Mák

Felvetik fejüket, úgy bégetnek a bárányfelhők a pitypangoktól vadsárga domború rét fölött. Színes gőzt ereget a mák. Cakkos hullámzással mocorog a fenyőerdő. Közepén világos irtás, odajegesedett, sűrű napsugárral. Oda kellene menni, csak álldogálni kicsinység, míg elmúlik az élet. Vércse vijjog. Most. Délelőtt meg se nyikkant.
Ott megy egy ember. Vajon miért fontos, hogy mely örök kéz szabta a tigrisre rettent´ö szimmetriáját? Ha sokat kereng önmaga körül vajon bebatikolja a szédülés néma vibrálása? Ha magára néz lát-e olyankor lila, kék, zöld álmokat fekete sávjai közt?
Olvad az ég, ahogy huny a nap.
Fáj a szívem, ha rád gondolok.
Még mindig megy az ember, térdig a kutyatejben. Fekete sziluett a napfényben. Járásán látom, neki is megvan a sírkő a hátán, még ha épp nem is gondol rá, ott van szürke szörnyűségében. Nem sajnálom, nekem egy egész temető nőtt gerincem mentől indulva medencém felől vállaimig. Sétálnék benne, szép, romantikusan melankolikus sírkert száradt szekfűvel. Ott vagy te is, szívem mögött közvetlen. Majd odébbnősz, ahogy a kontinensek távolodnak egymástól lassan és megállíthatatlanul, mint ahogy az új csontfog kilöki a kis tejfogacskát ha más hajtása csírázik ki melletted. Archívumba kerülsz, poros akták közé mint az összes többi és semmi, de semmi nem fog megkülönböztetni t´ölük.
Csillog a por a ferde napfényben, vörösen, mint a tűzszikra. Addig fogok itt ücsörögni míg belep, míg egészen kiszárít és csak a hajnalban kel´ö tiszta harmat öntöz életre.
Már nem látom az embert. Jó eséllyel sosem tudom meg ki volt, merre ment és merről vetette erre a vak szerencse. Ha találkozunk is valaha nem fogom tudni, hogy ő sétált a réten naphunyatkor és ő sem, hogy meglestem. Talán fiatal. Talán szerelmes leszek belé egyszer vagy talán minden férfi aki ezután jön ő lesz, mint ahogy mindenki aki ezelőtt volt ő volt egy kicsit. Te is.
Eszem egy kis ostyát.
Tudtad, Kedvesem, hogy az életnek semmi, de semmi értelme nincsen? Csak a mák iromba dalmohadása lelkemben.
Te emlékszel rá mikor lett hirtelen ősz? Nem az a kedves, vörös, sárga, tarka lángolás, az most valahogy kimaradt. Szürke tompaság és csendes, tömör semmisség. Megérni már megértem, most a rothadás jön: a lényeg marad, csak a színek, formák, szagok lesznek egzotikusan, kifejezően agresszívak. Hetekig őrizgettem egy penészes almát, olyan szépen bodorodott rajta szivárványosan a dzsuva, hosszan elnézegettem csendben.
Tisztán zúgó fejjel mászom a padláson. Otthon. Itt nincs is padlás. Otthon. A meleg, poros, száraz padláson a sok kacat között ahol sose jár senki, csak én. Itt egy döglött, kiszáradt macska, anyám szerint már az ´ö gyerekkorában is itt volt. Két padlódeszka között. Padláspadló padlópadlás, ki kéne szedni és szőrt nyalni rá. Lefogni kiszáradt szemét. Olajba tenni egy üvegbe fokhagymával és paprikával és kirakni a konyhapolcra.
Goethe halott. Agyonverted egy szívlapáttal. Kezdhettél volna mást is szívemmel, minthogy nyelet dugsz belé. Most hogy teszem vissza. Növeszthetek másikat már megint, mint gyík a farkát. Bajtársaim, most jön a java: a kétségbeesés.
Arce lupos. Sub rosa.
Meg ne szaladjon a kés.