan nehéz, csak drága. A pénzem javát már elnarkóztam. Valamelyest éberen tartottak a tabletták és úgy tűnt, talán le tudom győzni az időközben rendszeressé vált elalvási rohamaimat. A szervezetem egy év után elfogatta a serkentő hatású szereket. Kilátástalannak tűnt a helyzet. Napról-napra több atrocitás ért. Az időközben 30 évre rúgó büntetésemet nem sok kedvem volt letölteni, de végkép megutáltam Rodeck falait egy novemberi nap után. A zuhanyzóban ért utol a roham. Tudni kell, hogy mindig elsőként végeztem a fürdéssel, de azon a napon esélyem se volt elhagyni a fürdőhelységet. Ismét a csempére rogytam, magatehetetlenül, mint egy rongybaba. De akkor nem aludtam el, mint az többnyire szokott lenni. Bár aludtam volna. Az állkapcsom remeget, a könnyeim ömlöttek. Aznap sajnos egy csoportba kerültem a zuhanyzásnál, az Old fiúkkal. A buzikkal…

Minden percre pontosan emlékszem. És minden percet elátkoztam azóta legalább milliószor. Nem tudtam mozdulni, és ők kihasználták a helyzetet. Utána egy hétig feküdtem az addigra ismerős kórtermi ágyon. Ez a kilencedik évben volt. Utána még kétszer fordult elő, hogy… hogy nem tudtam megvédeni magamat. Rohadt mocskos, kibaszott állatok.
Pár hónappal később a szerencse rám mosolygott. Valami pasi talált olyan kutyákat, amelyek rohangálás közben egyszer csak összeestek és elaludtak minden különösebb ok nélkül. Fogta az állatokat és elvitte a Howard egyetem kutató laboratóriumába. A tudósok kénytelenek voltak belátni, hogy betegséggel van dolguk. Megoldódott a „lusta drogosok” problémája. Több embernél diagnosztizálták ugyanezt a betegséget. A kór a narkolepszia nevet kapta. Emlékszem, hogy napokkal előre bejegyeztettem magam az igazgatóhoz, hogy tárgyalhassak vele. Egy szerdai napra írtak be hozzá. Felvonultak a biztonságiak és kaptam öt kerek percet, hogy előadjam a problémámat. A börtönigazgató nagyon nyájas férfi. Lehet vele tárgyalni, és ő is tud rendes lenni, ha akar. Ezért gondoltam, hogy megértő lesz. Előadtam neki a híreket, amiket hallottam a narkolepszia nevű betegségről. Mondandóm végén párhuzamot vontam a saját alvási rohamaimmal. Megkértem, hogy engedje, hogy kivizsgáljanak, mielőtt még rosszabb lesz az állapotom. Miután befejeztem, közölte még mindig rendkívüli türelemmel, hogy tisztában van vele, hogy az Old fiúk rám szálltak. Tudja, hogy narkotikumokat találtak a cellámban, és azt is hallotta, hogy a bankrablás során az autónkban megközelítőleg 2 kilogramm anyag volt a hátsó ülésen. Ne próbáljam meg bemagyarázni, hogy én is álomkorban szenvedek, mert hallott már nagy badarságokat, de ezt nem fogja elhinni. Tegyem a dolgomat, és hagyjak fel az anyagozással, mert még nem ismertem meg az ő haragját. Kint senkim sem volt, akire számíthattam volna, és most már bent is elveszett a remény. A 10. évre az állapotom teljesen leromlott. Egyszerűen nem hagyhatta már figyelmen kívül az igazgató sem a rohamaimat, de semmit nem tett.

És akkor megtörtént az, amire régóta vártam. Ismét egy szerdai napon jártam az igazgatói irodában. Mr. Pepper beszélni kívánt velem. Erélyesebb volt a hangja, mint legutóbb. Elmondta, hogy ellenőrizni fogja egy csapat éhes hiéna a Rodeck fegyenctelepet. A legkisebb hibán is elcsúszhatnak, úgyhogy nyomatékosan megkért, hogy nehogy elő merjem adni az ájulós színjátékomat, mert a lábtörés és a két hónap magáncella lesz a legkevesebb, amit kapni fogok. A vizsgálat tényleg mindenre kiható volt. Egyesével járták végig a zárkáinkat. Mindenhová benéztek, mindent megvizsgáltak. Nem is csodálom, hiszen az adófizetők pénzéről volt szó, ugyanis Mr. Pepper igazgató úr a kormánytól még nagyobb támogatást kért az elmúlt évben. Az életkörülményeink nem változtak ugyan, de úgy hallottam nagyon szép házat vett Mr. Pepper a tengerparton. Panaszkodni senki sem akart, illetve senki sem mert. Szóval a vizsgálat tényleg mindenre kiterjedt. Még magukra az elítéltekre is.

