Ördög és Pokol - Első fejezet - Az útszéli megálló.

Későre járt. A nap már órákkal azelött alábukott a horizonton. Messze a környéken béke és nyugalom honolt. Csupán a párzó tücskök andalító ciripelése verte fel a szinte már elviselhetetlen csendet. A környező erdők sötétlő árnyat vetve, sejtelmesen ölelték körül a kivilágított benzinkutat.
Igazán mindennapi, kissé lepusztult épület volt. Egy aprócska Shop és egy nyilvános WC, na meg egy hátsó raktár. Ez volt eme gazdag betonszépség minden kincse. A töltőállomások felett vasbeton födém vigyázott a vendégek kényelmére eső idején.
Eme félreeső épület szépségét csak növelte az az 1300-as piros Dacia (és egyben az egyetlen használható jármű a benzinkúton, ha a kibelezett Dodge-ot a nyilvános helyiség melletti vadnövényekkel és bokrokkal benőtt kisudvaron nem számítjuk annak), ami épp a Shop előtt várta magányosan, kissé rekedtes motorbúgással az odabent vásárló gazdáját.

A fickót a legnagyobb jóindulattal sem nevezhettük volna átlagos megjelenésű emberi (vagy ahhoz hasonló) lénynek. Kopottas kék-fehér kockázatú ingje majdhogynem sikeresen takarta el megfakult, az idő vasfoga által vajszínűre átvedlett fehér trikóját. Emelett csodás, már-már inkább lenyűgöző összhangot játszott olcsó, kék farmernadrágja, a térdein éktelenkedő, feslett szakadással. Ám mindez valószínűleg fel sem tűnt volna az avatatlan szemeknek, hisz ők valószínűleg leragadtak volna a nyomokban már jelzésszinten megfáradt fekete edzőkesztyűkön, melyek furcsa kontrasztot alkottak az alkarján fakulóban lévő "lángoló kereszt" tetoválással.

Talán ideje volna elárulnom: történetünk főhősével állunk szemben, akit nevezetesen "Cézárnak" hívtak. Na persze nem ez volt az igazi neve, valójában azt senki sem tudta micsoda. Aki csak ismerte mind csak "Cézárnak" emlegette. Az évek során a becenév kitúrva az eredetit a feledés homályába taszította és teljesen egybeforrt vele. Igazából valahol illett is hozzá. Na nem, nem azért, mert uralkodói véna volt. Igénytelen becenév volt ez egy igénytelen emberhez. Hogy az igénytelen jó vagy rossz értelemben volt felfedezhető emberünk jellemében, azt döntse el ki-ki maga. Bőven lesz rá lehetősége, hiszen a történet további felében, ennek a fura szerzetnek a bőrébe bújván követjük nyomon az előtte álló, korán sem mindennapi események láncolatát. Még ha ez ellen sokan is ellenkeznének.

Nagy buli készült. Évek óta először lépett színpadra újra az "Arkangyalok" zenekar teljes létszámmal. Mona, a dobos, Kriszti a basszusgitáros, Vera a szólós, Heni az énekes valamint Anna a vonós. Öt igazi zenei tehetség... öt forrófejű és nem elhanyagolhatóan forró testű picsa, egy teljes koncert erejéig. Ezt igazán nem hagyhattam ki. Amint megláttam a "Csónak Feszt" hirdető plakátját azonnal útra keltem. Majdnem egy teljes napig tartott az út, pedig keményen tapostam a gázpedált. Igaz, némiképp visszatartott a felforrt hűtővíz cseréje félúton a Dacia-ban, de semmi sem tarthatott vissza. Ha én egyszer valamit a fejembe veszek...na jó, abból többnyire nem lesz semmi. De ez más volt. Alig pár kilométer választott el a céltól. Persze ha az ember ennyire hajt néha muszáj megállni tankolni. Nemrég a verda miatt, most meg az én torkom tikkadt. Találnom kellett valami folyékonyt, ami kitart az út hátralévő részére, és talán egy kissé fel is ráz! Szükségem lett volna rá, hisz az egész napos vezetés után kezdtem termetes csomagokat cipelni a szemem alatt. Nem sokkal később meg is találtam, amit kerestem: Egy üveg skót whisky-t, a legjavából. Megragadtam és elindultam vele a Shop oldalsó falát teljesen betöltő mocskosan fehér pult felé.

A boltos pacákot figyeltem, ő meg alig észrevehetően engem. Undorító egy alak volt. Hatalmas, hordó szerű testét félig a pultra pakolva, méretes könyökein pihentette strapabíró gerincét. Őszintén szólva rég láttam már ekkora melleket, kár hogy ezt egy férfi viselte magán… Hatalmas feje inkább hasonlított egy disznóéra, mint egy egészséges emberi koponyára. Turcsi orra mögül jól kivehető tompasággal fürkészte két gomb szeme az üzletet. Odaérve rám szegezte hátborzongató tekintetét.

