Novella egy bérgyilkos tollából

Az apró pisztolyra felcsavarom az ugyan akkora nagyságú hangtompítót, a tár betöltve, a tár tele olyan különleges kisméretű töltényekkel, amelyek apró bemeneti nyílást ejtenek és nem hagyják el a testet. Tiszta munka, nincs felesleges vér, nincs túl sok erőszak és zaj.

Egy perccel később már egy dolgozószobában vagyok egy másik férfival, az íróasztal lámpája mellett csak a kandalló világít, ahogy pattog benne az égő fa. A szituációtól függetlenül nagyon kellemes érzés egy ilyen elegáns ám mégis kényelmes szobában tartózkodni. Nem akármilyen dolgozószoba ez, egyben az ötvenes éveiket élő férfiak italozgató és szivarozgató klubhelysége is, erről tanúskodik a négy kényelmes bőrfotel, amelyek egymás felé fordítva közrefognak egy kis dohányzóasztalt, az asztalkán egy fadobozban a legfinomabb kubai szivar a rituális szivarozás minden kellékével.

A nagy tölgyfa íróasztalnál két bőrfotel és egy kárpitozott karosszék, ahol a szoba tulaja szokott ülni munkája közben. A szoba árasztja magából a klasszicista eleganciát és a szoba berendezőjének remek ízlését.
Hátra húzom a pisztoly elsütőszögét, és rá fogom arra a férfira, akié ez a szoba, aki benne van a megbízásban, és aki a dohányzóasztalkánál ül, míg én az íróasztalára ültem fel. Szemtől szemben ülünk, én célba veszem a fejét, de ő megszólal:
- Várjon! Kérem! Előbb mondjon el nekem mindent!
- Mire kíváncsi, és miért is? – engedem le a pisztolyt – A megbízás az megbízás, semennyi pénzért nem változtathatok rajta, szóval ha tudni is fogja, hogy ki akarta a halálát, mire megy vele?
Kinyitja a szivaros dobozt és elővesz belőle két szivart, mindkettőnek levágja a végét egy ollószerű szivarozó-szerszámmal, egy kínáló gesztussal nekem ajánlja az egyiket, én elfogatom.

- Talál gyufát a bal felső fiókban – és tényleg van itt gyufa, nem tartok attól, hogy meglógna, vagy rám támadna, azok cselekszenek így, akik beletörődtek abba, hogy meg kell halniuk, ezt már észre vettem. Nem vagyok dohányzó, de ez a szivar nagyon jó.
- Nos, a válaszom a kérdésére az, hogy semmire sem megyek ezzel a tudással, ez igaz, de tudja, valahogy kíváncsi vagyok.
- Biztos, hogy tudni akarja?
- Maga mondta, hogy meg fog ölni, bármi lesz is, úgy is vehetjük, hogy haldoklok, és egy haldoklónak minden kívánságát teljesítik. Kérem!
Intelligens férfi, nem csodálom, hogy ilyen sokra vitte.
- Nos jó, ha így akarja, ám legyen.
- Igen, így akarom – nyomatékosította kívánságát, kissé türelmetlenebb hangon, mint az előbb.
- A fia bérelt fel – válaszoltam nyugodt hangon.
- Elnézést, de lehet, hogy rosszul hallottam.
- Nem, jól hallotta: a saját fia bérelt fel engem, hogy megöljem önt.
Lemeredt tekintettel néz jobbra-balra, könny szökik a szemébe, és látszott a szemeiben, hogy választ keres a most felmerült „miért”-re, de nem talál, ezért nekem teszi fel a kérdést elcsukló hangon:
- Miért?
- Egy csalódott és összetört apa elszomorodott tekintete sajnálkozást vált ki az emberek többségéből. Nos, én a kisebbséghez tartozok, mert amióta megkaptam a megbízást, elgondolkoztam azon, hogy miért öleti meg egy fiú az apját.
- Én is csak találgatok. Valószínűnek tartom, hogy nem volt jó apa, sőt, kimondottan szörnyű volt. Nem törődött a fiával, aki egyke volt, és anya nélkül kellett, hogy felnőjön.

