Minden, ami rólunk szól

Csendes éj borult a kis városra, amelyben élek. Nem rég let város, tulajdon képpen nem is számít, hogy mi, nevezhetjük falunak is. Mert falu. Mindenki ismer mindekit, vannak gyűlölködők, és vannak jó barátok. Mint egy átlagos kis falucskában, városban.
Szeretek falun lakni, friss mindig a tej, a pék helyben süti a kenyeret, vagy esetleg mi sütjük meg magunknak, ha van rá időnk. Én ebben a faluban tanító- és tanárnő vagyok (aki nem tudna külömbséget tenni, nézzen utána, mert van:)), és szeretem a munkámat.

Egyszer, munkába indulva elhaladtam a tejes mellett, és nagyon megkívántam egy pohárka tejet. Bementem hát Gyuszi bácsihoz, mivel így hívták, és kértem tejet. Mindig is lányomnak hívott, de aznap valahogy máshogy hangzott. Annyira jól éreztem magam, egész nap, mint talán még soha. Pedig semmi nem történt velem. Elképesztő, hogy az ember a semminek is milyen nagyon tud örülni. Elköszöntem Gyuszi bácsitól, és továbbálltam. Siettem az iskola felé, mert már majdnem becsöngettek. Életemben nem késtem még, mindig korán bent vagyok. De az is csak boldogított, hogy végre később értem be, mint a gyerekek. Az egész iskolában két osztály van, az egyik fiú, a másik lány, csak külön vannak, korhoz kötve. Aki már járt igazi, falusi iskolában, az tudja, hogy nincs sok tanár. Mi hárman vagyunk. Béla bácsi (persze csak a gyerekek hívják így), Marietta néni, a nyelvtanár (angolt és oroszt tanít:)), és én, mint magyar tanár, osztályfőnök és a tesitanár (a gyerekek, főleg a fiúk legnagyobb örömére:)).

Ez a mi kis életünk. De azon a napon nagyon megváltozott minden. Jött egy negyedik, férfi tanár. Fiatal voltam, nem volt barátom, édesapámmal éltem együtt. Ekkor már elég beteges volt. De ez a tanár... helyes volt, kedves, első pillanattól kezdve éreztem, hogy több ez, mint egy munkatársi kapcsolat. Figyelmes és szeretetreméltó volt, és úgy éreztem, hogy ő is így érez. Attól a naptól kezdve máshogy öltöztem, máshogy viselkedtem, és ezerszer figyelmesebb és jobb tanár lettem. A gyerekek érezték, és mint egy igazi, romantikus filmben, ők segítettek nekem. Beszéltek Andrissal, az új tanárral, aki tanította nekik a földrajzot és a biológiát. Oda voltam érte. Egyik nap odajött hozzám, és megkérdezte, hogy miért nem megyünk el vacsorázni. Mondta, hogy értem jön 7-re, és bevisz a városba. Mondtam neki, hogy édesapám nem hagyhatom otthon, és inkább főzök én. Erre nagyon megörült. Hazamentem, elővettem egy csirkét (mindig volt otthon, a fagyasztóban, vész esetére). és megcsináltam, istenien finomra. Három személyre terítettem, és kicsíptem magam. 7-kor megjött Andris, apu már az asztalnál ült. Illedelmesen bemutatkozott, és apa következő mondata ez volt: "Miért nem lesztek férj és feleség? Ilyen férj kell neked, drágám." Elpirultam, és majdnem összeestem szégyenembe. De ekkor Andris felállt, és átölelt. Boldog voltam. Apán is látszott, hogy repes az örömtől.

Másnap, szinte repültem az iskolába. A gyerekek nevettek, csodás óráink voltak. Már vagy együtt voltunk 1 1/2 éve, amikor egy éjszakán, közös, gyertyafényes vacsi után elémtérdelt, és megkérte a kezem. Röpültem haza, hogy közöljem apámmal az örömhírt. De ő nem tudhatta meg, hogy mi is történt. Összeesve feküdt a földön, és kérte, mondjam el, miért vagyok boldog. Elmondtam neki, mosolyogva kívánt sok boldogságot, és elment. Megsemmisülve álltam felette, és könnyeztem. Hirtelen boldogságom köd fedte el. Napokig nem voltak jó óráim, és a gyerekek tudták, miért van ez. Mindenki ott volt a temetésen. 1/2 évvel utána megvolt az esküvőnk. Született két gyermekem, de soha nem voltam már annyira boldog, mint amikor velem volt édesapám. De a lányaim mindennél többet jelentenek nekem. Szeretem őket, szeretem a férjem, és mindennél jobban szeretem édesapámat, aki már messze tőlem, a föld alatt, és a felhők felett, ugyan úgy szeret...