Feldobtam a pultra a Whisky-t, majd a pénztárcámért nyúltam, ami a hátsó zsebembe lapult. A dagadék egy gyors pillantást vetett az üvegre, majd a pénztárgéphez fordulva egy halk röffenéssel sziszegte az összeget. Egy pillanatra megtorpantam. Enyhe kifejezéssel élek ha azt mondom sokalltam. Ha valamit azt már megtanultam az életben hogy benzinkutakon ne vegyél piát, főleg ne drágát. Ami a boltokban drága itt fix hogy megfizethetetlen. De nemigen volt most más választásom. Túl későre járt és a boltok már mind bezártak, ráadásul egyetlen 24 órás üzletről sem tudtam a környéken. Valójában, ha jobban belegondolok nem sok mindenről tudtam a környéken. Igazából csoda, hogy ez idáig nem sikerült eltévednem. Se térkép, se bármiféle útbaigazítás nem volt nálam, csupán egy összegyűrt „Csónak Feszt” plakát a Dacia hátsó ülésén. Üsse kő, rövid számolás után az asztalra dobtam a disznópofa által követelt összeget. Összeszorult a gyomrom, ahogyan láttam a sok zöldhasút szétszóródni a pulton, de legalább a Whisky-m markolhattam. Nagyjából fél perc csend után, amiben én szerelmes pillantásokat vetettem a kezemben tartott üvegre a dagadék újabb beszélgetést kezdeményezett velem:
- Még valamit? – horkantotta.
A Whisky nem az igazi egy kis dohány nélkül…
- Még egy piros Multit – válaszoltam.

A szemem egy pillanatra megakadt két bekeretezett képen a pult sarkába taszítva. Az egyik pont felém nézett. Akárhogyan koncentráltam képtelen voltam kivenni mi van rajta. Közben a pultos is sikeresen lekotorászta a felső polcra száműzött cigis dobozt. Látván, hogy a képeit szugerálom félmosollyal közölte a rejtély megoldását:
- A feleségem! – megfogta a képeket majd egymás mellé helyezte – Édes teremtés.
Ekkor nyilalt belém a felismerés, hogy a két kép valójában egy. Szegény pára nyilván nem fért rá egyetlen képre. Csodálom, hogy egy ekkora ember képes volt magánál legalább háromszor nagyobb nőt találni. Mindez nem lett volna különösebben visszataszító, ha a kép nem a tengerparton készül, ahol az az istenverte nőszemély egy szál bikiniben fut térdig süppedve a homokba. Rögtön azok a dokumentumfilmek jutottak eszembe, amiket jóanyám nézetett velem folyton az esti mese helyett a buldózerekről.

Nem tudom pontosan milyen képet vághattam, de tény, hogy kövér emberünk az eddigi leghangosabb röffentésével zárta a beszélgetést és dacosan elfordult. Úgy tett mintha bármi dolga lett volna a félig üres polcoknál, a háta mögött, és nekiállt rendezgetni a daráltkávésflakonokat. A mélyen szántó sokkhatásból lassan felocsúdva jómagam is sarkon fordultam, és kesztyűim igazgatva indultam a kijárat felé. Malacpofa az thiszem még utánam bömbölt valami viszlátféleséget, de ezt már jócskán elnyomta a Dacia-m motorjának zúgása az ajtón kilépve.

Langyos éjszakai szellő csapta meg az arcom. Na meg tömény benzinszag. Igazából szerettem a benzinszagot… Olyan meghitt volt. Csak én, a tücskök, meg a békák, és a kicsikém. A szívemhez nőtt ez az autó, emlékszem, alig töltöttem be a 18-at amikor hozzámkerült. Lassú léptekkel indultam el a kocsi körül, és meghatódott pillantásokat vetve rá merültem el emlékeim gyűrűjében. Oh, igen, azok a régi szép idők… Apám mindig elvitt magával akkoriban a munkahelyére. Jó nagy munkahelye volt. Egy egész szántóföld. Minden munkát elvégzett amit csak kellett, hisz ő volt az egyetlen a családban aki dolgozott. A családfő, az eltartó… Azt hiszem manapság így nevezik. De nekem mindig csupán az öreg barom marad, aki egy olyan nőt választott maga mellé, akinek a puncija csak gyerekszülésre volt számára fenntartva.

Csodálkozott is, mikor megérkeztem. De anyám megnyugtatta hogy szex nélkül is teherbe lehet esni. Apám pedig beletörődve a sorsába az évek során lassanként halálra dolgozta magát. Szó szerint. A vesekő meg sem kottyant neki, még csak orvoshoz sem fordult vele. Bár igaz, ami igaz a hozzánk legközelebb lévő orvos olyan messze volt, hogy mire a szomszéd Jenő bá odaért kigyógyult a reumája. Így legtöbbször nem vettük fontolóra ezt a lehetőséget. Voltak azonban alternatív gyógyszereink. Mint amilyen a sör, a vodka, vagy a Leo. Egy szó, mint száz a vesekő nem aggasztotta az öreget. Azonban a későbbi sérv, dolgos ember lévén már némiképp hátráltatta. De hajthatatlan volt, csak ment, mint a gőzeke, minden hajnalban és csupán késő este tért haza. Azután elhagyta a szerencséje, csakúgy, mint a mája. Pár hétig ágynak esett, de mint utóbb kiderült így is kiszökött minden pirkadatkor a földekre hogy legalább a munka felét ledolgozza és valójában Jenő bá’t kérte meg addig a helyettesítésére a beteg ágyban. Furcsa is volt hogy anyu olyan gyakran bejár a fater szobájába „kedveskedni neki egy kicsit” ahogyan ő fogalmazott.

