Mikulás

Csak álltam csendben, hallgattam, ahogy az eső kopog az ablakon. Vártam nagyon. Az eső elhalkult, s én elszomorodtam, hisz úgy szerettem hallgatni kopogását, cseppjeinek koppanását a végtelenségbe néző ablakon, melyen túl várt a végtelen, a szabadság. Az ablak másik oldalán csak én vagyok, magányba zárkózva, várva a szabadság önkéntes eljöttét, hogy megszabadítson minden félelmemtől, hogy elvigyen, elrepítsen magával, túl a semmit, túl az álmok világán.

Elszenderedtem. Ott, az ablaknál ülve, az egyre halkuló eső gyengéd, érzéki kopogását. Pedig úgy vártam őt… egészen eddig miatta maradtam fent, s megint elmulasztottam. Várhatok hát megint, másra, s majd csak később megint őrá.
Mikor felébredtem, puha ágyban voltam, s lábamnál ezernyi meglepetés. Édesapám mellettem bóbiskolt kis, karos székében, talán azt várta felébredjek. Odafutottam hozzá, és felráztam.
- Apu, apu, nézd… hú, mennyi ajándék. Ezt nézd… ez anyunak jött… rossz címet tudna?.. – apa nevetett, nem értettem, min nevet, hisz ez egyáltalán nem vicces, hogy a Mikulás nem tudja, nem él velünk már anyu. – Apu, apu, nézd, ezt meg a nővérkének. Ébren van már? Megyek, felkeltem. – s már loholtam is egyetlen nővérem szobája felé ordítva – Itt járt a Mikulás, és neked is hozott ajándékot. Nézd, nézd, mennyi – mennyi meglepetés. Juj, de izgulok. Mi lehet benne? – és rángattam be a szobába, ami a nappali volt történetesen, mert nem volt máshol aludnunk.
- Jaj, kicsi lány, menjünk. – és megfogta remegő, kis kezem, és futottunk. Pedig akkor ő már tudta, idősebb volt sokkal. Olyan volt, mint az édesanyám. Úgy szerettem őt, talán jobban. Ő nem hagyott el. Anya elment. Ritkán láttam. – Hú, és ez kinek jött? – szólt kacagva a drága, és átölelt. – Boldog Karácsonyt, szentem. Szeretlek.

Apa csak ült, és mosolygott. Oda vittem hozzá egy nagy csomagot.
– Apu, tudom, hogy karácsonyra a Mikulás hozza az ajándékot. Lehet adni azért mégis? – és apámat, akkor életemben először könnyezni láttam. Elszontyolodtam.
- Nem örülsz neki?.. – mondtam elkeseredetten, szomorúan.
– Drága lányom, a boldogságtól sírok. Ennél nagyobb örömet nem szerezhettél volna. - Csak pár rajz volt benne, amit az oviban készítettünk. Apunak akartam adni.
– Tudom, hogy nem sok, de nem volt pénzem… - mondtam lehajtott fejjel, és kis lábammal rúgni kezdtem a port, úgy elszégyelltem magam.
Apa odajött hozzám, és átölelt. Én is átöleltem.
– Kicsim, az a legszebb ajándék, amit egész életemben valaha is kaptam. Persze csak az én két lányom után. Szeretlek titeket. – és mindannyian megöleltük egymást. Egy család voltunk, szeretetben, békében, megértésben, főleg azon az éjjelen.

Azóta felnőttem. De mégis, még mindig, minden este az ablaknál ülök, és várok. De már nem a Mikulást várom, és nem a húsvéti nyuszit. Mára az az én gyermekeim feladata, az enyém csupán az, hogy ágyba vigyem őket. Szerető apám várom, visszavárom, mindhalálig várni fogom, mert búcsú nélkül ment el, és mert olyan fiatalon elhagyott. Mára megértettem, ő nem akart elmenni. Nagyon hiányzik édesapám ölelése, hiányzik minden kedves szava. Büszke lenne rám, ha látná, milyen gyönyörű unokái vannak. Lányaim, Kate és Linet, édesapám, Ben, a férjem és szerető és lelki társam, George és drága nővérem, Sophie mind-mind mellettem álltak a nehéz időkben. És karácsonykor ugyanúgy várjuk a télapót, együtt, és nevetve bontunk ajándékot. Mert egy család vagyunk. Apám, nélküled is, azok vagyunk, mert megcsináltuk. Te tanítottál. Tőled tanultam meg összetartani egy széthulló családot. Büszke lennél rám. Ég veled, apám, ég veled, már nem látlak többé. Köszönök, mindent. Ég veled.

Eljöttem az ablaktól. Betakartam lányaim, s letettem kis fánkhoz az ajándékokat. Mosolyogtam. Boldog voltam. Édesapámra gondoltam, akit már elnyelt a messzeség, a végtelenség, és most szabadon száll a semmiben. - Ég veled, minden jót neked. – gondoltam. Hátulról átölelt két, jól ismert kéz, és szárnyaltam. Boldog voltam. És minden a Mikulással kezdődött. Hiszek benne, hisz számomra édesapám volt minden kor legjobb Mikulása, és most átvettem a helyét, mert nekem adta. Ég veled, drága…