Egyesével hívtak be a rabokat a rendelőbe, és ott az ellenőrök szigorú kereszttűz alá vetették a dokinkat mialatt vizsgálta az elítélteket. Nagyon félhetett az igazgató, hogy kiderül a betegségem, mert eltávolított a létszámból és magánzárkát kaptam, hogy nehogy összefussak bárkivel is és eljárjon a szám. Ez tulajdonképpen jó hír is volt, mert láttam, hogy az igazgató kezdi felfogni, hogy beteg vagyok. A terve viszont megbukott ott, hogy az orvosi kartonom nem lett eltűntetve. A vizsgálóbizottságot nagyon érdekelte, hogy miért akarták elsúnyogni az ügyemet. Hamar rájöttek, hogy nem vagyok egészséges. Meglapították az elmondásaim alapján, hogy nem csak narkolepsziás, hanem kataplexiás is vagyok. A kataplexia az éber álom, amikor az ember a rohama során teljesen öntudatánál van, de képtelen reagálni a környezeti hatásokra mind szellemi, mind fizikai szinten reakcióképtelen. A börtönnek nem jött túl jól az incidens. Lehetőséget kaptam, hogy pert indítsak az igazgató ellen, de úgy döntöttem, hogy azzal csak én vesztenék, ha a nyakukba akasztanék egy pert. Cserébe, hogy az ügyet hagytam eltussolni az igazgató engedte, hogy egy szakértő kivizsgáljon a börtön falai közt. Dr. Williams jött, hogy felmérje a betegségemet. Izolálta nálam a kórt, de ahhoz, hogy száz százalékos bizonysággal elmondhassa, hogy mi a bajom, Southhamptshire-be a klinikájába kellett volna engem elszállítani. Természetesen erről szó sem lehetett. Dr. Williams felírta nekem a létező legerősebb szert, ami az éberségemet fokozni tudta: a dexamfetamint. A sokéves amfetaminkúrámnak hála, a dexamfetaminnak csak annyi volt a hatása, mint egy erős kávénak, és egy beöntésnek, semmi több. Viszont olyan engedményeket harcolt ki nekem, mint a külön cella, és a rendszeres orvosi ellátás. Felmentést is biztosítottak nekem a kemény fizikai munka alól, és a börtön levéltárában kezdtem dolgozni, mint megbízott asszisztense a börtönigazgató titkárának. Ha elő kellett valami régi dokumentumot ásni, akkor az, az én reszortom volt.

Bizonyos pénzösszeget is kaptam az államtól viszonylag rendszeres időközönként. A pénzügyeim rendeződni látszódtak. De nem hagytam annyiban az ügyet. Folyamatosan levelekkel bombáztam a legfelsőbb bíróságot, a kormányt, és az igazgatót is, hogy engedjen egy vizsgálatot Dr. Williams magánrendelőjében. Egyáltalán nem örült az igazgató, hogy ráuszíthatom az egész kormányt az ő kis bűnfészkére, mert nem az én ügyem volt az egyetlen nem teljesen szabályos eljárás alatt lévő ügylet a börtön falain belül. A rendszeres erőszak, a rossz ellátás csak egy-kettő volt a sok eltusolt dolgok közt. Nem volt sok választása Mr. Peppernek és belement egy klinikai vizsgálatba. A 12. évet töltöttem Rodeckben, amikor egy nap előállt egy busz, hogy elszállítson engem Southhamptshire-be. A szigorított őrségtől is eltekintettek, mivel a betegségemnél fogva, nem tudnék megszökni, ha meg mégis, akkor meddig jutnék az újabb roham előtt? Addigra a kényszeres alvás naponta 5-6 alkalommal is előfordult velem. Egy idő után senki sem találta furcsának, hogy a levegőzés közben, vagy éppen a cellámban, a kantinban elaludtam. Egyetlen ember kísért engem a klinikára. Tudtam jól, ha most megállapítják, és papírokkal dokumentálják nálam a narkolepsziát, akkor átkerülhetek egy kórházi fogdába, ahol hozzám hasonló betegekkel foglakoznak. Minden reményem meg volt. Semmi kedvet nem éreztem magamban még 18 évhez Rodeck vendégszerető falain belül. És azon a szombati klinikai látogatásom során változott meg minden…