Nem sokkal később apám szélütést kapott. Nem igazán értettem, mert nálunk többnyire szélcsend volt a farmon. Még a kerti slozéba is hetekig megállt a bűz, ha nem hajtottuk el onnan. Mindenesetre az öreg bal oldala hírtelen teljesen lebénult. Ez azért már neki is sok volt. Egy darabig valóban felhagyott a munkával, de ebben az időszakban nagyon rosszul festett. Hasznavehetetlennek érezte magát, és többször megpróbált véget vetni az életének, de szerencsére hiába várt egy arra haladó kamionra hogy eléugorhasson. Az előttünk húzódó megviselt aszfaltúton az egyetlen igazi forgalmat a karácsonyi Coca-Cola-s konvoj alkotta, ami viszont évente egyszer volt csupán esedékes. Így végül, hosszú kétségbeesés után döntésre szánta el magát. Ebben nagy segítségére volt egy dokumentumfilm (igen, nálunk csupán a dokumentumfilmek jöttek be, azok is csupán akkor mikor jóanyám mosogatott, de erre mai napig nem találtam magyarázatot), amiben egy rokkant vénember mászta meg a Mount Everest-et. Úgy döntött ő sem adja fel, és kiáll azért, amit életcéljának tekint és amiért számára érdemes élni. Büszke voltam rá! Emlékszem, a kockás konyharuhát lóbálva a levegőben búcsúztattam miközben görbebotra támaszkodva indult a földjeink felé. Valójában soha nem tért vissza. Később azt mondták a helyszínelő rendőrök, miután megtalálták apám testét, hogy valószínűleg kaszálás közben a bal oldalára esett, és mivel az teljesen béna volt felkelni már nem tudott. Szegény öreg belefulladt a sárba, amit ő maga locsolt fel a kút vizével. Tragédia volt…

Nagyjából a sérves időszakában járhatott amikor –szokása szerint- magával vitt „egy dolgos napra”. Ez volt az ő szava-járása, én egyszerűen „szar nap”-ként emlegettem, de mivel meggyőződése volt hogy egy nap mindent én öröklök majd tőle (azaz minden munkát) ezért márcsak azért is vele mentem hogy ne bántsam meg az érzékeny lelki világát. Na jó, a nadrágszíja is gyakorolt némi hatást a döntésemre. Lényeg a lényeg, aznap nagy meglepetéssel készült nekem. És ezt a földekhez vezető úton pár tucatszor is a tudtomra adta. Csak reméltem hogy most nem a „Kertitox 1000 literes axiálventillátoros permetező” lesz a nagy meglepetés, amivel szenilisségét igazolandó minden hónap 3-án meglepett. Persze mindig ugyanazzal a darabbal. Mivel kivételesen 10-e volt reményem megalapozottnak tűnt. A szántóföldre vezető földutakon a pajta felé mutatott. Közölte velem hogy ott vár rám valami, ami szerinte az egész életem megváltoztatja majd. Nem hittem hogy a faternak lenne elég pénze egy utcalányra, így elképzelni sem tudtam, mi lehet az. Óvatos léptekkel a pajtához siettem és tátott szájjal fürkésztem a nagy vasalt fából készült tolóajtót, majd egy bátortalan mozdulattal belestem rajta.

És ott volt… a gyönyörűség. A kissé már akkor is megviselt rozsdás-pirosas színű Dacia-m. Halk, angyali muzsika ütötte meg a fülem, amint megláttam, de fingom se volt, honnan jöhet, talán csak az öreg szórakozott. Később elmesélte hogy a földeken találta elhagyatottan. Valamelyik gazdag úri gyerek biztosan ráunt és otthagyta, vagy az is lehet, hogy a jóisten teremtette oda, magam sem tudom. De ott volt, és az enyém lett. Minden apró porcikája, minden gyönyörű rozsdafoltja az én tulajdonomban volt attól a naptól kezdve. Bár benzinünk nem volt és a kúton még hosszú évekig képtelenek voltunk megfizetni egy gallonnal, de a kocsi az életem részévé vált. Azután sokkal többet jártam ki a faterral a földekre, hogy tovább csinosíthassam a Dacia-t, néha még az esti „Buldózerek Nyomában” dokumentumfilmet is kihagytam emiatt. Az évek során szinte vadiúj állapotba pofoztuk mi együtt, leszámítva a motorteret, amit sajnos egyszer sem sikerült beindítanunk üzemanyag hiányában, de ez egy cseppet sem rontott az összképen.

És most itt álltam, ezen az isten háta mögötti helyen, és tömény benzinszagba burkolva büszkén méregettem eme remekművet. Kitöröltem egy kövér könnycseppet a szemem sarkából, majd nekidőlve a Dacia oldalának felnéztem a sötétlő fellegek közt megbúvó holdra. Arra gondoltam, ha apám most látna, büszke volna rám. Leszámítva, hogy otthagytam a földjeit, és azóta valószínűleg az egészet átvághatatlan növényzet nőtte körül. Erre a gondolatra inkább egy földön kúszó hernyóra sütöttem le tekintetem.

