My University Life (harmadik rész)

2008. április 12. (hétfő)


Kedves Naplóm!

Ma kezdődött el életem új szakasza, amikor is hivatalosan először léptem át a Todai kapuját. Na de hadd kezdjem a reggellel!

Reggel hatkor szinte kipattantak a szemeim. Első pillanatban nem is tudtam, hol vagyok, aztán ráeszméltem, hogy a Todai kollégiumában, a saját bejáratú szobámban. Ekkor az is eszembe ötlött, hogy ma kezdődik a tanév, és nekem fél nyolcra kész kell lennem. Gyorsan felkeltem és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Letussoltam, fogat mostam, megfésülködtem – újabb majdnem fél óra szenvedés árán – aztán felöltöztem. Kék farmert, fehér inget és egy krémszínű pulcsit vettem fel. Kinyitottam az erkélyajtót és kiléptem. Csodálatos reggel köszöntött ránk, egyáltalán nem volt hideg, pedig az ember áprilisban nem ezt várná. Bár az is igaz, az április ravasz hónap, bármi megeshet, például, hogy mindjárt elkezd szakadni az eső. De erre nem sok esélyt láttam, lévén az égen még csak egy árva bárányfelhő sem úszott. Tökéletesen szép, tiszta tavaszi időnk volt.

Reggel hétre járt, mire végeztem mindennel, így még maradt fél órám Yuuto érkezéséig. Így úgy döntöttem, összeszedek pár füzetet, tollat, ceruzát, radírt, meg miegymást, amire szükségem lehet. Aztán beágyaztam magam után. Figyelmeztettek, hogy mosnom, takarítanom, ágyaznom nekem kell. Ezzel nem is volt komoly bajom, hiszen ezt az otthonban is mindig megcsináltam. Észbe kaptam, és rájöttem, nem írtam levelet Ryo-nak. Nem baj, majd este írok neki. Tegnap még úgysem történt semmi érdekes, de biztos voltam benne, az első napom eseménydús lesz. Nem tudom, miért gondoltam ilyet, csak éreztem.
Pontosan fél nyolcat ütött az óra, mikor halk kopogást hallottam az ajtómon.

- Tessék! – szólaltam meg, mire az ajtó kinyílt és Yuuto lépett a szobába.

- Ohayo, Kusano-san! – mondta egy kedves mosoly kíséretében – Jól aludtál?

- Ohayo gozaimasu, Hasegawa-senpai! – válaszoltam. – Igen, köszönöm jól.

- Akkor rendben. Indulhatunk? Még reggelizni is kéne és az órák kilenckor kezdődnek.

- Rendben, indulhatunk – bólintottam.

Lementünk az étkezőbe és gyorsan megreggeliztünk. Hagyományos japán reggeli volt, rizs, mizo leves, tojástekercs és hasonlók. Yuuto figyelmeztetett, hogy ha nem akarok a suliban ebédelni, akkor a közeli kisboltban vegyek magamnak ebédet, mert a menzai kaja szörnyen rossz. Én csak vigyorogtam és mondtam, megfogadom a tanácsát. Mellékesen még megjegyezte, ha akarom, első héten minden reggel elkísér, hogy megszokjam a dolgot és megtanuljam az útvonalat. Én pedig boldogan elfogadtam az ajánlatát.

Pontosan reggel nyolckor hagytuk el a kollégium épületét és léptünk ki a kapun. Nem vettem fel kabátot, nem volt olyan hideg. Velem ellentétben, Yuuto egy vékony széldzsekit viselt, mivel alatta csak egy fekete ing fedte felsőtestét. A fekete dzsekiben, fekete feszes nadrágban és ingben, a fekete hajával, melyben vörös melírcsíkok virítottak, tisztára egy démonra hasonlított. Egy fenséges és gyönyörű démonra. Egyedül a szeme nem világított vérvörös színben, esetleg aranysárgában. Habár nem vonzódom a férfiakhoz, még engem is elnyűgözött a látvány. Nem csodáltam volna, ha az egyetemen minden lány belé lenne esve.
Ez be is igazolódott, hiszen alig hogy negyed óra séta után beértünk az egyetem udvarára, mindenhol izgatott lányok csoportjait pillantottam meg, akik megálltak, sugdolóztak, és áhítattal. vegyes tisztelettel vizslatták Yuuto-t. Ahogy elhaladtunk egy nagyobb csapat mellett és Yuuto ránézett a lányokra, azok rögtön elpirultak és szégyenlősen fordították el tekintetüket, majd a lehető legnagyobb gyorsasággal oldalogtak el. A fekete hajú csak mosolygott, de különösebben nem törődött a lányokkal, úgy vettem észre, ez itt mindennapos eset.

