Lupus

- Smith, maga időről időre elfelejti, hogy nem egy sarki kocsmában táncosnő, hanem egy (pillanatnyilag még) köztiszteletnek örvendő intézményben orvos.

Megtorpantam és visszafordultam Kreber felé. A folyosón valamely rejtélyes oknál fogva sohasem volt teljesen világos (valószínűleg azért, hogy még véletlenül se érezhesse magát senki kellemesen itt, de még csak biztonságban sem), így a pasas körvonalait és arcát csupán sejteni tudtam.

Ennyi is bőven elég volt azonban ahhoz, hogy áldjam az eszemet, amiért ezidáig még nem reggeliztem. Alighanem a mai nap folyamán erre már nem is nagyon fog sor kerülni.

- Kihívónak találja az öltözködési stílusomat? - érdeklődtem félrehajtott fejjel. Igaz ugyan, hogy fekete csizma, piros-fekete, térdig érő szoknya és fekete-fehér top, valamint szintén sötét színű, rövid bőrkabát volt rajtam, egyik sem azon típusból, amely valami sokat takar, de azért kíváncsi lettem volna rá, hogy ha én nem látom Krebert, akkor ő mégis honnan tudja mindezt megállapítani. - Nem lottózik véletlenül?

- Smith, maga a hét minden napján, kerek öt és fél éve úgy öltözik, mint egy... egy középszintű utcalány. Ha a lottószámok is ennyi ideje ugyanazok lennének, akkor már rég milliárdos lennék és kirúgtam volna magát.

- Maga? Engem? - kérdeztem gúnyosan elnyújtott hangon. Még jó, hogy drága főnököm nem láthatta a tömény undort, ami az arcomra ebben a pillanatban kiült. Lehet, hogy nem kifejezetten előnyös tulajdonság, de önkéntelenül is hányhatnékom van az olyan emberektől, akik alaptalanul képzelik azt magukról, hogy normálisak és ezt még a beosztottjaik orra alá is dörgölik. Egy elmegyógyintézetben, megjegyzem, ez különösen taszítóan hat. Arról már nem is beszélve, hogy nagyon is jól tudtam, miért torpant meg egy percre beszéd közben. Nem azt készült ő mondani, hogy „középszerű”... Szánalmas, ahogy meg van győződve róla: fogalmam sincs róla, hogy már akkor kinézett magának, amikor felvett ide dolgozni... Még szerencse, hogy egyik életelvem a sok közül: senkivel nem fekszem le pénzért. Sok pénzért igen (és ezért aligha bírálhat bárki is, aligha van nő, aki ezt ne tenné meg, még ha el is hiteti magával és másokkal, hogy kizárólag a pasi tetszik neki), de pénzért soha.

- Nem kér egy injekciót? - kérdeztem. - Csak hogy helyrerázódjanak a gondolatai. Maga itt nélkülem már réges régen bezárhatta volna a boltot.

- Magának viszont nélkülem már réges régen nem lenne miből utcalánynak öltöznie – felelte Kreber komoran. - De nem azért vagyok itt, hogy vitatkozzunk. Hoztam magának valakit.

Felvontam a szemöldököm. Ha jól vettem ki felettesem szavaiból, kapok egy új pácienst. Kíváncsian vártam, mennyire lesz őrült. Az előző kiborítóan az volt. Persze ez egy elmegyógyintézetben többnyire nem szokatlan, egyedül én vagyok olyan optimista, hogy azt remélem, valamelyikük lesz annyira normális, hogy tudok majd viszonylag értelmesen beszélni vele, ha a főnökömmel ez már nem is lehetséges.

- Imádni fogják egymást – jegyezte meg Kreber vigyorogva, miközben kinyitotta előttem az intézet „társalgójának” ajtaját. Természetesen itt nem a szokványos értelemben vett társalgóra kell gondolni, az egész ugyanis nem áll többől, mint egy apró, szürke, levegőtlen szobából, középen egy sima, jellegtelen asztallal és az asztal két oldalán két székkel.

Na és jelen esetben a szemben lévő széken egy homályos alakkal, aki megkötözött kezekkel, lehajtott fejjel ücsörgött ott, belépésemről tüntetően tudomást sem véve.