Gondolat fonalaim kusza láncolatát egy gyors felismerés szakította meg, amit egy erős nyomás váltott ki az ágyékomban. Ideje volt meglátogatnom a már kívülről sem túl bíztató mellékhelyiséget. Félredobtam a Whisky és köztem álló vékony fémkupakot majd nagyokat kortyolva a WC felé sétáltam. Malacpofa végigkövetett gomb szemeivel, engem meg kirázott tőle a hideg is. Ember legyen a talpán, aki képes volna vele pár másodpercnél tovább farkasszemet nézni. Odaérvén a célhoz furcsa dologra lettem figyelmes. A nyilvános budikhoz – ahogyan az lenni szokott – két ajtó nyílt. Az egyik a női, a másik pedig a férfi WC-be. Jó lett volna tudni melyik-melyik, ugyanis valamelyik baromarcú mindkettőről letépkedte a bilétákat.

Azonban közel sem voltam én hülye gyerek, belestem mindkét ajtón, hogy megállapítsam, milyen budik sorakoznak odabenn. Valójában villany hiányában ugyan semmit sem láttam de azt sikeresen megállapítottam, hogy mindkét helyiség nagyjából ugyanannyira orrfacsaróan büdös. Leszámítva, hogy az egyikben enyhe hányásszag is keringett a levegőben. Úgy gondoltam akkor ez biztosan a férfi lesz. Az persze eszembe sem jutott abban a pillanatban, hogy PONT az ilyen esetek miatt rakják a férfi WC-ket kivétel nélkül a baloldalra. Én sikeresen kiválasztottam magamnak a jobboldalit. Igazából okos döntés lett volna tapogatózni a vaksötétben, de a falak már számomra is elmarasztalható higéniai állapota miatt ezt az ötletem elvetettem. Inkább próbáltam fejjel előre araszolni hogy elsőnek azzal stukkoljam meg a vakolatot.

Ez egy darabig jól ment, azonban nagyjából a terem közepén állva rájöttem, hogy így sohasem fogom megtalálni a WC kagylót. Az aprócska ablak is velem szemben csupán annyira volt jó hogy a pofámba engedje a kinti lámpa fényét, és így végképp ne lássak egy redvás centit sem az egész helyiségből. Végül csak tapogatásra adtam a fejem, és néhány másodperc keresgélés után méla undorral vettem tudomásul hogy sikeresen beletapintottam az egyik piszoárba. Egy gyors mozdulattal lehúztam a sliccem, és szabadjára engedtem a fenevadat. A hangokból ítélve megállapítottam hogy eleinte valószínűleg körbehugyozhattam a falat, de rövidesen mesterlövészeket megszégyenítő módon mértem be a célt és tartottam rajta a stukkerem.

Ám ekkor halk nyögésekre lettem figyelmes, amiket apró, elfojtott öklendezések követtek. A hangok egyértelműen nőiek voltak. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, mit keres a férfi slozéban egy nő, de a szenvedő hangok elnyomták az amúgy sem túl erőteljes gondolataim ilyentájt. Félő hangon megpróbáltam túldörmölni az általam okozott csobogást:
- He-hello? – egy darabig nem érkezett semmi válasz. Mélységes csend támadt a teremben – Van ott valaki? Vagyis izé… Ki van ott?!
- Ki a faszom vagy te? – kérdezte mélységes felháborodással a rekedtes női hang.
Rövid gondolkodás után válaszoltam:
- Cézár vagyok. És te ki vagy?
- Júlia – mondta két köpés közt – És mi a fenét keresel te a női WC-ben?
Női WC? Hát ezt jól elkúrtam
- Csak benéztem… - mondtam lehajtva a fejem, majd felismerve, hogy hülyeséget szóltam javítási szándékkal hozzátettem: - Do-dolgom volt idebenn – hát ez sem igazán volt meggyőző indok.
A lány felnevetett.
- Ritka nagy seggfej vagy te. Legalább azt elmondanád, miért hugyozol a csapba?

Kikerekedett szemekkel léptem hátra. A bakancsom talpa alatt némi vakolat sercent. Oh a franc enné meg ezt a szaros klozetot. Halottam az egyik budi ajtajának éles nyikordulását. Úgy tűnt a lány kilépett onnan. Majd egy tompa kattanást követően fényárba úsztatták a plafonon lógó neoncsövek az egész helyiséget. Egy pillanatra elgondolkoztam. Ki lehet az az elmebeteg aki a villanykapcsolót a terem legvégébe szereli a legutolsó ajtó mellé? Júlia mosolygott. De a mosolyán kívül sokat nem sikerült kivennem belőle az arcom előtt cikázó furcsa vakfoltok miatt amikkel a hírtelen fényhatás ajándékozott meg.
- Eltennéd? –kérdezte.
- Micsodát?
- Amit az előbb használtál.

Hoppá! Odakaptam a sliccemhez, naná hogy ekkor sült be az a szerencsétlen. Két-három rántás után sem akart mozdulni. Tudtam. hogy baj lesz még abból ha hagyom elrozsdásodni a farmerem sliccét. Júlia elunva szerencsétlenkedésem odalépett, majd egy gyors mozdulattal felrántotta. Értetlenül bámultam lefelé. Ez nekem vajon miért nem jött össze?
- Köszi – vigyorogtam.
- Csak nem akartam tovább a farkad bámulni – mondta, majd a kijárat felé indult.
Talán a bandzsaságom ijesztette el, amit a fény okozott, vagy csak a farkam nem tetszett neki? Nem tudom, de egyszerűen szó nélkül kisétált. Én meg csak álltam ott. A kezem a falnak támasztottam, és nekidöntöttem a fejem. Nagy sóhajjal nyugtáztam a ciki helyzet végét. Majd beötlött a falak mocskossága és undortól ittas nyögéssel rántottam el a karom. Egy jelentőségteljes fejrázás után széles mosollyal megállapítottam hogy még ilyen szorult helyzetben is megóvtam a farmerom a fröccsenésektől. Hiába, hugyozni tudni kell. Majd megfogtam az üvegem és én is elindultam a kijárat felé.

