Olga kivégzése

Egy titkos katonai bázis legmélyén lévő ablaktalan cellájában egy rövid hajú, fiatal lány állt előírásos vigyázban, kezeit trendi farmernadrágjának oldalára szorítva, és várakozón nézett fel az előtte álló gyakornokra, aki vöröslő füllel állt már percek óta a cellájában, amióta az őrök beengedték, de ez a nagy, egykilencvenes melák csak bámult le rá, kezében bilincsekkel és a hozzájuk tartozó láncokkal. „Tudom,” gondolta a lány, „csak mondd már! Most megbilincselsz, és megyünk… Mit félsz tőlem?"
A gyakornok végre megszólalt:
– Olga, khmmm… kisasszony, azt hiszem azért vagyok itt, mert menni kell.
Olga gúnyosan elmosolyodott:
– És vajon hová kell menni? - kérdezett vissza provokálóan gúnyos mosollyal.
– Hát..., azt ne mondhatom meg – nyögte ki a gyakornok. Olga szívét megszorította a balsejtelem.
– Akkor meg mire várunk? – próbálta könnyedén odavetni foghegyről, de megremegő szája széle miatt ez nem sikerült úgy, ahogyan szerette volna.
– Előbb meg kell bilincselnem, kisasszony – mondta szinte bocsánatkérően a gyakornok.
– Miért? – kérdezte Olga megremegve.
– Azt csak utána mondhatom meg – felelte elvörösödve a fiú.
– Hát jó – mondta a lány, és előrenyújtotta a kezeit.
– Ne haragudjon, kisasszony, de hátul kell – mondta a fiú.
A lány megvonta a vállát:
– Úgy is jó – és hátratette a kezeit. A gyakornok mögéje lépett, és összebilincselte azokat, majd letérdelt, és egy másik bilinccsel elkezdte összebilincselni a lány bokáit. A bilincs azonban újra meg újra elakadt, és remegő kezeivel, nem tudta egymásba kattintani. Olga lenézett: „Mit összepiszmog ez,” gondolta. Végre mégis a helyére kattant a bilincs, és a fiú egy lánccal összekapcsolta a lábbilincset a kézbilinccsel.
– Nem szoros? – kérdezte aggódva. A lány megrázta a fejét.
– Nem rövid a lánc? – érdeklődött a fiú újra.
Olga tett pár rövid lépést, majd a fiú felé fordult:
– Asszem nem. Vagyis hát kicsit. De jó lesz. De megmondod végre, hová viszel?
A fiú nem mert a lány szemébe nézni, lesütötte a szemeit, úgy válaszolt:
– A kivégzőterembe.
Olga tulajdonképpen számított erre a válaszra, tudta, hogy halálra van ítélve, kegyelmet sem kapott, és most mégis, ahogyan ez a bizonyosság erejével elhangzott, elsápadt. Hirtelen eltűnt a magabiztossága, és csak állt zavartan, úgy érezte elgyengült, és semmi, de semmi frappáns nem jutott az eszébe, amit ennek a vöröslő fülű melák fiúnak gúnyosan az orra alá dörgölhetne.
A fiú törte meg a csendet:
– Nem mondhattam meg előre, ez a szabály… - kezdte a mentegetőzést, de a lány dühösen közbevágott:
– És Te persze betartottad a szabályt!
A fiú ismét nem mert a lány szemébe nézni, inkább kicsit lejjebb vette tekintetét, és inkább a lány melleit nézte, amelyek a hátrakötött kéz miatt jól láthatóan kifeszültek a rózsaszín trikó alatt:
– Muszáj betartani – mentegetőzött, majd magyarázkodni kezdett – mert mi van, például, ha az elítélt pánikba esik, és nem hagyja magát megbilincselni, meg ilyesmi.
A lány elképedve megrázta a fejét:
– És Te tőlem féltél? Mind a negyvenhat kilómtól? – találta meg újra gúnyos hangszínét.
– Nem azért, de ezt mindenkivel így kell – kínlódott a fiú zavarában.
– Még velem is? – kérdezte Olga és könny szökött a szemébe. – De persze így megbilincselve már nem tartasz tőlem, ugye? Így már nem vagyok veszélyes! Előbb jól megbilincselni, nehogy ellenkezzen, amikor a mészárszékre viszik... Nehogy valami probléma legyen, ugye? Hátha nem hagyja magát önként lemészárolni! – A lány elfordította könnyben ázó arcát, erre a fiú méltatlankodva közbevágott:
– Ez nem mészárlás. Ez jogos büntetés. Ezt te megérdemled...
A lány dühösen odakapta a fejét:
– Megérdemlem? – sziszegte dacosan. –  Mit tudsz te erről! Megérdemlem, azt hiszed? Meg lehet ezt érdemelni? De azért nem szeretnél az én helyemben lenni, ugye? Megtudni, milyen érzés, ha levágják a fejed?”