Farmert, szürke pólót és edzőcipőt viselt, szembe lógó, viszonylag hosszú barna haja volt, ami teljes egészében eltakarta előlem az arcát.

Egy pillanatra megtorpantam, ugyanis eddigi huszonnyolc évemből hiába dolgoztam le a szakmában immár csaknem hat évet, először gyakornokként, később pedig mint országszerte hisztisnek és szeszélyesnek tartott orvos, mind a mai napig idegesített, ha egy összekötözött kezű, feltételezett őrült ült velem szemben úgy hogy én nem láttam az arcát. Nem tehettem róla, de ösztönösen félni kezdtem, semmi okom nem volt rá, mégis úgy éreztem, attól, hogy én nem látom őt, a pasas nagyon is szemmel tart engem.

Néhány másodperc alatt összeszedtem magam és látszólag lazán lehuppantam a szabadon hagyott székre. A pasas görnyedt testtartásban ült előttem és még mindig nem látszott észrevenni, hogy létezem. Kezdtem attól tartani, hogy elő kell vennem a születési anyakönyvi kivonatom egyik fénymásolt példányát, hogy ezt bebizonyítsam neki.

- Helló – szólaltam meg barátkozó hangnemben.

A pasas leheletnyit feljebb emelte a fejét, így végre nyaktól felfelé is megpillanthattam.

Meglepett, milyen jóképű. És hogy mennyire nem látszik őrültnek. A szeme tiszta volt, cseppet sem utalt zavarodott elmére, ha nem ezen a helyen találkozunk, azt mondtam volna, hogy kifejezetten értelmesnek látszik. Hátra kellett ráznia a haját, hogy ő is szemügyre vehessen, amiből arra következtettem, hogy iménti félelmem több mint alaptalan - egyenesen nevetséges volt. Az egyetlen, ami rémisztő lehetett rajta, az az volt, hogy feltűnően hasonlított egy farkasra: a hosszú, barna haj, a nagy, sötétbarna szemek, a telt ajkak, az éles szemfogak, amik elővillantak, amikor megszólalt – nem akartam, de önkéntelenül is megborzongtam.

- Sophie, ha nem tévedek – mosolyodott el.

- Honnan tudja a nevemet? - kérdeztem kíváncsian.

- Megkérdeztem a takarítótól – mosolygott a pasas továbbra is, megrázva a fejét, amitől a haja még jobban a vállára omlott.

- Ilyenkor nem dolgoznak takarítók az épületben – húztam el halványan én is a számat. - Nem akarja megmondani, honnan szerezte az értesüléseit velem kapcsolatban?

- Nem gondolom, hogy lényeges lehetne akár a maga, akár az én szempontomból az a tény, hogy honnan tudom a nevét.

- Ha már így a gondolkodásra terelte a szót, azt hajlandó elárulni, miért hozták be? A felettesem elmulasztotta ezt az apróságot közölni velem, mielőtt benavigált magához.

- Megálmodtam a nevét – jelentette ki a pasas. Ezzel sikerült meglepnie, ugyanis a legutolsó, amire számítottam, az az volt, hogy válaszol az iménti kérdésemre. Alig néhány másodperce még esze ágában sem volt ilyesmi és a stílusa, higgadtsága, az egész lénye arra engedett következtetni, hogy nem az a típus, aki egyik pillanatról a másikra megváltoztatja a döntéseit.

Felpillantottam az arcára. Még mindig mosolygott. Ezúttal én is elmosolyodtam. Arra játszott, hogy meglepjen, ez volt a célja a beszélgetésünk kezdete óta. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a pasas egyáltalán nem őrült, bár fogalmam sem volt róla, hogy akkor miért hozták be. Nyilván ő akarta így, bár hogy mi volt ezzel a célja, az egyelőre még kizárólag az ő titka volt. Nem kizárt, hogy a közeljövőben engem is meglep vele.

- Szóval megálmodta – mondtam. - Rendben, örülök, hogy ezt elmondta nekem, így legalább megoldódott a rejtély. Mellesleg gyakran álmodik?