Meglepő módon így világosban sokkal több részletet felfedeztem a slozéból, így feltűnt egy kisebb törött tükör is a falon lógva. Megtorpantam és egy hírtelen ötlettől vezérelve odaléptem a tükör elé, hogy néhány egyszerű mozdulattal tovább növelhessem az amúgy is túlzott vonzerőm. Megállapítottam a hosszú, borzos frizurám most, ellentétben a legutóbbi „ellenőrzéstől” amit a Dacia ablakában ejtettem meg jobb helyett kissé balra fésülte át a szél, valamint, hogy Elvis stílusú szakállam azóta egy millimétert sem nőtt. Meg voltam elégedve a látvánnyal így tovább folytattam kifelé vezető utam. Kilépve szinte azonnal a fülembe ötlött Júlia hangja.
- Héj! Cézár?
- Jep? - fordultam felé, és abban a pillanatban, ahogy megpillantottam le is esett az állam. Hihetetlen szépség volt a csaj… még így is, rögtön a WC nem éppen szokványos használata után. Hollófekete, dús hajába beletúrt a benzinszagtól nehézkes szellő. Csodaszép, ívelt álla fölött dús ajkak formálták a felém idézett szavakat, amikből egy szót sem értettem ebben az alélt állapotomban. Sötétzöld szemei igézően hatottak rám, csakúgy, mint formás teste. Kétmaroknyi mellei tökéletes kontrasztot játszottak széles csípőjével. És azok a lábak… hosszú formás lábai voltak. Olyan igazi modellalkat, de abból sem az anorexiás kiadás. Szűk kék toppot viselt, ami alól kivillant a lapos hasa, na meg ennél is szűkebb farmernadrágot. Éreztem amint kiszáll a fejemből a vér hogy más vidékekre vándoroljon, de az megint csak igen ciki lett volna, ezért képzeletben inkább felráztam magam. Különben is elkezdett csorogni a nyál a számból és Júlia is feltűnően furcsán nézett rám.

- Mi van? – kérdeztem természetes műveltségemmel.
- Te meg mi a faszt bámulsz ennyire?
- Hát nem azt! – törtem ki felszabadult röhögésben, de úgy tűnt ő ezt kevésbé találta poénosnak, így rövid kuncogás után magamba folytottam jókedvem.
- Szóval?- türelmetlenkedett.
- Szóval?- kérdeztem vissza csábító mosollyal.
- Szóval akkor van egy cigid?
Áh, szóval akkor erről dumált, amíg én bámultam. Jobb híján tehát kénytelen voltam a cigim elővenni. Odanyújtottam neki, mire ő kikapott egy szálat, majd ismét rámnézett. Egy percre lefoglalt a válla felett repkedő szúnyog követése szemmel, de hamar felfogtam mi a helyzet és az öngyújtómért nyúltam. Néhány próbálkozás után a tűzkő szikráját bazinagy lángnyelv követte. Höh, ezt nevezik szexepilnek. Feldobtam a levegőbe a gyújtóm, ami néhány pördülés után újra a tenyeremben landolt és zsebre vágtam. Júlia csak megrázta a fejét, majd az utat kezdte fürkészni. Jól állt a szájában a cigi. Odaléptem mellé, és követve a példáját a roncsnak támaszkodtam. Valami öreg Dodge volt. Mindene megvolt az abroncsokat, a motorját, a kaszni festését és a szélvédőt leszámítva. Miután a hátammögé nézelődve mindezt megállapítottam ismét a csajra fordítottam a tekintetem. Ő még mindig a kút elött húzódó utat bámulta, így csatlakoztam hozzá én is.

