Megéreztük! -- Kata és a baba története

Még most is álomnak érzem, ha visszagondolok arra napra, Pedig így történt –megtörtént! Egyetemisták voltunk, és jó haverok évek óta. Egyszer András, azt kérte: nézzük át együtt a szigorlati tételeket, pár napunk van már csak a vizsgáig… Fel is mentem a srácokhoz, gondoltam: most is tanulnak (vagy tévéznek, számítógépeznek, heverésznek egy rakáson), szokás szerint. Összejöttünk gyakran, én voltam mindig az ügyletes könyvári felelős a csapatban. Ákos és Zsófi együtt jártak, Balázsnak egy másodéves barátnője volt. András és Tamás együtt tűnt el néha… mentek a lányokhoz a kollégiumba. Tartósan nem jártak senkivel. Aztán egy idő után Tamás már csak egyedül ment.

Andrew—ahogy mi hívtuk – meg elütötte egy-egy tréfával a dolgot. Egyre többet beszélgettünk, lassan mi lettünk a megbízott sétálók ( azaz, amikor a párok magukra akartak maradni, s kellett a másik, üres szoba is), mozizók, koncertre járók…Kapcsolatunk nem volt heves kirobbanás: én szerettem bele előbb Andrewba. Kedvelt mindig, de ölelésnél, csóknál nem vágyott többre. Illetve azt hittem… Addig a délelőttig. Mert legnagyobb meglepetésemre egyedül volt a lakásban. Sőt, úgy fogadott, mint aki készül valamire: sötétítők elhúzva, ágya bontva. Kávét hozott szokás szerint, előszedte a tételsort – de a kidolgozott tételeket nem ám--, az asztalra dobta és átölelt hevesen. Akkor vallotta be először, hogy már rég óta szerelmes belém: nem bírja tovább! Repülni tudtam volna olyan boldog voltam és őrült szerelmes…
Múlt az idő, lebegtünk a fellegekbe, lassan sötét lett. Én szólítottam meg a józanabbik (agy)féltekémet. Kértem Andrewet, tegyünk rendet, mert hamarosan itt lesz Ákos is. Csoporttársunk, tételt húz holnap ő is!

Érzésem beigazolódott. Meg is jöttek Évivel. (Lecserélte Zsófit már akkorra.) André elaludt. Még ugrattak is: megtornáztattad? De ennyire? Harsogott a szoba a vidám kacajtól. A pillanatot kihasználva angolosan távoztam. Találkozunk reggel sebaj—gondoltam, és futottam a villamos felé.
Ülőhely nem volt, de mit számított! Tudomást sem vettem róla — a nagy, zökkenős kanyarig. Nem éreztem semmit, hasamhoz kaptam mégis: itt vagyok kicsim, suttogtam félig hangosan! Ne félj! Aztán megdöbbentem egy pillanatra: Mi ez? Megőrültem? Honnan veszem, hogy ketten vagyunk? És miért lennénk, mikor… Az orvos megmondta, hogy az elváltozás miatt nem lesz! De csak erősödött, erősödött a tudatalatti érzés. Leültem egy megüresedett helyre. Boldog voltam és nyugodt! A Metrón meg már biztosan TUDTAM: Andrew velem van!
André! Ha lenne is valamilyen csoda folytán, honnan veszem, hogy fiú?—vitatkoztam önmagammal. De az érzés csak-csak erősebb lett! Fiú és kész!

Kifáradtam – zártam le az ügyet. Nem volt elég hetekig tanulni (is)? Ám mégis úgy bújtam ágyba, mint a kismamák. Lassan, kényelmesen—, hogy jó helye legyen az én édes kisbabámnak! Gondoltam: egy jó nagy alvás, aztán el is fejeltem az egészet. De csak gondoltam—akkor. Reggel az első gondolatom az volt, hol tart most a megtapadás folyamatában. Hiszen teljes énemmel éreztem: él, van, létezik! Menjünk vizsgázni ugye? Mondtam, mint aki megzavarodott, aki csak egy képzeletbeli lényhez beszél… És mentünk—hárman: mi vállaltuk, hogy kezdünk-- indulunk elsőként. Andrew alaposan „belehúzott”, (el sem olvasta azt a tételt), nekünk viszont sikerült: jó osztályzatot kaptunk. Aztán a folyosón vigasztaltam a szerelmemet, hogy egy hét elég sok idő, segítünk felkészülni az utóvizsgára.
- Segítetek… ismételgette szomorúan. Hogyan? Ákos és Balázs végeztek, hazautaznak. Tamásnak csak jövő héten lesz vizsgája, de ő másból készül! Én meg hallgattam. Mert nem úgy értettem, hogy a fiúkkal, hanem a fiúnkkal… Megdöbbentem. Megint? Lehet, hogy mégis valami baj van? Elhatároztam, hogy itt és most pont: nincs tovább! Délután hazautaztam. Andrew ott maradt egyedül egy halom elnyűtt tétellel, jegyzettel ( amit a többiek odaadtak) és egy rakásnyi könyvvel.

Otthon örömmel foglaltam el a saját ízlésem szerint „összevariált” szobámat,
elnyújtózkodtam a széles, puha ágyon…És katt: „ mit kérdeztél drága babám? Hova tesszük az ágyadat? Az ablak elé, ott levegős, tágas… Riadtan ugrottam fel. Orvoshoz kell mennem, de itthon nem szólhatok senkinek! Aztán meggondoltam magam. Nem megyek. Mit is mondhatnék úgy mégis? Hogy azt képzelem gyermekem lesz? Azt fogja mondani a doktornő: hát az előfordul kislány! Maradtam. És hallgattam. Andréval úgyis hang nélkül beszéltünk…
Hét végén eljött Andrew. Szüleim a nappaliban szállásolták el, percekig tudtunk csak kettesben maradni. Nem tudtam megbeszélni még vele sem! A következő alkalommal meg már nem is akartam!
A harmadik héten mentem el orvoshoz. (Féltem a tesztet otthon megcsinálni.)
Elsőként a nőgyógyászhoz: nevetett, viccelődött, célozgatott…Reggel a laborvizsgálatok jöttek „biztos, ami biztos” alapon.
Egy napfényes délután mentem vissza az eredményért: POZITÍV volt!

Csodálatos 7 hónapot éltünk meg így. Előadásokra, gyakorlatokra jártunk, minden panasz és gond nélkül. Nem érdekelt senki és semmi: csak Ő! Eljött a következő félév. 4 vizsgával végeztünk (előrehoztam természetesen), de az ötödiket már nem tudtunk megvárni együtt. Oda már egyedül mentem, de a világ legboldogabb (fiús) édesanyjaként.