A gyakornokfiú nem tudott válaszolni, mert abban a pillanatban újra nyílt a cella ajtaja, és belépett a hóhérsegéd. Ugyanolyan szűk bőrnadrágot viselt csizmával, mint a gyakornok, ugyanúgy meztelen volt a felsőteste is. Azonban a gyakornok egy nagy melák kisfiú volt, a segéd pedig igazi, nagy felnőtt férfi, kisportolt felsőtesttel. Olgának elakadt a lélegzete: Úristen, micsoda pasi!
Mert ez a férfi csak betoppant, és egyből tele lett vele a cella:
– Na, mi van? – kérdezte a gyakornokfiút – megbilincselted már a kis ribancot? Már azt hittem el sem tudsz bánni vele!
Olga csak állt, nem mert visszaszólni. A gyakornokfiúnak visszaszólt volna, de ennek a pasinak nem mert, csak újabb könnycseppek indultak el az arcán, mert pont az a férfi sértette meg indulásból, akiről az első pillantásra azt érezte, hogy szerelmes tudna belé lenni.
A férfi észrevette, abbahagyta a röhögést, megragadta a vállát, szemébe nézett, és engedékenyebben folytatta:
– Ne sírj már, te! Na..., tényleg nem kell ezért ennyire sírni! Egy ilyen nagylány csak nem fog ezért bőgni!
Olga nem szólt, csak nézett maga elé, kerülte a férfi tekintetét. Igazán nem vágyott arra, hogy vigasztalják. Pláne nem így: „Nagylány!” Még mit nem! Ezt éppen kis hülyéknek mondják csak… Persze ehhez felnőttes csinibe kellene öltözni, kifestve, ékszerekkel, nem pedig kopott farmerba, pamutpolóba…
A hóhérsegéd várt egy darabig, majd sóhajtva rászólt a gyakornokra:
– Kopogj ki, hogy nyissák ki az ajtót, azt hiszem mehetünk!
Végigvezették Olgát a hűvös folyosón, a hóhérsegéd ment előtte, a gyakornokfiú mögötte. A lány kicsit megnyugodott, menet közben legeltethette szemét a hóhérsegéd izmos vállain, hátán, a bőrnadrág alatt feszülő sovány, izmos fenekén. Kiértek a börtönudvarra, itt a hajnali nyári nap fénye vakította őket, majd bementek az udvar végében álló ablaktalan épületbe. Olga a küszöbön megtorpant, de hóhérsegéd és a gyakornok azonnal érzékelte ezt a kis bizonytalanságot, és abban a pillanatban megragadták két oldalról a lány felső karját, és ellentmondást nem tűrően beirányították az épületbe. Itt egy kisebb szobába jutottak, ahol egy feketeöltönyös ügyész állt.
Mikor a két férfi megállította előtte a lányt, azonnal elkezdte felolvasni a kezében tartott szöveget:
– Fedrigoni Olga! Önt a Katonai Rögtönítélő Törvényszékkémkedés bűnében vétkesnek találta, és ezért halálra ítélte. Az ítéletet Önön most végrehajtják. Megértette?
Olga nem szólt semmit, csak a földet nézte, és némát potyogtak a könnyei.
Ezért a feketeöltönyös élesebben feltette ugyanazt a kérdést:
– Megértette?? Bólintson, ha igen!
Olga bólintott. Ebben a pillanatban, mintha csak erre vártak volna, két börtönőr kinyitott egy, az épület belsejébe vezető páncélajtót, és a hóhérsegéd és a gyakornok bevezette azon a lányt.
A páncélajtó döngve csukódott rájuk. Olga szeme könnyben ázott, és a könnyein keresztül látta, hogy egy újabb kisebb helységben találták magukat, oldalt egy kis asztallal és Thonet-székkel, szemben pedig egy orvossal.
– Ő az? – kérdezte csodálkozva az orvos a hóhérsegédet.
– Igen – válaszolta az, vállat vonva.
– Szegénykém – csóválta meg a fejét az orvos, majd Olgához fordult: – Figyeljen ide, adok magának hátul a nyakába egy helyi érzéstelenítő injekciót, jó? Amúgy is csak egy pillanatra érezne fájdalmat, de így azt a tizedmásodpercet is kitöröljük. Kéri az injekciót?
– Igen, és köszönöm – suttogta a lány.
– Jól van, jól van – bólogatott az orvos, miközben egy ampullából folyadékot szívott fel egy fecskendőbe. – Üljön csak le oda arra székre.
Olga leült, arccal az asztalka felé, háttal az orvosnak. Az orvos beadta nyakizmaiba az érzéstelenítőt, majd így szólt:
– Várjunk egy kicsit, amíg hat.
Ekkor megszólalt a hóhérsegéd is:
– Akar addig búcsúlevelet írni?
A lány bólogatott:
– Ha lehet.
Papír és toll került az asztalra, a gyakornok szabaddá tette a lány jobb kezét - az üressé váló bilincskarikát a szék támlájához csatolta - majd a lány írni kezdett:
Drága Anyu és Apu!
Kérlek, nagyon kérlek, ne haragudjatok rám. Nem csináltam semmi rosszat. Szeretlek titeket!