- Ne törődj velük – mondta –, minden reggel ez van, de engem nem érdekelnek. Visongó kiscsajok, akik elalélnak, ha pasit látnak. Tisztára, mint a gimisek. Na gyere, szerezzük meg az órarendedet és a tankönyveket.

- Rendben – bólintottam.

Bementünk az aulába, és ott balra fordultunk. Nem igazán tudtam nézelődni, de annyi biztos, hogy az egyetem már most tetszett. Amennyire meg tudtam szemlélni, az aula hatalmas volt, tele kisebb-nagyobb padokkal, ahol most rengeteg diák üldögélt és beszélgetett a barátaival. Balra fordulva egy hosszú és széles folyosón találtuk magunkat. Yuuto nem szólalt meg, csak ment előre, én pedig, mint egy kiskutya, úgy követtem. Egészen a folyosó közepéig gyalogoltunk, mellettünk jobb-és bal oldalt is ajtók. Némelyik tanterem volt, de voltak más termek is, pl. a Diáktanács Ülésterme, az Egyetemi Újság Szerkesztősége, vagy a Gazdasági Iroda. Végül hosszas séta után társam megállt egy ajtó előtt, amire az volt írva nagy betűkkel: Tankönyvek és órarendek.

- Ide menj be! – mondta Yuuto. – Mondd meg a neved, évfolyamod és szakod!

- Értem. Megvársz? – kérdeztem, mielőtt bementem volna.

- Persze – válaszolta. – Nélkülem még eltévednél, kölyök.

- Ne nevezz kölyöknek! – morogtam, majd lenyomtam a kilincset és beléptem az ajtón.

- Tessék! – szólalt meg férfihang. – Mit óhajt?

- Ohayo gozaimasu! A tankönyveimért jöttem. A nevem Kusano Shinji, első évfolyam, irodalom szak.

- Egy pillanat! – mondta, és kisvártatva feltűnik egy kopaszodó, negyvenes éveiben járó, sovány férfi. – Tessék. A tankönyvek és az órarend, valamint az indexe, Kusano-san. Kérem, itt írja alá!



Aláírtam a papírt, elköszöntem, majd a könyvekkel – szép nagy rakás – az órarenddel és az indexemmel együtt kimentem a teremből. Yuuto ott állt a szomszédos falnál, hátát lazán a falhoz vetve és nemtörődöm arckifejezéssel nézte az elhaladó diákokat. Amikor meglátott csak intett és elindultunk. Megnézte az órarendemet. Az első órám Bevezetés az Ókori görög irodalomba volt, fenn az első emeleten, ahogy Yuuto mondta az épület másik szárnyában. Megnyugtatott, hogy néhány nap múlva már egyedül is ki fogom ismerni magam, és nem lesz rá szükségem. Ez kissé úgy hangzott, mintha le akarna rázni és reméltem, nem így van, mert szerettem vele lenni. Reméltem, jó barátok leszünk.
Nem sokkal később megérkeztünk a terem elé, ahol Yuuto elköszönt tőlem. Azt mondta, neki egy emelettel feljebb van órája, de majd az előadás végén találkozunk. Bólintottam és bementem a terembe. Még volt majdnem fél órám, így kényelmesen körülnéztem. A terem maga nagyon nagy volt, a padsorok lépcsőzetesen emelkedtek felfelé. Ilyet eddig csak filmeken láttam, nem hittem, hogy a valóságban is lehetséges. Bár az is igaz, rengeteg mindent nem tudtam még a világról. Még csak alig pár diák lézengett odabent, így kaptam magam és elindultam felfelé. A padok két hosszú sorban voltak, így középen volt a lépcső. Valahol középtájon találtam magamnak egy megfelelő helyet, ahonnan mindent láttam. Kipakoltam a könyvemet, egy tollat, és egy kis füzetet, aztán már csak nézelődtem.

Hirtelen egy fura alakra lettem figyelmes. Egy fiú volt az, aki akkor lépett a terembe. Ez még önmagában nem volt különös, inkább a kinézete. Rövid, tépett, szőkére festett haja volt, ami mintha tincsenként lett volna kifésülve. Hátul talán nyakközépig érhetett neki, ám oldalt leért egészen az álláig, szépen keretezve finom metszésű arcát. Frufruja majdnem a szemébe lógott. Ruha gyanánt – ez volt benne a legkülönösebb és legbizarrabb – felül egy szinte semmit sem takaró fekete testhez simuló ujjatlan toppot, fekete és látszólag laza nadrágot és fekete bakancsot viselt. Karján, ahogy meg tudtam állapítani valamiféle bőrkarkötő lehetett. Táskáját hanyagul a vállára dobta, fekete, hosszú bőrkabátja a kezében lógott. Nagyon vékony volt, már-már azt hittem, anorexiás. Felnézett és amint meglátott engem, elmosolyodott. Én meg köpni-nyelni nem tudtam. Aztán elindult felém, végiggrasszálva a termen, fel a lépcsőn, nem törődve a bámész tekintetekkel és a háta mögötti pusmogással. Talán megszokta. Végül odaért hozzám és lazán rátámaszkodott a padomra. Ekkor láttam, hogy a szemei is ki vannak húzva feketével, valamint a körmei is ugyanolyan színűek.

