Sok féleképpen megláthatjuk az emberi természet valódi állati oldalát. Sokan felhozzák a sarokba szorított áldozat példáját. Remekül illusztrálja, hogy még az oly jól nevelt emberek is, akik pont állati ösztönüktől próbálnak szabadulni, azok is képesek elveszteni fejüket. Azt mondják, itt mutatkozik meg igazán, hogy az ember mennyire ösztön lény is valójában. Ezt minden katonai kiképzésen megtanítják, az ifjoncoknak. Tudniuk kell, hogy, ha sarokba szorítják őket, akkor nyugton kell maradniuk, fegyelmezettnek és nem szabad, hogy eluralkodjon rajtuk az állatias ösztön. Az élni akarás erejét pedig irányítani kell tudniuk.
John erre tökéletesen emlékszik a kiképzésből. És mégis, most hogy ilyen helyzetbe került 3 másik bajtársával, látja, hogy ez egy feladat, amit nem tud teljesíteni. Mikor az ellenség megjelent a látóhatáron 200 méterre, éppen egy romos épülettől 20 méterre voltak körülbelül. Ennek köszönhették, hogy élnek még, egyáltalán mert, máskülönben szitává lőtték volna már őket. Így nyílt egy kis esélyük a túlélésre, bár az a kis lehetőség már kezdett szűkülni. Eleinte sikerült fegyelmezetten viszonozni a tüzet és úgy tűnt túl is élhetik a rajtaütést. Pontosan számolva a megölt ellenséges katonák számát egyesével precízen szedegették le őket. Különösen figyelve a vállról indítható rakétavetősökre.
John nem érzett sajnálatot irántuk. Őszintén szólva nem érzett semmit akárhányszor meghúzta a ravaszt. Már régóta a háborúk embere volt, így az erkölcse már rég eltűnt és át vette a helyét egy enyhe szűnni nem akaró gyilkolási vágy. Akárhányszor csak hazament úgy érezte ez nem az ő helye. Akárhányszor átölelte gyönyörű feleségét és 8 éves kislányát érezte, hogy szereti őket, de a háború és a vér utáni érzett szerelme nagyobb volt.
Kiszemelt egy afgánt, aki guggolt a mesterlövész puskájával. Becélozta a fejét, amiből csak a szemei látszódtak. Meghúzta a ravaszt, mire a férfi azonnal hanyatt esett. Következő!
És így ment ez napokon, sőt heteken át. Dél amerikai dzsungelekben, Bagdadban és környékén és most itt Afganisztánban. Úgy tűnik most hagyta el a katonát a szerencséje. A helikopterüket lelőtték pont az orruk előtt és a parancsnokság azt mondta ki kell húzniuk az éjszakát, mert nem mernek több légi támogatást küldeni. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj. Afganisztán havas hegyein rengeteg búvóhely van, erdők melyek tele vannak hatalmas fenyőkkel és sokat takaró bokrokkal, vagy a sziklás hegyoldalakon, ahol sok barlang rendszer akad, ki lehet húzni egy-két éjszakát. Kivéve, ha éppen üldözik az embert, akik mindig a sarkukban vannak és félő, hogy bármikor beleütköznek egy másik nagy csoportba. John csapata szó szerint már a hulla fáradság határán volt. Alig maradt vizük, a hidegtől vacogtak és a töltényből is fogyóban voltak. Jól esett volna egy kis pihenő nekik.
De nem volt meg ez a fajta luxusuk. Mindannyian annyira fáradtak voltak, hogy már elvesztették harci kedvüket. Mindent csöndesen csináltak, tompán. Csöndben nyugtázták, hogy már csak fejenként 2 táruk van, plusz a másodlagos fegyverekből minimál mennyiségű töltény. Az ő oldalukról csendesen ment a harc. Egyedül csak a fegyverek ropogása hallatszott. Ellentétben az afgánokkal, akik lelkesek voltak, hogy túlerőben vannak, és hogy sarokba szorították az amerikaiakat.
Az első sokk akkor jött mikor a tizedes meghalt egy jól célzott fejlövésben. A 3 férfi ledöbbent és kábultan bámulta, ahogy a tiszt hanyatt esett. Az afgán oldalról hatalmas éljenzés tört ki. Mindenki látta az amerikai találatát és eldőlését, emiatt pedig nagyobb hévvel kezdtek el tüzelni. A 3 katonában fel se merült, hogy, csak egy kicsit is kinézzenek a rejtekhelyükből. Csak bámultak egymásra és úgy érezték már minden esélyük elszállt most, hogy szeretett bajtársuk meghalt. Végül Cole a géppuskájával felállt és fejét vesztve, célzás nélkül sorozatokat küldött az ellenség soraiba, miközben hatalmas harci kiáltást hallatott. John és Riley egy másodperces késéssel követték. Ő bennük is dúltak az indulatuk. Nem csak hogy bajtársukat vesztették, de méghozzá egy olyan embert, aki mindannyiukhoz közel került. Jó barátjuk volt, kivel már rengeteg mindent átéltek.
Nem figyeltek már többet arra, hogy számolják az általuk megölt embereket, vagy arra hogy spóroljanak a lőszerrel. Hamar ki is fogytak belőle de, annyira dühösek voltak nem is gondoltak rá. Mikor a fő fegyvereik kifogytak elővették a kispisztolyokat, de azokhoz is csak egy tárat hoztak pluszba. Nem volt más választásuk, mint menekülni. Legszívesebben megölték volna mind, de nem tudták.
Követtek egy ösvényt, ahol viszonylag sok fedezékük volt és így nem találták el őket. Vagy 10 percig menekültek így mikor váratlanul egy szakadékhoz értek. Nem láttak semmit 10 méternél mélyebbre, mert ott már köd húzódott. A nap épp kivillantotta első sugarait. Egymásra néztek jelentőségteljesen majd, hátra ahol az ellenség közeledett. Harcoltak volna, a barátjukért, a haragért, a hazájukért, de már nem tudtak. Elfáradtak. Végül John szólalt meg, érezve itt lehet az utolsó búcsújuk egymástól.
- Golyók vagy csontok! A csontok meggyógyulhatnak…
Nem kellett elmagyaráznia a másik kettőnek. Golyók zúgtak el mellettük. Utoljára az éltető, friss levegőből szívtak egy nagyot és egyszerre rugaszkodtak el. Kiáltásuk bezengte a völgyet.
Olvass sokat! :innocent: