Metró - 3.

A legtöbb ember leugrott a sínek közé, és berohant a metróterminálba, ahol a két kisiklott szerelvény romjai feküdtek. Páran, akiknek ez már túl sok volt, leestek az állomás kövére, és sírtak. Nem értették az egész helyzetet, hogy miért vannak ott, mi történik velük és mikor fognak szabadulni. Gábor sem rohant be a roncsokhoz, bár nem is sírt. Döbbenten állt, és próbálta összefűzni a cselekmények szálait, de nem sikerült neki. László ordítva szólította fel az embereket:
- Jöjjenek, segítsenek!
Szinte ő volt a berohanó emberek vezetője. A két vonat – mivel nincs bennük benzin, vagy hasonló éghető üzemanyag – nem égett, ezért könnyen hozzájuk lehetett férni. Az a metró, amivel a peronon tartózkodók jöttek, nem érdekelt senkit, sokkal inkább az, amelyik tele volt utasokkal. Legalább 200 méternyit csúszott el a szerelvény (a remíz jó hosszú volt), melynek kocsijai elszakadtak egymástól az ütközés erejétől, sőt, a legtöbb az oldalára is borult.
A segítőkész emberek fölmásztak a fölborult kocsikra, majd felfeszítették az ajtajukat. László az első kocsihoz szaladt oda, az sérült meg a legjobban: összenyomódott, mint egy harmonika. Akik bejutottak a metrókocsikba, azokat szörnyű látvány fogadta. Véres holttestek mindenütt, s a legfurább az volt, hogy első látásra úgy tűnt, senki sem élte túl a balesetet, semelyik kocsiban.
Gábor összeszedte magát, majd ő is leugrott a sínekhez, s lassan a remízbe indult. Igazából nem akart segíteni, csak szemlélni akarta az eseményeket. Rengeteg holttestet kihúztak már a vonat romjaiból, s azt vizsgálták, hogy élnek-e még. De hiába, mindenki meghalt. Kivétel nélkül.

Miután mindenkit kimentettek, a több száz ember visszasétált az állomásra. Leültek a sínekre, s a tenyerükbe temették arcukat. László is visszatért, fáradtan. Gábor megkérdezte:
- Na, van túlélő?
László szomorúan a fejét rázta.
- Nincs… senki sem élte túl.
- Az hogy lehet? Azért nem mindegyik kocsi sérült meg olyan nagyon, hogy…
- Hát nem. Fura. Meg egyáltalán mit csináltak ezek itt? Mármint… - folytatta László – miért nem fékeztek? Miért nem fékezett a sofőr, vagy vezető, vagy… minek hívjam.
Rátette Gábor vállára a kezét, majd halkan, hogy mások ne nagyon hallják, elkezdte:
- Figyelj, van egy tervem… a lépcsőn nem nagyon fogunk följutni, ha csak el nem mentek onnan azok az… izék. Én nem merem megnézni, és szerintem mások sem. Valahogy viszont ki kell jutnunk. A felmentő sereg nem nagyon jön, így viszont éhen halunk.
- Igen. – helyeselt a fiú.
- Kéne pár ember, akivel elindulok a következő megállók irányába, természetesen gyalog. Viszont nem szeretném, ha mindenki jönne, vagyunk vagy hatszázan, vagy nem tudom… lehet, hogy arrafelé még veszélyesebb a dolog, szóval először fel kell deríteni. Ha minden oké, akkor visszajövünk, és mehet mindenki. Eljönnél te is?
- Mármint a felfedezőútra?
- Igen. – válaszolt László.
- Hát… végül is, miért ne. Nincs jobb dolgom. – jegyezte meg gúnyosan.
- Jó… de ne szólj senkinek, nem hivatalosan én szervezem ezt az egészet, de mint mondtam, nem lenne jó, ha mindenki megtudná.
- És ki van még benne? – kérdezte Gábor.
- Te vagy az első, akinek szóltam, most, ezután a… baleset után jutott eszembe, hogy ez így tarthatatlan állapot. Ki tudja, mi jöhet még.
- Ja, igen… - jegyezte meg helyeslően ismét a fiú.
- Körülbelül öt, vagy hat ember kéne. Szólok, ha felkészültünk, mármint ha kiválogattam innen a legnormálisabbakat, nem mintha ismernék mindenkit.
László elgondolkodott, majd ismét megszólalt:
- Tudod, mit? Mégiscsak szólni kell mindenkinek. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megkérdezem, hogy ki akar jönni… végül is miért akarna mindenki jönni? Tuti, hogy félnek…