- Vársz valakire? – kérdeztem, miközben én is meggyújtottam egy szál Marbit.
- Mondhatjuk így is.
- Aha, és kire? Persze ha nem titok?
- Tök mindegy – mondta szemeit lesütve.
Meglepve hallottam. Sokféle választ el tudtam volna képzelni a kérdésemre, de ezt valahogy pont nem. Belekortyoltam a Whisky-be, és szívtam rá egy slukkot, majd füstölgő pofával kérdeztem:
- Hogyhogy mindegy? Jönnek érted?
- Nem – vonta meg a vállát. – Várok valakire, aki elvisz innen végre.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk majd elkapta a fejét és egy összetákolt kunyhót méregetett jól látható undorral a kúttal szemben, az út túloldalán.
- Látod azt a porfészket ott? – mutatott egyenesen rá.
- Látom. Mi van vele?
- Ott lakom a nevelőapámmal, meg a dagadt nejével – rövid szünetet tartott, amit csupán a szúnyog újra felerősödő búgása, na meg a Dacia-m motorjának hangja töltött be a távolból, majd így folytatta: - Utálom őket. Útálom ezt az egész helyet. Ezerszer megfogadtam már hogy egyszer elmegyek innen. Igazából hülyeség, hiszen nincs is hova mennem. Nem ismerem egyetlen rokonom sem. Márha egyáltalán léteznek. A szüleim pedig… a szüleim már rég halottak. De nem izgat hogyan és merre mennék. Csak el innen. Valahova messzire. Ennél csak jobb lehet bárhol. – ismét tartott egy rövid szünetet pár slukk erejéig a cigiből, majd hozzátette: - Most biztos hülyének nézel!
- Dehogy! – vágtam rá azonnal. – Tényleg nem tűnik valami fényes helynek. Bár számomra egész otthonos. Hasonló helyen nőttem én is fel.
- A te apád is benzinkutas volt?
Félrehúztam a szám, amikor belémötlött a felismerés, hogy Júlia minden valószínűség szerint a Malacpofa nevelt lánya.
- Nem, az enyém egyszerűen paraszt volt.
- Földműves! - javított ki édes hangon kacagva
- Lehet, felénk csak parasztnak nevezik…
- Él még az apád? – kíváncsiskodott
- Nem
- És az anyád?
- Őróla nem sokat tudok. Nemsokkal apám halála után összecsomagolt és lelépett a szomszédunkkal. Egyedül maradtam, de nem szerettem volna apám sorsára jutni, így fogtam minden mozdítható vagyonom… - ami mellesleg pár apróságot leszámítva a Daciában, na meg az axiálventillátoros permetezőben merült ki - …és útra keltem én is.
- Ez szomorú – mondta, majd elgondolkozott. – Akkor te bizonyos értelemben megtetted.
- Mit? – kérdeztem egy elfojtott böfögés után.
- Leléptél. Hátra hagytál mindent és nekivágtál a nagyvilágnak.
- Ja, valahogy úgy, leszámítva, hogy a legelső utam az alig pár száz méterre lévő benzinkút kocsmájába vezetett… – vigyorogtam idiótán.

Ekkor Malacpofa jól kivehető süldő malacokhoz hasonló hangja verte fel a meghitt pillanat csendjét, ahogyan Júlia nevét ordítozta. A lány felpattant és egy gyors búcsúpillantás után a Shop felé szaladt. Én meg elmerültem formás fenekének ütemes ringatózásában, egészen addig míg be nem lépett az ajtón és így el nem tűnt a szemem elől. Még sokáig nem mozdultam onnan. Csak lestem a csillagokat és egyre lejjebb küzdöttem magam az üveg alja felé. Közben a lányon járt az eszem. Tényleg fantasztikus teremtés volt. Kár hogy a nevelőapja véleményem szerint jobb esetben is szitává lőtte volna a koponyám az ilyen helyeken rendszerint pult alatt tartott sörétessel, ha csak rá merek nézni a lányára. Végül úgy döntöttem ideje indulnom, hacsak nem akarok helyben tankolni a Dacia-ba, mivel jócskán volt így is mit elpöfögnie egyhelyben. Még szerencse hogy csupán néhány kilométert kellett bírnia a Szúnyog szigetig, ahol a Csónak fesztet rendszerint tartották. Lassú léptekkel tehát a kocsim felé indultam, ám ekkor jól ismert zajra figyeltem fel, egy motor zúgására, és a gumiabroncsok alatt pattogó kavicsok hangjára.

Valamint erős fényszórók rajzolták körül a falra vetett méretes árnyképem. Hátranézem, majd újabb rövid bandzsítás után jól kivettem az éppen leparkoló autót. Kék-fehér festése és a tetején lévő piros bügykök azonnal elárulták kilétét. Az imádott rendőrség. Csak tudnám mit keresnek itt ilyenkor. Két sötétnadrágos, a szíj alá begyűrt kék inges, fekete baseballsapkás alak lépett ki lomhán a betonra a kocsiból. Nadrágszíjukon rádió, gumibot, valamit egy pisztolytok benne az elengedhetetlen kellékkel. Ingjük zsebéből pedig a visszataszító sárga jelvény kandikált elő. Az egyikük jól megdermedt, de annál butább tekintetű fickó volt, a másik meg alacsony, látszólag sportosabb, vékony teremtés.
Iszonyatos röhögőgörcs tört rám amint megláttam őket. A nevetéstől kicsordult könnyeim törölgetve kiáltottam fel:
- Nézzenek oda, csak nem Stan és Pan?
A két zsaru összenézett, majd végigmértek különös figyelmet fordítva a félig telt üvegnek, amit széttárt karjaim jobbjában markoltam.
- Honnan ismersz te minket? – kérdezte a törpe gyanakvóan.
Ráhibáztam? Ettől kapott csak el igazán a mérhetetlen sírógörcs. Képtelem voltam abbahagyni a röhögést. Két ekkora tökfilkót ritkán hoz össze a sors keze. Hát ideje volt kiélveznem a pillanatot.
- Viccelsz velem? Messzeföldön híres zsaruk vagytok.
- Valóban? – húzta ki magát a törpe még mindig kissé gyanakvóan, de oldottabb tekintettel.
- Most hülyéskedsz? – kérdezte dörmögő hangján a nagydarab pár másodperccel késöbb.
- Ilyennel én nem viccelek – közöltem velük komoly arccal, melyet csupán a legördülő könnyeim tettek kevésbé hitelessé.
- Hát, tudjuk mi aztat – büszkélkedett a kisebbik