- Várj, nem értelek. Azt mondod, hogy kivizsgáltak, és átkerültél egy másik börtönbe?
Nem. Hallgass végig. Mint mondtam semmi kedvem nem volt sitten rohadni, de Rodeckből megszökni maga volt a halálos ítélet. Az első szögesdrótig sem értem volna, és agyonlőttek volna. Máshol sem lett volna szerencsésebb a helyzetem.
- Ez egyre érdekesebb.
Várj, türelem, még nem értem a végére. Szóval Dr. Williams rendes ember volt. Sokat tett azért, hogy kivizsgálhasson, és hogy jobb körülményeket kaphassak. De neki csak egy kísérleti egér kellett. És valljuk be, nem biztos, hogy ez a legfényesebb jövő. A rendelőben gépek és különböző orvosi műszerek voltak. A börtönőrök, a fegyenc doki, Mr. Pepper sőt még Dr. Williamst is könnyű volt átejteni, de a gépeknek nem hazudhat az ember. Azokat nem lehet átverni. (nevet)
- Micsoda? Azt akarja mondani, hogy maga… maga nem is…
Igen. Én sosem voltam narkolepsziás...
- De akkor hogyan…

Nem figyelt a részletekre. Emlékszik, hogy meséltem Eddyről, a féltestvérem apjáról? Ő volt narkolepsziás, ám akkor ezt még senki sem tudta. Nem ismerték ezt a betegséget. Azt hitték, hogy drogozik. De nekem elmondta, hogy sosem nyúlt a szerekhez. Aztán amikor a börtönbe kerültem: mondtam, hogy csak orvosi könyveket forgattam. Nem egyben tettek említést különös esetekről, amikor a páciens az egyik percről a másikra álomba merült. A kimerültségre gyanakodta. Rodeckbe átkerülve mondtam, hogy lehetőségünk volt tanulni, én éltem vele, és leérettségiztem. A könyvtárban két éven keresztül faltam az orvosi könyveket, és kerestem a hasonló eseteket. Aztán átvizsgáltam a jogszabályokat, hogy miként kell bánni az olyan elítéltekkel, akiknek olyan betegségük van, aminek az ellátására az adott intézmény nem képes, vagy nem rendelkezik olyan műszerekkel, amelyekkel biztosítani tudná a rab egészségét.

Találtam egy bejegyzést, miszerint a foglyok a börtön évek alatt nem veszíthetnek a kondíciójukból és az egészségükből. Egy másik bejegyzésben olvastam a vizsgálatokról, amiket időnként a börtönökben szúrópróbaszerűen tesznek, hogy felmérjék az adott intézmény anyagi szükségleteit, és azok fedezeteinek meglétét valamint a rabok állapotának felméréséről is volt pár sor. Ezért éheztem, és leadtam 25 kilót és nem volt más tennivalóm csak kitartóan játszani a beteget, és várni az első vizsgálatot. Az első 5 év tanulással és nyomozással telt. Nem akartam rögtön az elején elkezdeni a színlelést, így vártam néhány évet. Úgy látszik, remek színész lehettem volna, mert rendkívül hitelesen aludtam bele alkalmanként a kajámba. Sajnos néha túlzásba vittem a színlelést. Az esőben például. Az nap nagyon kikészültek az idegeim, és azt akartam, hogy végre figyeljenek fel arra, hogy beteg vagyok. Ám nem úgy sültek el a dolgok, ahogy terveztem. A fürdőben szintén rosszul jött ki az alvásrohamom. Nem tudtam, nem ismertem akkor még az Old fiúkat. Nem is sejtettem, hogy mi lehet belőle. Akkora viszonylag gyakran rogytam össze, és mindenki furcsállta, hogy csak az udvaron, vagy a kantinban vagyok rosszul, ott, ahol nem vagyunk olyan szoros felügyelet alatt. Azt gondolták, hogy nyílván akkor ütöm ki magam egy kis szerrel. Ezért még aznap este a zuhanyban is rám jött a roham. Csak rosszul alakultak a dolgok. Többet nem színleltem a fürdőben, de az Old fiúk rájöttek a dolog lehetőségére. Sajnos ez volt az a pont, amikor nem hagyhattam abba a játékot, mert nem volt visszaút. Szörnyű, hogy az embernek mit ki nem kell állnia, hogy szabad lehessen. Jó volt a megérzésem és szerencsém is volt, mert nem sokkal később kipattant a narkolepszia létezése. Csupán 10 évvel előbb ismertem fel a betegséget, mint ahogyan rájöttek a létezésére. De nem volt nagy ár az a tíz év. A hivatali levelek közé becsúszott néhány lap is, amelyeket látszólag orvostudományi és egészség-megőrzési érdeklődésem kielégítése végett adtam fel. Így néhány év alatt megtudtam minden fontosabb dolgot Dr. Williams Southhamptshire-i klinikájáról. Még egy részletes leírást is kaptam a rendelők elhelyezkedéséről és a klinika megközelíthetőségéről. Lassanként feltérképeztem a városkát is. Én mondom, hasznos hely a börtön levéltára.