Gábor látta Lászlón, hogy össze van zavarodva. Az előbb pont azt mondta, hogy nem lenne jó, ha mindenki megtudná, most meg az ellenkezőjét állítja. A sok történést már nem bírja feldolgozni – és Gábor sem. De inkább ráhagyta a férfira, aki… tényleg, mennyi idős is volt?
- Bocs a hülye kérdésért, de hány éves vagy? – kérdezte Gábor.
- 39. Miért?
- Ja, semmi, csak eszembe jutott, hogy még nem is tudom. – mosolygott a fiú.
- És te? 25-nek tippellek. – mondta László.
- Pont annyi. – nevetett Gábor.
- Tényleg? – lepődött meg László – Na, legalább jó vagyok életkor-kitalálásban.
Mindketten nevettek, majd odajött Gáborhoz az az idős úr, aki akkor is ott volt, amikor Gábor fölébredt az agyrázkódása után.
- Hé, László!
- Igen? – fordult meg a férfi – Ó, igen?
- Valamit tennünk kéne, nem? – kérdezte komoly arccal az úr.
- De, és pont most tervezek tenni valamit. – mondta László, majd fölugrott az állomásperonra, és elkiáltotta magát:
- Hahó, emberek! Figyeljenek!
Nem figyelt senki, nagy volt a zajongás. László feljebb emelte a hangját.
- HÉ!! FIGYELJENEK IDE!!
Erre már mindenki felfigyelt, s odafordultak a férfi felé. A peronon körülötte állók eltávolodtak tőle, hogy mások is láthassák.
- Picit figyeljenek ide! – folytatta László – Ez a baleset mindannyiunkat megdöbbentette… meg ez az egész, ami az elmúlt 1 órában történt. Elég fura helyzet, de valamit muszáj tennünk. Mivel a lépcsőkön nem juthatunk ki, azt tervezem, hogy mindannyian elgyalogolunk az Újpest-Városkapu metrómegállóhoz, mármint itt a síneken. De mivel nem tudjuk, hogy ott milyen állapotok uralkodnak, először pár emberrel el szeretnék menni, hogy felderítsük a… dolgokat. – mondta László, miközben nyelt egy nagyot.
A hatszáz ember csak állt egyhelyben, nem szólaltak meg, várták, hogy a férfi folytassa.
- Szóval van-e olyan ember, aki vállalkozna arra, hogy eljön velem a következő állomásra? Akár már most is elindulnánk, hogy minél előbb kijussunk innen, hisz nincs nagyon táplálékunk itt lent, tehát sürget az idő. 5-6 emberre lenne szükségem. Egy fiú már mondta, hogy eljön. - László ekkor rámutatott Gáborra.

Amint észrevették, hogy Gábor „csak” egy húszas éveiben járó srác, többen felbátorodtak. Egy harminc év körüli, nagydarab férfi jelentkezett.
- Én elmegyek magával. – mondta hangosan.
- Én is! – kiáltott egy másik, vele egykorú férfi.
- Oké… még körülbelül két ember kéne. – mondta László, de most már senki sem jelentkezett. Abszolút csönd lett az állomáson.
László körbenézett, de mindenki lehajtott fejjel állt a síneken és az állomás kövén.
- Nos… senki? – tette fel még egyszer a kérdést a férfi, hátha valaki meggondolja magát, de nem járt sikerrel – Végülis 4-en is jól leszünk. Csak ennyit akartam, akkor ti hárman jöjjetek ide… vagyis inkább menjünk oda be, a remízbe.
Gábor és a másik két férfi így is tett, s odamentek Lászlóhoz, majd együtt a terminálba. Besétáltak egészen a felborult és összetörött metrószerelvény első kocsijáig. A többiek társalgásba kezdtek, mindenki azt találgatta, vajon mi lehet a következő állomásokon.
- Na, akkor mi legyen? – tette fel a kérdés a nagydarab.
- Először is, László vagyok. – mutatkozott be.
- Én István. – mondta az.
- Én is László. – mosolygott a harmadik férfi.
- Hm, akkor… akkor én leszek László, te meg mondjuk Laci. – javasolta a „vezér”.
- Oké. – egyezett bele Laci – És te? – kérdezte Gábortól.
- Gábor vagyok. – mutatkozott be ő is.
Mindenki megvizsgálta a másikat, majd László belekezdett.
- Na, semmi extrát nem tervezek, egyszerűen elsétálunk a következő állomásra. De jobb lenne, ha az arrafele menő síneken mennénk, és nem azon, amin az erre jövő vonatok közlekednek. Láthatjátok, mi történt most is, és ki tudja, előfordul-e még. Viszont azért kell, hogy ennyien menjünk, hogy… nos…
- Ha egyikőnk meghalna, még maradjon, aki visszaviheti a hírt. – fejezte be a mondatot Laci.
- Nos, igen, így is mondhatjuk… - mondta László.
Csöndben hallgattak mind a négyen, majd ismét László törte meg a csendet.
- Na, ha mindenki kész, akár indulhatunk is. – javasolta – Van itt valakinek hozzátartozója, barátja, ilyesmi?
- Nem.
- Nincs.
- Áh… - válaszolták mindannyian.
- Jó… nos… mehetünk? – kérdezte László, a többiek erre bólogatni kezdtek.
Gábor kifújta, majd felkészítette magát a nagy túrára, s elindult az előtte menő 3 ember után, akik a következő állomásra menő alagút felé vették az irányt.