Annyira levette a saját válláról a terhet és rakta át máséra, hogy egyszer sem próbálta megnevelni vagy fegyelmezni a fiát, és a fiatalkorának egyetlen főbb állomásán sem volt ott: az iskolai szülőértekezleteken, vagy az első meccsén, vagy amikor el kellett volna beszélgetniük, mint férfi a férfival, ha eljön az érésében az az idő. Őn, valószínű, hogy bár egy fedél alatt élt vele, inkább csak titulusban volt az apja. És ön elkövette azt a hibát, hogy helyesnek tartotta azt, amit csinált, hogy a gyereke helyett az üzletével foglalkozott – vázlatoltam fel neki a teóriámat, mindennemű korholás nélkül, de talán a lelki állapota miatt, vagy mert pont rátrafáltam, látszott rajta, hogy jó nyomon járok. – Most két lehetőség van: vagy gyűlöletből bérelt fel az elvesztett évekért, vagy – ezt tartom valószínűbbnek – ön elkövette azt a hibát, hogy a fiát hagyta meg egyedüli örökösének. Ami egymagában nem is hiba, csak az, hogy a fia valahogyan tudomást szerzett róla. Tisztában kell lennie azzal, hogy ha az utóbbi áll fenn, teljesen megértem a fiát, hiszen magára egyáltalán nem tekint úgy, mint apára, maga csak egy ember, ebben az esetben az, akinek a halála könnyű vagyonosodási lehetőség.

A szavaim hallatán a férfi arcát a tenyerébe temetve elsírta magát, pedig pár perce még oly nyugodt volt... Rádöbbent, hogy mit tett, vagy, hogy mit nem tett.
- Nézze, ne sírjon, nem ön az első ember, akit a fia ölet meg a pénzéért, és nem is az utolsó, ez családiasabb családban is megesik – hangomban most is ott a nyugodtság, ami most fülsértően hat a férfira, és még mindig zokogva felemeli könnyáztatta tekintetét:
- A saját vérem fordul ellenem, és magában még az együttérzés szikrája sincs?!
Most következik az én történetem, de előtte mélyet szívtam a szivaromba, majd a füstöt kifújva belekezdtem:
- Sosem voltam egy érzelgős gyerek, bár a szüleim rendesek voltak és szerettek, én sosem tudtam viszonozni úgy igazából. Mindig vágytam az akciót, a kalandot, és húsz évesen, kétévnyi intenzív nyelvtanulás után berukkoltam a Francia Idegenlégióba, ahol hét évet húztam le. Nem beszélhetek arról, ami ott történt, de elég, ha annyit tud, hogy a velem született közömbösségemet és a hidegvérűségemet szociapatizmussá tornázták fel. Leszereltem, nekem meg nem volt munkám, és csak az öléshez értettem. Négy év alatt egészen jó lettem. Látja? Nem hagyok nyomokat. Ha nem buktatna le a nyálam, ami ezen a szivaron marad, itt hagynám a hamutartóban, így a gyanút az egyik bizalmasára terelhetném, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy mindnek van alibije a ma estére, és mire felmerül a bérgyilkos lehetősége, én már régen messze leszek.

A férfi már nem sír, csak összetett kézzel és könnyes szemmel néz maga elé és gondolkodik azon, hogy mi fog következni.
Újra felemelem a pisztolyt, újra hátrahúzom az elsütőszöget és újra célba veszem a fejét.
- Sajnálom – mondom hidegen, érzéketlenül, csupán formalitásból, és már húznám is a ravaszt, de újra megszólal.
- Még valamit tegyen meg nekem! Kérem! – elhallgat, és saját magával küszködik, de végül is megszületik a döntés: - Az összes kézpénzem ott van az íróasztalban, nem tudom, hogy pontosan mennyi, de nem kevés. Az lesz a fizetsége, ha...
- Nem kímélem meg magát, mondtam már – szakítom félbe határozott szilárdsággal.
- Ha megöli a fiamat is – fejezi be az előbb megszakított mondatát.
Nagyon meglep ez a kérés, de ez is csak egy megbízás, elfogadom.
- Kígyót melengettem a keblemen – feláll velem szemben, megigazítja az öltönyét, majd rám néz – Megteszi?
- Megígérem.
- Rendben, akkor készen állok
- Szép álmokat! – majd meghúzom a ravaszt, a lövés zaja nem több, mint egy hangos suttogás, aprót rándul, majd összeesik holtan, egy kis lyukkal a homlokán, már halott.
Átkutatom az íróasztalt, felmarkolom az ígért kézpénzt és eltüntetem a maradék nyomokat.
- Most jön a fiú – mondom csak úgy magamnak, és kilépek a kellemes légkörű szobából
Ez is csak egy megbízás.