Miért cserebogár? Mondd miért ?

Nos egész bár igen rövid kis életemet Budapest kertvárosi részén töltöttem és a legtöbbször valószínűleg pont a békés természettel gyűlt meg a bajom, jobban mondva inkább az élőlényeivel. Azon belül is inkább az állatokkal, bár akad kivétel is, pl. amikor belefordultam biciklivel a csalánba, mikor rozsát akartam szedni anyukámnak nőnapra… Mit nem mondjak ö megkapta a virágokat én a tüskéket. Félre értés ne essék, szeretem az állatokat és a természetet is jó úgy reggel iskolába menni, hogy az út másik oldalán egy mókus fut... De most viszontagságairól szeretnék nem túl unalmasan mesélni.

Valahol egész kicsi koromba kezdődött a gyíkok iránti szenvedélyem, egyfajta olimpiának vettem elfogásukat és meg kell mondanom sose jártam sikerrel. Bár miután megvettük a macskát a gyíkok jobban jártak volna velem. De térjünk vissza gyíkokhoz, amikor túlestem úgy 5 évesen azon a megrázkódtatáson, hogy a gyík elhagyja a farkát és az még mozog is. Miután megbarátkoztam ezzel, életem egyetlen céljának kiáltottam ki, hogy egyiküket megfogjam, amiben barátnőm lelkesen támogatott is. A legfőbb vadászterepünk 6 szikla volt egy szomszédos kert előtt, amin előszeretettel sütkéreztek ellenségeink. Amilyen az én formám barátnőm már rögtön az első próbálkozásra megfogott egyet közülük, amit meg kell jegyeznem sose tudott megismételni, de akkor számomra mégis csak elvi kérdéssé vált, hogy megkaparintsak egyet. Az iskola nem volt messze házunktól így egyedül járhattunk és minden egyes délután legalább két héten keresztül a gyíkokat hajkurásztuk. Nem volt kellemes feladat, mert a legtöbb kő tele volt hangyákkal és kis piros gusztustalan bogarakkal. Próbálkozásainknak végül az vetett véget hogy ránk szolt a háztulajdonos és többé oda se mertük dugni a képünk.

Ennél jobban már csak akkor tudtam megutálni gyíkokat, amikor macskám szanaszét hagyta véres tetemeiket. Amikor azt hittem ennél rosszabb már nem jöhet, eljött a május, a kertvárosi hosszú hajú lányok legfélelmetesebb honapja. A májusi cserebogarak rajzása, itt megemlíteném, hogy nem értem miért hívják őket májusinak, amikor áprilisban is látni egy csomót. De ez végülis mindegy, lényeg mi lényeg, undorító állatok. Hál istennek kiskoromba anyukám mindig gondoskodott rövid hajról, amit szívből utáltam, de az legalább megvédett attól a sikongatástól, amit nővéremtől hallottam, amikor az ö gyönyörű hosszú dús hajába belerepült vagy kettő. Na és azt se felejtsük el, hogy minden tavasszal a parkban beszélgető tinik szedd ki a hajamból kiáltása közepette hajtottam álomra fejemet.(hiába sose tanultak belőle…) Tehát így lett az én utált gyíkomból utált cserebogár. De aztán jöttek az én megmentőim az én szép kismadaraim, akik jóízűen fogyasztották őket, hogy biológiailag pontosak legyünk azért nem is voltak annyira kicsik. Ennek megfelelően nagy volt a hangjuk és minden egyes reggel az ö flörtölésükre ébredtem, azonkívül a buta fácánokat se szerettem, mert mindig megijesztették lovamat.

De mi emberek általában madarakat eszünk. Sajnos ezek után rá kellett jönnöm, hogy egyes emberismerőseimnél még a gyíkokat is jobban szeretem. Hisz, hagyják, hogy megfogjam őket, mégis kisiklanak, beleszállnak gondolataimba, rám telepszenek, bogarasak, s „csőrükkel” hamis bókokat csiperegnek. Így hát a barátaimat jobban megválogattam ,s tisztelem a gyíkokat madarakat , de nem nem a cserebogarakat még mindig nem értem.