Mit ér így az élet?

Fekszem az ágyamban és bámulom az üres falat. Néha elképzelem, ahogy egy hatalmas lyuk keletkezik rajta és magába szippant engem, mint a szélörvény.
Attól félek sokszor, hogy belőlem is egy ember nagyságú féreg válik egy éjszaka leforgása alatt, ahogy az F. Kafka novellájában történik a főszereplővel.
Kiégési szindróma? Depresszió? Melyik a hangulat betegségek mostani divatos megnevezése?
Látom az emberek arcát. Szeretem az embereket nézni, amint az utcán sétálnak és elhaladok mellettük. Néha gondterhelt az arcuk, de a legtöbbször vidámak. Persze, az is átmeneti állapot, hisz semmi nem tart örökké.
A Föld nem változik, ugyanazon a helyen kering. És az évszakok. Ugyanúgy váltják egymást, mint ahogy a nappalok és az éjszakák.
Sokszor olyan érzés ez, mint egy tűt keresni a széna kazal közt. Tudod, hogy ott van és bármelyik pillanatban megtalálhatod.
Csak a kitartás a fontos. És az akaraterő, ami segíthet még.
Borzalmas érés, hogy a te hatalmadban is lehetne olyan képesség, amire érzed, hogy vágynál, de nincs hozzá tehetséged.
Olyan ez, mint várni egy olyasvalakire, aki már többet úgy sem jön el.
Iszonytató, felkavaró és dühítő.