- Néha – felelte a férfi, jéghideg szemeivel engem méregetve, mintha a piacon lennénk és azt latolgatná, mennyit adjon értem. Vagy mintha meg akarna ölni és arról készülne épp dönteni, milyen fegyvert válasszon velem szemben – valami könnyebbet avagy inkább nehezebbet?

- Miről szokott álmodni? - érdeklődtem közömbös hangon. - Mesélje el a legutóbbi álmát.

- A legutóbbi álmomban négy ember szerepelt – hirtelen rám villantotta a szemét. - Én öltem meg őket.

Felálltam (csupán remélni tudtam, hogy ő nem vette észre: valójában felpattantam) és mellé sétáltam. A karjait rögzítő köteleket néztem.

- Ha jól sejtem, ez volt az ok, amiért megkötözték, mielőtt magára hagyták volna velem. - Szándékosan nem azt mondtam: mielőtt magamra hagytak volna magával. - Mondja csak, az én nevemet is egy sírkőről olvasta le az álmában?

- Nem – mosolyodott el ismét, majd felém fordult. - Magát soha nem fogják eltemetni.

Későn vettem észre, hogy a köteleitől, amelyeknek, Chris-t (ha jól emlékszem, ilyenkor neki kellett őt behoznia) ismerve, a lehető legszorosabbaknak kellett volna lenniük, feleennyire sem szabadott volna tudnia elfordulni. Rémülten felkiáltottam és hátraugrottam, de ő felpattant és olyan erősen ragadta meg a karom, hogy innentől kezdve mozdulni sem tudtam, hacsak nem akarta ő is úgy. A kötelei, melyek alighanem díszek voltak csupán - egy újabb meglepetés kellékei - lecsúsztak a székéről és a szürke padlón csinos körbe tekeredtek.

- Nem akar elengedni, ugye? - kérdeztem remegő hangon, a padlót bámulva. Tudtam, hogy a szemébe kellene néznem, de egyszerűen képtelen voltam rá.

- Eltalálta - bólintott -, ezzel ezt a kérdést máris túltárgyaltuk. Sajnálom, hogy félrevezettem, de igazából nem is annyira magához, mint inkább Charlotte-hoz jöttem. Azért választottam ezt a fajta, némileg körülményesebb bejutási módszert, mert úgy véltem, hasznos lenne, ha maga is jelen lenne első találkozásunkkor.

A „Charlotte” névre felkaptam a fejem.

- Mit akar tőle? - kérdeztem, végre-valahára általános, gyűlölettel teli társalgó hangnememben.

- Talán nem tudja, csupán a pszichológusa lévén, de a hölgy a menyasszonyom.

- Charlotte nem lehet a menyasszonya - ráztam meg a fejem. - Tartok tőle, hogy mi két különböző emberről beszélünk, habár jelenleg csupán egyetlen ilyen nevű páciensem van. Tudja a vezetéknevét? - kérdeztem nem csekély félelemmel, bár a hangomon ez most már hála az égnek, egyáltalán nem hallatszott.

- Bowler. És ugyanarról a nőről beszélünk, nyugodtan elhiheti. Négy hónapomba került, mire sikerült kiderítenem, hol van.

- A fenébe! - fakadtam ki, majd nyomban ezután magamhoz tértem és megráztam a fejem. - Nem, ez nem lehet ő, bár a négy hónap stimmel, ennyi ideje van bent. Írja le nekem a külsejét. - Ez persze már csupán puszta időhúzás volt, hátha sikerül kitalálnom valamit, mielőtt még késő lenne – a napnál is világosabb volt ugyanis, hogy ugyanarról a Charlotte-ról beszélünk. De tudni akartam, mennyit tud róla ez a pasas.

- Magas, huszonnégy éves nő, a haj- és szemszíne körülbelül megegyezik a magáéval, az arca, mikor legutóbb láttam, még nagyon csinos volt. Azóta, magának és társainak hála, ez utóbbi alighanem módosult némileg.

Nem álltam neki arról szövegelni, mi mennyire segíteni akarunk az embereken, mennyire ügyelünk rá, hogy ne ártsanak nekik a kapott gyógyszerek, azt tehetnek, amihez kedvük tartja az intézményen belül, satöbbi – ez a pasas nem őrült, de még csak nem is hülye, nem érné meg ilyesmivel felingerelni.

