Még nincs címe

Nyolcvannyolc napja vagyok Kanizsán, pontosabban Kiskanizsán. Ez idő alatt kicsomagoltam, kaptam egy csomó rossz jegyet, melyre nem vagyok büszke és egy magát depressziósnak hitt lányt kezdek afelé terelni, hogy beilleszkedjen a társadalomba. Ha annak vehető, hogy már csak háromnaponta mondja, hogy "minek élek, szar az élet, értelmetlen, hogy létezem"... Ehhez hasonló megjegyzései és magát kicsit felsőbbrendűnek tartott önképe vezetett régebbi állapotához. A röhej az, hogy sosem akart meghalni és sosem volt depressziós. Egyszerűen nem tud bánni az emberekkel és túl félénk és lusta, hogy kezdjen valamit magával. De mindegy is. Már fejlődik.
Pszichológus szeretnék lenni, talán ő és a hozzá hasonló emberek miatt, vagy talán mert nem akarom, hogy az őket körülvevő hozzátartozóik is megkeseredjenek. 
Elkezdődik az óra, osztályfőnököm, s egyben német tanárom, gyilkos szemmel néz rám, mert már megint nem hoztam tankönyvet. Kiráz tőle a hideg, egész órán kerülöm a pillantását. Mikor megszólal a csengő, padtársam Barbi megbök, az ajtó felé mutat, vagyis menjek ki vele még ide nem ér Viola, hogy együtt kukkolhassák a kiszemeltjeiket. Barbi sem teljesen átlagos, mindenre erőszakkal reagál, mert a szülei valamiért a fizikai fenyítést találták a lehető legjobb nevelési módszernek. Nem szeret hazamenni és talán neki van az osztályban a legtöbb magánórája, így megfelelve szülei elvárásainak. Barbi folyamatos piszkálások központja az osztályban, persze nem terrorizálják meg ilyesmi, csak egyszerűen élvezik, mikor a lány bepipul és mindenkinek, aki csak a közelébe ér azt mondja "K@@@a anyád!" Gőzöm sincs miért.
Aztán itt van Áron, az igazi figyelemprosti, aki óra közepén képes felborítani a saját székét, azt hazudva, véletlen volt, csakhogy abban a három másodpercben szemek kereszttüzébe kerüljön. Mondanom sem kell, a szülei elváltak, ő az apjánál, míg húga anyjánál lett elszállásolva. Áron kedves, megértő anyukájával ellentétben az apja egy nagy B@@@@@sz, legalábbis a többiek szerint. Mindenkivel összefekszik kérkedik a pénzével és jóindulatúan szarik kedves fia fejére, aki igyekszik behozni lemaradását, hogy minél inkább apjára hasonlítson. Sajnálatos.
Reni, akiről nem sok mindent tudtam meg, azon kívül, hogy nagyon csendes minta diák és kiváló sportoló. Ő szerintem tartogat meglepetéseket.
A sort Aletta zárja aki szintén csendes, mégis máshogy, mint Reni. Alettával bármiről és bármikor tudsz beszélni, konkrétan mindenhez hozzá tud szólni, van stílusa, egyszerűen nem köti mindenki orrára a véleményét. Talán ő az egyetlen aki, valahogy olyan tiszteletreméltó aurát sugároz, annak ellenére, hogy sokszor kidugja rám a nyelvét óra közben, és ontja magából a poénokat.


                                                                                                       +


-Találkoztál már olyan izével? 
- Mizével? - Jose megpróbált gesztikulálni, de Samuel valahogy sehogy sem értette, mit akar mondani, pedig tényleg próbálkozott. Elvörösödött arca már reménytelennek tűnt, amikor hirtelen Wayne rájuk tört. A két fiú nyomban talpra ugrott, Wayne elsápadva fújtatott a bejáratnál, mint valami igásló. Úgy tűnt mint, aki menten elájul, Sam és Jose, még sosem látták ilyen riadtnak és törékenynek, ujjai elfehéredtek a virágokkal díszített fémajtón, sötét haja nedvesen tapadt a homlokára, szemeivel, mintha kérlelte volna őket, mentsék meg. Jose moccant először, Wayne térdre rogyott, Jose megpróbálta felsegíteni, de Wayne leintette, Jose megállt a mozdulat közepén, Samuel vizet töltött az ezüst tálcára készített kehelybe és a férfi felé nyújtotta. Hálás szemekkel nézett Samuelre mikor átvette a poharat. Ez valahogy még jobban megrémisztette Samuelt. Wayne először öblögető mozdulatot csinált és csak utána nyelte le a vizet, olyan, mintha fogat mosna, majdnem el is mosolyodott, de inkább megtartotta ezt magának. 
Jose türelmetlen egyéniség volt, az idegei pattanásig feszülve várták, mikor fogja Wayne megosztani velük, ami ennyire megrémítette. Folyamatosan az ádámcsutkáját figyelte, egy vízcsepp megszökött és végig folyt a nyakán, egészen az egyenruhájáig, míg az anyag magába nem szívta azt. Majdnem tapsikolni kezdett, mikor Wayne elemelte a kelyhet az ajkától és letette maga mellé a földre. 
A férfi utálta elismerni, de félt, ez tény. Itt ült előtte két tanítványa, remélte, mielőtt beindulnak az események kiképzi őket, felkészült arra, ha a dolgok más irányt vetnek, de egészen más gondolatban elképzelni és meg is valósítani azt. Érezte, epe szökik fel a torkán, de lenyelte, nem tehetett mást. Ő az oktató, ha látják mennyire kiborult, akkor elvesznek. Szükségük van rá, hogy ugyanaz az erős megingathatatlan kardvívó álljon előttük, akit alig hét évesen megpillantottak a templom lépcsőjén. Féltette őket, bármelyik nap meghalhattak volna, hisz ez beletartozik az életükbe, de teljesen más, ha egy öngyilkos küldetést kell végre hajtani, és tudja onnan sosem térnek vissza.