Napjaim

Néha rámtörnek az én kis napjaim. A ma - jókedvem - van - sajnos napok. Ilyenkor vidáman dudorászva útnak indulok. Csak úgy bele a vakvilágba... Hogy nekem is legyen egy jó napom. Általában nem jutok messzire, mikor máris megjelennek a hupikék angyalok. Nagyon alacsonyak, nekem a derekamig érek és rettentően pufók termetűek. Elképzelni sem tudom, hogy azok a vékonyka szárnyak hogyan bírják el őket! De végül is mindegy, csak tűnjenek el. Nem akarnak bántani, csak állandóan fogócskáznak velem és néha icipicit bedurvulnak. Szerencsére könnyen meg tudok lépni előlük. Jobb...bal...jobb...bal... a végén már szaladok, aztán hopp! és eltűntem a szemük elől.
Immáron szabad az utam. Zsebrevágott kézzel, hanyag léptekkel császkálhatok össze - vissza. Az emberek megbámulnak, de ez van.
- Ne nézzél, tévézzél, ne nézzél, tévézzél... - dudorászom vidoran. Remek kis csíny jut az eszembe. Becserkészem az ártatlan, gyanútlanul bambuló turistákat, nesztelenül megközelítem őket, aztán bumm! Máris előttük ugrálok, karattyolok hottentottul, magyarul, angolul, keverem a nyelveket, körbetáncolom őket, aztán lelépek, mielőtt feleszmélhetnének a meglepetésből. Öt perc múlva már egy utcával arrébb játszom el ugyanezt.

Ha éppen nincsenek turisták, vagy kifogytam belőlük, találok új szórakozást. Összeszedem az össze szemetet (ez azért nem kevés), aztán felöltözöm velük. Újságpapír a szoknyám, műanyagdoboz a sapkám - szelektív öltözködés. Hát nem tök tuti ötlet?
Ha ezt is megunom, bevágom az öltözékem az első kukába és folytatom a játszadozást. Behunyom a szememet, és úgy rohangászom. Ha hiszitek, hanem, soha nem ütközöm neki semminek se! (Hiába, az őrülteknek áll a világ, ugye?) Kitárt karokkal, hangosan trillázva szökdécselek. Egyre magasabbra ugrom, aztán egyszer csak fenn maradok a levegőben. Nyílegyenesen szállok, mint egy rakéta. Hasítom a levegőt, a szél süvít a fülembe. Aztán érzem, hogy a föld felé veszem az irányt. Csalódottan veszem tudomásul, hogy le kell szállni a fellegekből, de ez van. A repülés után még egy ideig csukott szemmel futkározom, amíg bele nem ütközöm valamibe.

Felnézek. A hupikék angyalkák. Hát persze. Ezért jobb néha nyitott szemmel mászkálni. A kicselezés megint nagyon könnyen sikerül - ebben már profi vagyok. A hupikék angyalok különben sem túl okosak, néhány tökkoloppi és kész.
Egy idő után azért én is elfáradok. Ilyenkor leülök egy padra, lóbálom a lábamat és fütyörészek. Egy idő után értem jönnek, felkarolnak, szépen hazavezetgetnek... Az én házamnak sárga falai vannak (bár belülről fehér, de ez tök mindegy), a szobámban gumiból van a tapéta. Nagyon kedvesen bánnak velem, és én is nagyon kedves vagyok velük. Tudjátok, Ők szörnyű buták. (Ezért aztán nagyon aranyosan kell velük bánni.) Folyton azt kérdezgetik, hogy miért mentem el...
Miért? Hogy nekem is legyen egy jó napom...