- Nem viszem oda – jelentettem ki. - Charlotte beteg, nem láthatja. Arról már nem is beszélve, hogy magának meg alighanem börtönben volna a helye.

A pasas erre felvonta a szemöldökét és olyan gyorsan rántotta elő a kését, hogy szinte nem is láttam – csupán éreztem, ahogyan biztatásként óvatosan megvágja a derekamat a póló szövetén keresztül. Ezután odarángatott a szemben álló, öreg szekrény elé, amiben többnyire régi iratokat és kacatokat tartottunk és kinyitotta előttem.

Felsikoltottam és elfordultam, nem törődve vele, hogy ezzel gyakorlatilag a pasas vállára hajtom a fejem. A szekrényben Chris feküdt, arcán elviselhetetlen iszonyat ült, a nyelve hihetetlenül hosszan kilógott a szájából – alighanem Charlotte vőlegénye fojtotta meg, nem sokkal azelőtt, hogy én beléptem ide.

- Látod, látod, Sophie – duruzsolta a férfi a fülembe. - Ha nem tudtam volna, hogy ilyen rossz természeted van és nem kellett volna már előre szinte biztosan az ellenállásodra számítanom, kis barátodat nem kellett volna ilyen kegyetlen halállal megajándékoznom. Persze akkor is megöltem volna, de rengeteg szenvedéstől megkímélhetted volna. Na jól van, ne sírj már, sosem késő megváltozni. Nézz rám.

Rohadj meg. - Nem sok kellett hozzá, hogy a válaszom eme két szóból álljon. De amióta az eszemet tudom, pszichológiával foglalkoztam – tudtam, hogy ezzel csaknem annyit ártanék magamnak, mint amennyit a mellettem álló férfi ártott Chrisnek.

Nem tehettem mást – felemeltem a fejem.

- Tudod eredetileg nem állt szándékomban ilyesmit tenni, de lehet, hogy most mégis rákényszerülök... El tudod képzelni, milyen sötét van egy ilyen szekrényben? És milyen kevés a hely, ha az embernek egy halottal kell osztoznia rajta... Félsz a halottaktól? Nem csodálom, bevallom, egy kicsit még én is félek tőlük. Éppen ezért nagyon nem szeretnélek bezárni oda a barátod mellé, talán hosszú órákra. Ugye megmutatod nekem Charlotte szobáját? Vagyis azt, amit itt szobának neveznek...

Bólintottam.

Kiléptünk az ajtón és elindultunk a folyosón. A pasas szorosan mögöttem haladt, éreztem a leheletét a tarkómon, a kést az oldalamnál – és nem tudtam szabadulni Chris holttestének képétől.
Hamarosan le kellett kanyarodnunk egy alacsonyabban fekvő folyosóra; itt még sötétebb volt, mint „odafent”. Megbotlottam a lépcsőn, de a pasas elkapott.

- Ugyan már, Sophie, ne mondd, hogy minden nap leesel ezen a lépcsőn, mikor lejössz meglátogatni Charlotte-ot... Mert minden nap lejössz, akár többször is, igaz? Fogalmam sincs róla, hogyan intézted el, hogy bezárják ide, de hát ugye már elég régóta szakmabeli vagy ahhoz, hogy minden bizonnyal ismerd ennek a módját. De te is tudod, hogy Charlotte nem őrült; nem itt találkoztál vele először, ezért tudnod kell. Éppolyan normális, mint te vagy én.

Igen, megközelítőleg annyira normális, mint te. Nem őrült, de mindenkinek úgy a legjobb, ha be van zárva valahol a föld mélyén egy olyan helyre, ahonnan még csak esélye sincs kiszabadulni – gondoltam magamban, de nem szólaltam meg. A pasas nem is várt ilyesmit, egy rövid szünet után folytatta.