Az egész helyzet kezdett volna nevetségesből ismét elviselhetően komollyá válni, ha az alacsony zsaru fején nem csillant volna meg a lámpák homályos fénye. Kopaszodó fejbőrét látszólag napi rendszerességgel polírozta és számomra ez jelentette az utolsó kegyelemdöfést. Szemeim kikerekedtek és rekeszizmaim összerándultak. Kigúvadt szemekkel, levegő után kapkodva röhögtem a kis kopaszon miközben egyenesen a feje irányába bökdöstem mutatóujjammal. Valójában magam sem tudtam miért kötöttem bele épp két zsaruba, de az arcomból áradó tömény Whisky szaga nyújtott némi támpontot ebben a kérdésben. Ráadásul már a fejem is kezdett enyhén jobbra húzni. Stan kezdett gyanakvó lenni teljes józanságomat illetően. Lábujjhegyre ágaskodva megpróbált átnézni a vállam felett, majd belenyugodván kis akciója kivitelezhetetlenségén oldalra kilépve szemlélte Dacia-m.
- Mondja, kinek a járműve az ott? – mutatott felé turcsi ujjával.
- Az enyém – jelentettem ki miközben letöröltem könnyeim.
- Valóban? – kérdezte vigyorogva, majd a kocsi felé indult.

Lassan tett egy kört a Dacia körül részletesen ellenőrizve azt, majd ismét megállt velem szemben.
- Csak nem indulni készül?
Kihúzta magát, amiből, a termete lévén vajmi keveset lehetett észrevenni, majd Pan felé kacsintott, s kérdően rámnézett.
- Nem csak híres, de okos is - mosolyogtam. – Pedig még a motor is jár. Honnan sikerült rájönnöd?
- Ne viccelődjünk, ne viccelődjünk – emelte magasra fejét – Nem ivott egy kissé sokat a vezetéshez?
- Éppen eleget.
- Szóval beismeri hogy ivott?
- Nem látszik?
Stan egy pillanatra igazán öntelt pofát vágott.
- Akkor azt hiszem, le kell, hogy foglaljam a járművét.
- Azt ugyan nem – vigyorogtam.
- Miért nem?
- Mert ez már foglalt – válaszoltam egyszerűen.
- Nincs időnk marháskodni, ezer dolgunk van még. Pan, hozd a papírokat! – intett a nagydarabnak.
- Ezt a kocsit akkor sem foglalhatjátok le! – erősködtem.
- Ellenszegül a hatóságnak? – nézett rám szigorúan Stan.
- Ha muszáj…

Stan egy hírtelen mozdulattal furcsa pozíciót vett fel. Terpeszbe dobta lábait, a hátát kissé bedöntötte, két kezét nyitott újjakkal maga mellé helyezte.
- Keresed a bajt Ombre?
Ezen a mondaton valószínűleg megint röhögtem volna, ha most nem a hőn szeretett Dacia-m forgott volta kockán.
- Nyugi Seriff, nem keresek én semmit.
- Oh, vagy úgy. Szóval berezeltél… - furcsa, agresszivitástól torzult elmebeteg vigyor kúszott az arcára – Berezeltél, he? Berezeltél Ombre? Kiröhögjük a kis kopaszt, aztán meg a gatyánkba vizelünk, ha forrósodik a helyzet?
- Mi a francért beszélsz többes számban?
- Kuss legyen gazfickó! – ordította el magát majd egy erőteljes ( sőt mi több, meglepően erőteljes) mozdulattal a Dacia oldalának vágott. Mielőtt észbekaphattam volna, a kezeim a hátam mögött csúszva, egészen a tarkómig vágódtak. A whisky-s üveg hangos csattanással kenődött szét a betonon. Csak egyetlen félmondatot volt időm sziszegni az események meglepő fordulatában:

- Mi a…?
Stan belekezdett furcsa mondókájába, amit mindvégig bő nyállal a fülembe csámcsogott:
- Útálom az ilyen senkiházikat, mint te! Azt hiszik ők a nagymenők, hogy bárkinek bármikor beszólhatnak. Na ez hogy ízlik Ombre? He? Ez a helyzet most hogy tetszik nagymenő?
- Hát, elég buzis - válaszoltam nagy nyögések közepette.
- Úgy. Szóval humoros srácok vagyunk, he? – kérdezte ismét azzal a torzult vigyorral az arcán.
Ebben a pillanatban megreccsent a rádió. A hangos sistergést hamarosan néhány kivehető szó követett:
-101-es járőr! 101-es járőr! Itt a központ. Merre vagytok?