Olcsi
Amikor az aláírást is leírta, Olga keserves zokogásban tört ki, és az asztalra borult. Az orvos megfogta a vállát, és gyengéden felemelte:
– Ne sírjon, kislány! – mondta, majd szemével intett a hóhérsegédnek, hogy bilincselje vissza a lány kezét a háta mögé, biztos ami biztos, hátha még pánikba esik és hisztizni kezd. A segéd ezt óvatosan, de határozottan meg is tette. Utána felállították a székről, és újra az orvos elé vezették.
– Hat már? Zsibbad már a nyaka? – kérdezte az orvos.
– Igen, azt hiszem. Már kezd – bólogatott a lány.
– Akkor jó – mondta az orvos, majd komolyan a lány szemébe nézett:
– És most figyeljen rám! Odabenn le kell majd térdelnie. A fiúk majd segítenek mindenben. Ne ijedjen meg, de be fogják kötni a szemét. Ne ellenkezzen, higgye el, magának is jobb, ha bekötik. Egyenes derékkal térdeljen, tartsa a fejét egyenesen előre. Ne mozogjon. Megígéri, hogy nem fog mozogni?
Olga megbabonázva bólogatott.
– Rendben – folytatta az orvos. – Mondjon közben egy imát, vagy gondoljon valami nyugodt, kellemes dologra, mondjuk egy tengerparti nyaralásra, amikor csak fekszik a homokban a strandon. És legyen nagyon nyugodt. Nem fog érezni semmit. Megígéri, hogy nyugodt lesz, nem fog ellenkezni?
Olga lesütötte a szemeit
– Megpróbálom – suttogta maga elé.
– Ezt ígéretnek veszem, ne felejtse el. Legyen jó kislány! – ezzel az orvos felállt, és intett a hóhérsegédnek és a gyakornoknak, – szerintem vihetitek.
A két férfi Olga mellé lépett, akit hirtelen a halálfélelem hideg verejtéke lepett el. A hóhérsegéd beütött egy kódot az ajtó melletti kapcsolótáblán, és az ajtó kinyílt. Aztán két oldalról közrefogták a lányt, és bevezették a kivégzőterembe. Amint beléptek, Olga megállt és körülnézett. Egy nagyobbfajta, hatalmas belmagasságú teremben voltak, amolyan iskolai tornaterem-szerűségben. Magasan, fenn a tető alatt voltak csak ablakai drótos üvegből, azokon keresztül ömlött be a napfény. A terem közepén egy kb. kétszer két méteres fekete nejlon volt leterítve, rajta egyméterszer egyméteres vörös polifóm. Arra kell majd térdelni. Mögötte pedig ott állt a hóhér. Hatalmas termetű, izmos férfi, arcát maszk takarta. Meztelen felsőtestén tetoválások. Csizmát és feszes bőrnadrágot viselt, amely alatt jól láthatóan kidomborodott nemi szerve. Kezében beretvaéles kétélű pallos.
Olgában csak a hóhér láttán tudatosult, hogy valóban le fogják fejezni. Hirtelen elkezdett egész testében remegni, megrogyott, szabályosan rosszul lett a félelemtől.
– Gyere – szorította meg felkarját a hóhérsegéd.
De Olga csak állt, fehérre vált arccal, kiszáradt szájszéllel reszketett.
– Gyere – ismételte meg a hóhérsegéd.
Olga tett egy-két bizonytalan lépést.
– Hozzátok már! – reccsent türelmetlenül a hóhér hangja – Igyekezzetek, mire vártok!
A gyakornokfiú és a hóhérsegéd elkezdte tuszkolni Olgát.
– Visszük, csak fél kicsit, túl fiatal még – mentegette jószándékúan a gyakornok, de a hóhér dühösen letorkollta:
– Eh, egy frászt! Itt nincs olyan, hogy túl fiatal! Én azt mondom, ha elég nagy már ahhoz, hogy meg lehessen dugni, akkor lefejezni is le lehet!
A gyakornokfiú és a segéd a leforrázástól kissé dühösen megrángatták a lányt:
– Na, most már gyere szépen – és Olga durcásan engedett, mire a két fiú a nejlonra kísérte. Megálltak a polifóm előtt. Ott a gyakornok tartotta a lány összebilincselt karjait, a segéd előbb óvatosan letűrte a lány vállairól a rózsaszín topot, helybenhagyva a fehér melltartópántokat, majd pedig egy fekete gumis hajpántot tett a lány nyakába, majd felfelé felhúzta a fejére úgy, hogy az a tarkóján magával vigye a hajat is, és egyben a szélesre húzott homlokrésze takarja a szemeit is.
– Térdelj le – mondta elcsukló hangon a gyakornok, és Olga, bekötött szemekkel kissé bizonytalanul, halálfélelemtől reszketve, de önként letérdelt a polifómra. A gyakornokfiú és a hóhérsegéd elléptek mellőle, és magára hagyták. A hóhér felemelte pallosát, maga mögé lendítette, majd egy villámgyors, vízszintes csapással leválasztotta az előtte térdelő lány fejét a törzséről. Olga feje vércsíkot húzva maga után, pörögve esett a földre, testének torzója pár pillanatig még térdelőállásban maradt, majd hangtalanul összecsuklott.