Na erre varrjál gombot!

1
-Új suli?! Ezt nem hiszem el!!!- ezt vágtam anya képébe és rácsaptam az ajtót… Azután csak bőgtem. Patakokban folyt a könnyem és nem bírtam másra gondolni, csak arra, hogy hogy teheti ezt velem. Ez nem fair! Miért mindig a felnőttek döntenek minden olyan kérdésben, ami az én életemet érinti??? MIÉRT?
Felhívtam Laurát, az egyik osztálytársamat, aki a legjobb barátnő funkciót is betölti nálam.
- Szia! Képzeld, mi történt!
- Szia! Mi történt? Miért sírsz?
- Anya kitalálta, hogy elköltözünk, és új suliba fogok járni.
- Na ne! Komolyan?
- Szerinted, ha nem lenne komoly itt bőgnék?
- Jól van, nem. Ne aggódj, mindjárt átmegyek.
- Ok! Az jó lenne…- Úgy érzem, megszakad a szívem. Na nem a költözés miatt magába, azért csak nagyon szomorú vagyok. Az a probléma, hogy itt kell hagynom Márkot. Ez most így elég érthetetlen, szóval részletezem: Márk nem a barátom. Vagyis majdnem az. Vagy már nem is igazán tudom…

A lényeg az, hogy új srác volt az osztályunkban év elején, és nálunk van egy szokás (amit ki nem állhatok), mégpedig az, hogy az újakat mindig megszívatja valaki, hogy kiderüljön, mennyire bírják a strapát. Na, hát idén rám került a sor. El kellett csábítanom, azután otthagynom. Elcsábulni elcsábult, bár kellett hozzá idő. Tudom, hogy nagyot hibáztam, rohadékság volt tőlem, hogy játszani akartam vele. Nagyon tetszett egy srác, akinek a nevét nem említeném, és az az undorító Andi valahogy ezt megtudta. Jött a fenyegetés, hogy mindenki egységesen engem választott, és ha nem teszem meg, lőttek a titkomnak. Belementem. Nagyon is belemásztam. A másik srácot elfelejtettem, Márkba pedig teljesen belezúgtam. És most itt ülök, mint egy rakás szerencsétlenség, és a tőlem legszokatlanabb dolgot csinálom: bőgök. Hát ez elég szívás…

- Kicsim ne legyél már ilyen szomorú! Ott is találsz majd barátokat.
- De nekem ezek a barátok kellenek, és ez az osztály.
- Muszáj elköltöznünk! Apát áthelyezték. Ennek nem is örülsz?
- De, nagyon. Nem látszik?- olyan ironikusan beszéltem, amennyire telt tőlem abban az állapotban. De anya nem nagyon vette a lapot. Bár igazából nem tudom, mit vártam tőle, amikor alig van itthon, így nem nagyon ismer.
- Hát ennek örülök. Majd hozzá fogsz szokni az új iskolához és az új barátokhoz is! -Ezzel VÉGRE kiment a szobámból.
Apa egy jól menő lemezcég marketingosztályának a feje, így van 25%-os részesedésünk a cégből, ami azt jelenti, hogy ha valamilyen elnökségi ülés van, akkor mind a négy nagykutya összeül, és megvitatják közösen a kérdést. De mivel ennek a központja nem itt van, Budapesten (már miért is lenne a fővárosban), ezért költöznünk kell. Hogy hova? Ezt még nem is tudom konkrétan, úgyhogy jó lesz rákérdezni.

Kimentem a folyosóra a szobámból, hogy felkutassam valamelyik ősömet, és megkérdezzem, hogy milyen Istenhátamögötti helyre szándékoznak elmenni. Ekkor botlottam bele a nővérembe, Zsófiba, aki szintén rendesen ki volt akadva (mondjuk ez nem csoda, ha azt nézem, hogy a mostani sulinkban Ő a legnépszerűbb lány, mindenféle iskolai tevékenységben aktívan részt vesz, ja és a legjobb röplabdázó; összegezve: sokkal többet veszít, mint én). Megint nagyot csodálkoztam azon, hogyan tud még ilyen helyzetekben is ennyire szuperül kinézni. Hát igen, vele sokkal kegyesebb volt a Sors, mint velem… Hosszú, aranyló szőke haja van, amit mindenki így emleget: „olyan gyönyörű, mint a nyári aranyló búzatábla”, égkék szeme és nagyon jó alakja is. Mondjuk ezekhez nagyban hozzájárul az is, hogy divatőrült. De tényleg! Mániákus. Mindig a legújabb divat szerinti ruhák vannak rajta, amik persze csak a legmárkásabbak lehetnek: Mayo Chix, Levi’s, Mango, Persona, New Yorker, Pepe jeans, Miss sixty. (Egyszer apa egy külföldi útjáról még egy Gucci estélyit is hozott neki, amit természetesen a legnagyobb becsben tart.)