- Szia! – szólalt meg lágy, dallamos hangon. – Van melletted egy üres hely?

- Pe… persze – hebegtem, mert még mindig letaglózott a látvány.

- Kösz – azzal fogta magát, levágta mellém a táskáját és leült, kabátját hanyagul a szék támlájára téve. – Hogy hívnak?

- Kusano Shinji – mutatkoztam be és enyhén meghajoltam.

- Hasegawa Shinya – válaszolt és ő is meghajolt.

- Hasegawa? – kérdeztem döbbenten. – Ezek szerint te és Hasegawa Yuuto-senpai…

- Szóval találkoztál vele? – nézett rám cinkos mosollyal. – Ő az unokabátyám. Másodéves közgáz-szakos.

- Értem – bólintottam. – Örvendek. Jó a ruhád.

- Arigatou. Én csináltam, saját kreálmány.

- Komoly? Ügyes vagy.

- Csak türelem kérdése – vigyorgott. – Honnan jöttél?

- Egy közeli kisvárosból. Na és te? Helybeli vagy?

- Igen – válaszolt, miközben előkapta a könyveit. – Shinjuku-ban élek a szüleimmel. Azt hitték, bolond vagyok, hogy irodalom-szakra jelentkeztem, mert szerintük semmi sem lesz belőlem, csak elpocsékolok négy évet. De minden vágyam, hogy író, vagy költő legyek.

- Én imádok írni, de nem jutott eszembe idejönni.

- Akkor miért vagy itt? – őszintén kíváncsi lett.

- Ösztöndíjat kaptam – feleltem egyszerűen.

- Ez szuper! Én bezzeg annyira nem voltam sose jó – nevetett –, de imádom a könyveket.

Még beszélgettünk, de aztán bejött a tanár. A neve Akagi Masaki professzor volt, ő tanította a Görög irodalmat. Hatvan körüli, szikár férfi volt, a haja meg olyan bozontos, mint Einstein üstöke. Ezen jót vigyorogtam.
Elkezdődött az óra. Hamar rájöttem, hogy az egyetem nem olyan, mint a gimi. Az óra kemény volt, nekem pedig elég sokat kellett jegyzetelni. Shinya-ra néztem és láttam, ő is szorgalmasan írja a tanár szavait. Néha lopva rám pillantott, de ezen kívül nem történt semmi.
Végre másfél óra kínszenvedés után vége lett az órának. Persze a professzor nem felejtett el házit is feladni. Húsz oldalt kell elolvasni szerdára, ráadásul össze kell foglalni írásban.

- Végre! – kiáltott fel Shinya. – Azt hittem meghalok, pedig ez még csak az első előadás volt a mai nap. Kíváncsi vagyok, Yuuto onii-chan hogy boldogult. Menjük és keressük meg, a következő óránk csak délután egykor lesz.

- Rendben – álltam fel és kaptam össze a cuccaim. – Menjünk! Amúgy, egész jó óra volt.

- Az, de rémes tempót diktál az öreg. Igaz, amit a felsőbb évesek mondanak róla, Akagi-sensei egy rabszolgahajcsár.

Elindultunk a második emeletre és hamarosan meg is pillantottuk Yuuto-t. Épp akkor lépett ki a teremből.

- Yuuto onii-chan! – kiabálta Shinya, amint meglátta. – Itt vagyok!

- Látom – morogta Yuuto nem nagy lelkesedéssel. – Legalább nem tudtál volna ide valami normális göncöt felvenni? Miért égetsz, kölyök?

- Onii-chan! – durcizott be a szőke – Miért vagy ilyen?

- Mert – válaszolt, aztán rám nézve elmosolyodott. – Milyen volt az első óra, Kusano-san? Látom, összeismerkedtél, ezzel a félkegyelművel is.

- Nem is olyan rossz srác – védtem meg, mire Shinya a nyakamba ugrott –, és az óra elég nehéz volt.

- Látod? – nézett Shinya kirívóan a feketére – Nem is vagyok bolond! Ne sértegess, főleg Shinji-chan előtt ne!

- Shinji-chan?! – néztem rá döbbenten – Hé! Ne hívj így!