Southhamptshire-be érve nem volt más dolgom, mint hasznosítani az évek során elsajátított tudásomat, és a színészi képességeimet. Olvastam, hogy az ember fokozott izgalmi állapotban akár transzba is eshet rövidebb időre. Hát én látszólag nagyon ideges voltam Dr. Williams vizsgálata során, és hamar álomba szenderültem. A doktor kénytelen volt megvárni, amíg magamhoz térek, mert az agyi hullámokat akarta a gépén mérni. Tudtam, hogy elbukom a dolgot, ezért rám tört a narkolepszia. Innentől akár abba is hagyhatom a mesélést, mert te is sejtheted, hogy mi lett a vége. Amíg Dr. Williams a levett vért vizsgálta egyszer csak egy erős ütést érzett a fején és ő is „álomba” merült. Angolosan távoztam az ablakon és az első busszal a lehető legmesszebb mentem a környékről is. Órákkal később röhögésben tört ki az igazgató, amikor meghallotta, hogy megszöktem a rendelőből. Az volt az első gondolata bizonyára, hogy hány méterre aludtam el a klinikától. Szegény, nem is sejtette, hogy ezek után foghatja még a fejét miattam. Általános körözést adtak ki ellenem. A keresett személy 57 kiló volt, barna hajú és narkolepsziás. Amikor olvastam a körözvényt hetekkel később én 72 kiló voltam és szőke, szakállas, egészséges férfi.

Egyszer ugyan hónapokkal később fülön csíptek, amint a bankszámlát akartam nyitni történetesen egy East City bankban. Egy napig tartottak bent, de miután makkegészségesnek bizonyultam a bocsánatkérésemért esedeztek, és váltig állították, hogy még sosem fordult elő ilyen. Egyszerű névrokona voltam Thomas L. Newman elítéltnek. Természetesen én megbocsátottam. Tanultam a hibámból és nevet változtattam. Elhagytam a nevemből a Leonard, középső tagot. A több mint egy évtizedes orvos vizsgálódásom, kutatásaim során magamévá tett tudásanyag több volt, mint elég ahhoz, hogy egyetemen folytathassam a tanulmányaimat. Bevallom nem egyszer kellett meghamísítanom a múltamat, hogy jobb színben tűnjek fel. A négy év tanulás után nem éreztem magam még túl idősnek, ahhoz, hogy megpróbáljak szerezni még egy diplomát, de ezúttal történetesen a Howardon. Felvételt nyertem és a narkolepsziából írtam a doktorátusomat. Osztályelsőként végeztem. Magánrendelőt nyitottam és a tapasztalataimat és a tanulmányaimat latba vetve kutattam a megfelelő gyógyszer után a narkolepszia ellen. Évekkel később olvastam az egyik tudományos folyóiratban, hogy rátaláltak az alvásért felelős vegyületre a hipotalamuszban. Az orexin volt ez a vegyület. Konferenciát rendeztek és engem is meghívtak, mint a narkolepszia elismert szaktekintélyét. Ott találkoztam ismét Dr. Williams-szel, de nem ismert már meg. Az évek alatt ő is komoly eredményeket mutatott fel. A mai napig folynak a kísérletek az orexinnel és közelebb vagyunk a megoldáshoz, mint valaha. Pár éve, egy hideg novemberi napon elaludtam a volán mögött. Szerencsémre nem történt balesett, de a rendelőmben azonnal elvégeztettem egy vizsgálatot, ugyanis nagyon aggódtam, hogy a betegség, amit évekig színleltem, ami ellen küzdöttem mégis engem is megtámad. Az eredmények Istennek hála negatívak lettek. A fénymásolatukat máig őrzöm az íróasztalom fiókjában. De az eredetijét elküldtem az időközben nyugdíjba vonult Mr. Peppernek, mert úgy éreztem, tartozom annyival, hogy feltárjam neki élete legnagyobb rejtélyét. Azóta én is nyugdíjba vonultam és már csak asszisztálok a gyógymód megtalálásában.
- Istenem! Még soha… soha nem hallottam ilyen történetet. De… miért?

Hogy miért? Tudja fiam, szerintem az embernek a legnagyobb kincs a szabadság. Ha ettől fosztják meg, akkor az a legnagyobb tragédia. Nem tartom magamat becstelen embernek. A büntetést, amit érdemeltem, azt leültem. Tudja, 10 éve szabadultam volna, ha maradok még Rodeck vendégszerető falai közt. Milyen élet lett volna az? Így dolgozhattam, és rátalálhattam az én Mary-Kate-emre. Gyerekeket neveltem fel és élhettem. Érti már? Remélem hasznosan töltöttem a szabadságomat. Remélem hasznosan éltem.