A remízből kifele Gábor a körülötte fekvő holttesteket vizsgálta, akik a nemrég beérkezett metróban utaztak. Ahogy így nézelődött a fiú, a földön meglátta egy fiatal lány tetemét. De nem egy egyszerű lány teteme volt: Gábor megszédült, ahogy felismerte, hogy az a lány a földön Rita volt.
- Te jó ég… Rita! – kiáltotta hangosan.
Letérdelt mellé a földre, értetlenül állt a dolgok előtt: hisz az előbb még beszélt vele, s a balesetben sem sérülhetett meg, hisz emlékezett, hogy nem messze tőle állt az állomáson.
- Mi… mi történt veled? – kérdezte halkan.
- Hé, Gábor, jól vagy? – kérdezte tőle László, aki odasietett a térdelő fiúhoz.
- Ez a lány az előbb még élt. Nem halhatott meg! – mondta, már-már sírva.
- De… hogy érted? – kérdezte a férfi.
- Na, mi van? – jött oda István, a nagydarab.
- Nem tudom, valamin kiakadt Gábor. – válaszolta László.
- Igen, azon, hogy ez a lány az előbb még élt! – mondta ordítva.
- Dehogy élt, én húztam ki az egyik kocsiból, emlékszem. – mondta István.
Gábor elsápadt.
- Mi? Az nem lehet… az nem…
- Gábor: biztos, hogy ő az? – kérdezte László nyugodtan.
- Igen, biztos… - mondta volna Gábor, de elakadta a szava: Rita tűnt föl az összegyűlő tömegben, ahogy a fiú felé tartott.
- Mi van, miért szóltál? – kérdezte a lány meglepve.
A fiú döbbenten állt, majd lenézett a lábai előtt heverő holttestre: ugyanaz az arc volt. László is észrevette a hasonlóságot, és hátratántorodott:
- Mi a…
- Mi van? – kérdezte értetlenül Rita.
László megpróbált nyugodt maradni:
- Figyelj… ööö, Rita… volt neked ikertestvéred?
- Nem… de miért?
László nem válaszolt, hanem lassan a holttestre mutatott. Rita megnézte, de először nem vette észre a furcsaságot, majd amikor közelebb hajolt, fölsikoltott, és hátraesett.
- Ez… ez… ez… ez meg mi?! – kiáltott föl idegesen.
Gábor lassan fölegyenesedett, és üveges szemmel nézett vissza, a remíz végébe. Felemelte kezét, és elmutatott egy irányba:
- László… - mondta, amire a megszólított férfi felfigyelt. Odanézett, ahova a fiú mutatott, de most még nagyobb megdöbbenés érte, mint előbb: önmagát látta meg, de holtan. Ugyanúgy, mint ahogy Rita is a saját holttestét. Most már mind az öten – a 4 férfi és Rita – idegesen járkált körbe-körbe, és a halottakat kémlelték. Egyre több ember gyűlt oda, de ahelyett, hogy azon gondolkodtak volna, hogy mi volt a megdöbbenés tárgya, önmaguk is egy rejtély előtt találták magukat: szép lassan minden ott tartózkodó ember megtalálta saját holttestét. Az emberek becsődültek a remízbe, az állomás szinte teljesen kiürült.
- Ez a metrószerelvény a saját hasonmásainkkal volt tele! – kiáltott föl zavarában egy nő a tömegből.
László, miután kissé kijózanodott a kábulatból, összeszedte 3 útitársát, s tömören felszólította őket:
- El kell indulnunk. Most!
Senki sem váratott magára, hisz annyira megijedtek az eseményektől, hogy nyugodt szívvel indultak tovább a síneken az Újpest-Városkapu metrómegálló irányába.

Folyt. köv.