Stan arca hírtelen komorrá változott. Először óvatosan engedett a szorításból, majd teljesen elengedett. Hátra ugrottam hogy ismét szemben állhassak vele, de az ugrásom vége kis híján hanyatesés volt. A törpe leakasztotta nadrágszíjáról a rádiót és a szájához emelte miközben végig engem bámult.
- Itt a 101-es. Az 5-ös sugárúton vagyunk nem sokkal Rátkecse előtt egy töltőállomáson.
Hát, legalább azt pontosan tudtam már merre járok. Hamarosan érkezett a válasz:
-101-es, azonnal induljatok Rátkecsére, 104-es kód van érvényben. Ismétlem 104-es kód van érvényben. Vége.
Stan mégegyszer utoljára végigmért, majd egy lépéssel olyan közel jött hozzám amennyire csak tudott. Túlzás volna azt állítanom, hogy a pofámba kiáltott, hisz az ő feje magassága az én mellkasommal volt egyenértékű, de magát a szituációt nyilván ennek szánta:
- Most megúsztad Ombre, de még nem végeztünk!
Szánakozva néztem végig ahogyan visszatipeg a rendőr kocsihoz, majd búcsúként a mutatóujját felemelve ennyit szólt:
- Még találkozunk!
- Abban biztos lehetsz – bólintottam.

Szürkés porfelhőbe burkolva tolatott ki a járőrkocsi az aszfaltra. Fájdalmasan markolászva sajgó vállam bámultam utánuk. Micsoda barmok. És még a Whisky-m is odalett. Pár pillanattal később ismerős hang csendült fel a hátam mögül alig pár lépésnyire. Júlia hangja volt:
- Cézár! Beszélhetnék veled? – kérdezte csábítóan rekedtes hangján.
Lassan megfordultam és mélyzöld szemeibe néztem.
- Persze. Miről lenne szó?
Elindultam a Dacia felé miközben ő mellettem haladva belekezdett:
- Egy nagy szívességet szeretnék kérni tőled.
- Valóban? – tetszett a gondolat.
- Igen, nem is tudom hol kezdjem…
- Talán az elején – vigyorogtam.
- Ha megkérlek, be tudnál vinni Rátkecsére?
Fantasztikus! Stan és Pan után? A vesztemet akarja ez a lány?
- Mi dolgod ott? – kérdeztem miközben kinyitottam a Dacia ajtaját, ami éles nyikordulással engedett.
- Be kell szereznem pár dolgot nevelőapámnak.

Malacpofának? Hiába néztem a Shop felé nem láttam senkit a pult mögött. Zavarodottan néztem vissza hát Júliára.
-Ő hol van?
- Most épp a raktárban leltároz – bólintott miközben a pulthoz emelte tekintetét.
Valami sántított a dologban.
- Mit kellene beszerezned? Tudtommal ilyen későn már semmi sincs nyitva.
- Nem is boltról volna szó… - magyarázkodott – Hanem „apám” raktáráról Rátkecsén a mólónál.
- De ilyenkor? Nem ér rá neki reggel? Mi lehet ennyire fontos?
Rövid, igencsak gyanús szünet után végül válaszolt:
- A hátsó generátorunkban szétment egy csapágy. Ha nem szerzek újat a raktárból „apának” két órán belül kimegy az áram az egész kúton. Az pedig elég… kellemetlen volna, ha reggelig sötétségbe borulna az üzlet.

Bevallom nem nagyon hittem Júliának. Ez valószínűleg a fanyar arckifejezésemen is látszott, mert egy pillanatra úgy tűnt elbizonytalanodott. Másrészt az előbbi érvelésébe nehezen tudtam volna belekötni, és igazából annyira nem is érdekelt hogy utánajárjak. Rátkecse egyébként sem volt túl nagy kitérő, legalábbis abból amerre a zsaruk indultak erre következtettem. Na igen, a zsaruk. Miattuk egy fokkal veszélyesebbnek tűnt helytállni Júlia kérésének, de nem volt túlzottan nagy az esély rá hogy ismét ugyanazzal a két fickóval fussak össze egy éjszaka alatt. Különben is valami rohadt fontos dolog miatt hívták vissza őket Rátkecsére. Biztosan fogytán volt a fánk a helyi étteremben… Bólintottam, majd egy utolsó pillantást vetettem a Shop felé. A pult még mindig üresen állt. Az öreg talán tényleg leltározott. Bepattantam a kormány mögé, majd hamarosan Júlia is beszállt az anyósülésre.

Hangos robajjal engedelmeskedett a gázpedál elmozdulásának a motorháztető alatt megbúvó szörnyeteg. Alig várta már hogy mind az iszonyatos 55 lóerejét az aszfaltnak feszülő kerekekre adhassa. Hiába, a Dacia az Dacia… a benne talált papírok szerint 1980 óta szolgált ez a vén csotrogány, de még mindig megvolt a maga varázsa. De mintha Júlia kevésbé élvezte volna a kaszni rezonanciáját gyorsuláskor… furcsa lány volt. És fogalmam sem volt mit akar valójában tőlem…

Út közben nem sokat beszéltünk egymással. Ő elmerült az elhagyott útszéli lámpák pulzáló fényében, és a sötétlő rengeteg sejtelmes látképében. Én pedig az utat figyeltem, leszámítva azon gyenge pillanataim mikor az ő bal mellét. Ezer dolog járt a fejemben, és ahogyan láttam az övében is. Nem tűnt éppen nyugodtnak. Zavarodottságot és idegességet láttam a szemében mindannyiszor, ahányszor felém fordította csodaszép arcát. Lassan a sötétbe veszett a piros szörnyeteg. Egyenes úton haladt a Rátkecse felé vezető homályos aszfaltcsíkon. Azt azonban ekkor még nem is sejtettem milyen kalandok várnak még ott rám. Csak vezettem csendben, a gondolataim sűrűjébe takarózva.