- OK, Shi-chan! – vigyorgott.

- Ne elég! – azzal Yuuto leszedte rólam a fiút, akinek ez egyáltalán nem tetszett – Menjünk ki az udvarra!

Kimentünk, de Shinya még mindig morgott. Hogy ne morogjon, odamentem hozzá és beszélgetni kezdtünk. Yuuto meg arrébb ment, mert rá akart gyújtani. Én őt néztem, amit persze a szöszi is észrevett.

- Tetszik neked? – kérdezte.

- Jóképű, de én nem kellenék neki, hiszen fiú vagyok. Biztos van barátnője.

- Onii-chan-nak? – nevette el magát hangosan. – Az a srác olyan forró, hogy tojást süthetnél a hasán.

- He?! – nagyot néztem. – Úgy érted, hogy…

- Pontosan – bólogatott. – A fiúkat szereti. Szóval vigyázz, mert úgy nézem, kedvel. Ja én meg biszex vagyok és pont te vagy az esetem.

- Akkor most… - kezdtem, de Shinya közbevágott.

- Nyugi, ha hozzád nyúlnék, onii-chan tuti lenyakazna. Szóval nem kell tartanod tőlem. Még – tette hozzá egy huncut mosollyal.



Ez cseppet sem nyugtatott meg, hogy nem kell félnem Shinya-tól. Meg hogy Yuuto talán kedvel. Az isten szerelmére, én hetero vagyok, nem vonzanak a fiúk!
Yuuto végre elszívta a cigijét, és dumálni kezdtünk. Mindenféléről beszélgettünk, de leginkább a fekete hajú vitte a szót. Aztán neki mennie kellett órára, de meghagyta Shinya-nak, kibelezi, ha hozzám mer nyúlni. Ő meg nevetve ígérte, hogy egy hajam szála sem fog görbülni. Úgy láttam, az idősebb fiú ezt nem nagyon hitte el, de ott kellett minket hagynia.

Közben kiderült, hogy Shinya nagyon kedves és jó humorú fiú. A szülei állandóan megbotránkoznak azon, hogy milyen szerelésben jár, de nem szólnak különösebben bele. Meg tudtam érteni őket, bár el kellett ismernem, jól állt neki ez a ruha. Én mondjuk, sosem vennék fel ilyet, bár nem tudom, hogy mutatna rajtam.
Később elmentünk a közeli boltba ebédet venni. Aztán visszamentünk nyelvtan-előadásra. Fárasztó volt, de megérte. Utána már csak egy angolunk volt, amit muszáj volt felvenni, hiszen a nyelv kötelezően szerepel a tananyagban. A hétfőnk nem olyan zsúfolt. A kedd már vészesebb lesz. Yuuto csak délután ötkor végzett, teljesen le volt szegény strapálva, így nem kérdeztük, milyen napja volt. Látszott, hogy hulla. Így egyenesen visszamentünk a koleszba. Shinya is velünk tartott, de csak a kapuig kísért el minket, aztán a vonatállomás felé vette az útját. Yuuto-n láttam, alig várja, hogy a fiú végre eltűnjön. A szőke mondta, hogy jól kijönnek, csak unokatestvére néha kissé goromba, főleg, ha fáradt. Viszont mindig számíthatnak egymásra.

Megvacsoráztunk, aztán ki ki ment a saját szobájába. Lefürödtem, írtam egy e-mail-t Ryo-nak, aztán nekiláttam a leckéimnek. Nem akartam az utolsó pillanatra hagyni őket, nehogy feltorlódjanak. Már láttam, az egyetem kemény lesz, de nagyon tetszett. Ráadásul már barátokat is találtam. Ennél jobb már nem lehet. Viszont azt a gondolatot nem bírtam kiverni a fejemből, hogy esetleg Yuuto érdeklődik irántam. Akárhogy is próbáltam, Shinya elültette a bogarat a fülemben, ez pedig idegesített. De mégsem kérdezhetem meg Yuuto-t, hogy szerelmes-e belém. Azzal saját magamat is kellemetlen helyzetbe sodornám. Én pedig most csak egy szép, nyugodt életet szeretnék.
Mire befejeztem a leckéimet, már éjfél felé járt az idő. Gyorsan bebújtam az ágyba és már aludtam is. Na majd jövök holnap is! Jó éjt!




Shinji




Szerzői magyarázat:


- Ohayo gozaimasu! = Jó reggelt kívánok!

- Senpai = idősebb tanulók vagy munkahelyen a rangban feljebb álló munkatársak megszólítása

- Shibuya = Tokió egy híres városrésze, rengeteg bolt, játékterem, étterem található itt. Kedvelt bevásárló-központ.