Ehhez képest nekem a hajam olyan seszínű, és ha valaki próbál valami elfogadhatóbb szót találni rá, akkor is csak a „homokszínű” jut az eszébe. A szemem pedig szürke. SZÜRKE! Hogy lehet valakinek szürke szeme? Szerintem ez egyszerűen elképzelhetetlen. Legalább lenne rendes kék. Vagy lenne zöld. De nem, nekem szürke jutott… Hát, köszönöm szépen! Ezzel tulajdonképpen ki vagyok ám segítve!
Épp beviharzott Zsófi a fürdőbe, hadd ne mondjam, tiszta hisztérikus volt, annyira sírt (amit én már abbahagytam, és megpróbáltam összeszedni magam) amikor csengettek, és a kutyám, Bill már rohant is az ajtóba. Levágtattam a lépcsőn, és beengedtem Laurát. Akinek rögtön ezután már a nyakában lógott Bill. Tudom, tudom, fura egy név egy németjuhásznak, de imádom a Kill Billt, és ezt muszáj volt valahogy a családba juttatnom. Ha lány lenne, Uma lenne a neve… na, ugye, hogy jó a Bill!
- Szia! Na, hogy vagy?
- Cefetül. Úgy érzem magam, mint akit háromszor kimostak, és ha ez még nem elég, ki is centriztek.
- Na, azt elhiszem. Gyere, menjünk fel és mesélj el mindent!
- Jó!

-… azután ma, amikor hazajöttem, már ezzel fogadtak. Hogy indul valamilyen új show, és ugye apa a marketinges, tehát most igazán előtérbe kerül a munkája, mivel ők ilyen fogással még nem próbálkoztak, mármint a cég, és mivel ez majd csak hónapok múlva indul, nincs se neve, se reklámarca. Pedig ezek a legfontosabbak, ezért ebben az időszakban apának közel kell lennie a tűzhöz, hogy lesse a többiek óhaját-sóhaját, és minden gyűlésen részt vehessen. Hát ennyi. - Ezekkel a szavakkal fejeztem be monológomat Laurának. Aki erre köpni-nyelni nem tudott. - Az a baj, hogy ma találkozok Márkkal, és életemben először kezdenek jól alakulni a dolgok –már ha azt jónak lehet nevezni, hogy mindenki azt hiszi csak szívatom, miközben ez nem igaz, de ezt nem mondhatom el neki, mert valószínűleg nem hinne nekem –erre elköltözünk, meg kellene mondanom neki ezt az egész szívatás dolgot is, amihez egyébként nem tudom, miért ragaszkodik annyira az a kígyó, amikor mindenki megkedvelte Márkot, ő is.
- Na erre varrjak gombot, ugye? Most biztos ezt mondaná Márk is.
Erre már nevetnem kellett. Mert Márk tényleg ezt mondta volna. Ugyanis ezt én szoktam ismételgetni, és amikor átjött a mi sulinkba, még nem tudta, ez mit jelent. Én elmagyaráztam neki, és azóta ő is ezt mondogatja.
- Igen, ezt mondaná. Mit csináljak? Mit mondjak neki? Elmondjam egyáltalán, hogy igazából ez szívatásnak indult, vagy ez már úgyis mindegy? Vagy épp azért mondjam el, mert már úgyis mindegy?

Csak záporoztak belőlem a kérdések, az után észbe kaptam, hogy Laurának milyen rossz lehet, hogy ennyit kérdezek, és ő nem tudja a választ. Mert ő utálta, ha nem tudta a választ valamire. A legokosabb volt az osztályban, és eleinte mindenki ki nem állhatta ezt a tulajdonságát, de azután megszoktuk, és már el sem tudtam képzelni nélküle.
- Jaj, ne haragudj, tudom, hogy ezt utálod!
- Tőled már megszoktam, és már nem zavar. Sőt, nagyon is hiányozni fog!
Ha ezt tovább folytatja, akkor másodszor is előfordul velem az, ami általában egy évben csak egyszer szokott (na jó, ez így túlzás, de tényleg ritkán sírok).

Egy fél óra múlva kb. már el is ment Laura, és megbeszéltük, hogy megpróbálom neki elmondani az igazat, és semmiképpen nem fogok ennél is közelebb kerülni hozzá. Na nem mintha olyan közel lennénk, és nem mintha egy délután alatt megtudhatnék róla mindent. És arra sem látok túl nagy esélyt, hogy valami lehetne az ő részéről. Jó, mondjuk az tényleg jelent valamit, hogy találkozni akar velem. Ez már akár randinak is nevezhető. Akár.