Menni oda, ahol munka van?

Üres fülkét kerestem, mikor felszálltam a vonatra. (Olvasni akartam egész úton.) Nem találtam. Még az látszott leginkább csendesnek, amelyikben két lány ült. Nézegettek, néha szóltak egymáshoz halkan valamit… Valamit! Mindig ugyan azt! Erre figyeltem fel először.
-- Akkor ez a szoknya jó lesz? –hangzott el már ki tudja hányadszor. Ám a kérdésre kérdés volt a válasz sorra.
-- Jó ez a szín a körmömön? És ha anyám meglátja? De nem látja meg ugye?
Egy idő után aztán nem bírtam tovább: megszólítottam őket. Válaszolgattak is lassan, kimérten, időnként keresve a szavakat. Kiderült, hogy kisegítő iskolába jártak, most pedig szociális járadékot kapnak. Szülőkkel élnek mind a ketten.
Mit csinálnak napközben, miért kell menniük felülvizsgálatra, ki az, aki a pályaudvaron várja őket? – ezekre már nem tudtak pontosan felelni. Kimentem a peronra (Ők meg folytatták a maguk szűk világának, naiv, szinte gyermekes csevegését –szoknyáról, a körömlakkról, gyűrűről, karkötőről, anyai szidásról…)

Kimentem a peronra. Egy hajdani osztálytársam cigizett ott éppen. Örömmel üdvözölt, ám csakhamar másképp folytatta: panaszt panasz követte… „A középkorúaknak itt már nincs munka, csak ha pénze van, és vállalkozásba kezd. De az sem jön be mindig… Más városban meg fizetheti az albérletet, a kosztot, szombatonként utazhat haza. Itthon a feleség a minimálbéréből nem tudja fizetni a gázt, a villanyt, a vizet és a többit! Akkor még az étkezésről, a gyógyszerekről, a gyermek taníttatásáról meg még ne is szóljunk… Ezért megy ő is most Pestre. Ott mindig találni munkát! De egy kisvárosban!”
Aztán észrevette a bent ülő, csinos lányokat.
-- De jó nekik! Biztosan van munkahelyük, jól keresnek…
-- Ne hidd! — intettem le szomorúan. Elég a bajuk: fel sem fogják az „életet”!
-- Fel sem fogják?- ismételte elgondolkodva. Akkor talán nekik jobb! Nem érzik át mit jelent elhagyni a szülőváros, az otthont a családot - a megélhetésért… Vagy nem kell költözni az egész családnak, s menni oda, ahol van munka!