- Érdekelne, miért tetted – nézet rám, miközben befordultunk egy sarkon. A padló itt még tovább lejtett. Általában nem vagyok érzelgős, de ebben a pillanatban hihetetlennek tűnt, hogy ide embereket voltam képes bezárni hónapokra, sokszor évekre, azzal a kísérőszöveggel, hogy alighanem itt fognak meghalni. Bár ezen a helyen még talán ez a legjobb, ami történhet egy emberrel. Arról már nem is beszélve, hogy milyen emberek kerültek ide – alighanem az úgynevezett társadalom számára is ez a legjobb, ami történhet velük. Egyedül Charlotte az, akinek csupán balszerencséje volt – most pedig szerencséje, amiért nem hagyom, hogy felfogja, mi történt vele. - Miért hozattad be? Bár te nem ismerted őt olyan régóta, én igen és tudom, hogy nem érdemelte meg ezt, arról már nem is beszélve, hogy én sem érdemeltem meg, hogy elvedd őt tőlem. Egyetlen embert szeretek a földön és egyetlen olyan ember van, aki sohasem lennék képes bántani. Mindkettő Charlotte. Senkinek sincs joga, legkevésbé neked, hogy elvedd bárkitől is azt, akit a legjobban szeret.

- Megölt egy embert – mondtam vontatott hangon.

- Valóban. A vőlegényedet, ha jól emlékszem, igaz? Tehát te is egyetértesz velem abban, amit az imént mondtam, ugye?

- Megölte őt és kész – feleltem makacsul.

- És ezért tömöd most gyógyszerekkel és alkalmazod rajta az elmeorvosok nagyszerű találmányait, amelyekkel a nap huszonnégy órájában gond nélkül megkeserítheted az életét, anélkül, hogy neked különösebben meg kellene erőltetned magad.



- Én csak próbálom őt meggyógyítani.

- Sophie, te orvos vagy, nálad jobban senki sem tudhatja, hogy meggyógyítani csak azt lehet, aki beteg. Charlotte tökéletesen egészséges, semmi szüksége arra, hogy itt... kezeljék.

- El akarod őt vinni innen? - kérdeztem, miközben kinyitottam neki az ajtót. Nem felelt, de a karjával mutatta, hogy én menjek be először.

Odabent szinte teljesen koromsötét volt. Oldalt, a fal mellett egy ócska priccsszerűség állt, rajta kopott takaróval – ez alatt egy csontsovány, vállig érő, fénytelen barna hajú, fiatal, mégis öreges benyomást keltő lány aludt. Ő volt Charlotte, őt kereste a férfi.

Valószínűleg álmodott, mert folyton forgolódott és hánykolta magát; közben néha-néha halkan felkiáltott, de egyszer sem olyan hangosan, hogy odakintről a felügyelők meghallhassák. Ehhez már volt ideje hozzászokni a négy hónap alatt, amit itt töltött.

Egy ízben csaknem legurult az ágyáról; egy, az apró ablakon beszökő holdsugár pedig véletlenül éppen rávilágított az arcára. Halottsápadt, beteges, elkínzott és gyakorlatilag már csupán a halálra váró vonások – ezt sikerült vele tennem négy hónap alatt.

- Ez... - A mellettem álló férfi összegörnyedt a láttán. Engem maga előtt lökdösve az ágyhoz botladozott, megragadta Charlotte kezét és a nevén szólította a lányt.

Szinte biztos voltam benne, hogy nem fog megtörténni, de „Barlow” felébredt.

- Charlotte! - kiáltotta a férfi. A lány kinyitotta a szemét és ránézett – aztán sikítozni kezdett. Minden erejével (azt hiszem, ez jelen esetben nem jelenthetett valami sokat) azon volt, hogy kitépje a karját az ágya mellett térdelő alak kezéből.

- Nem ismeri meg magát – mondtam közömbösen szemlélve őket.

A férfi erre elengedte Charlotte-ot (mire a lány egy kissé megnyugodott, immár csupán halkan zokogott), felpattant és felém indult.

- Ehhez nem volt joga! Nem volt joga ezt tenni vele! - kiáltotta.

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy már nem félek tőle – a kését az ágyra tette, miközben a lánnyal viaskodott.

Az ajtóhoz léptem és bezártam, majd visszafordultam hozzá.

- Több jogom volt hozzá, mint hinné – mondtam továbbra is rezzenéstelen arccal. - Sokkal több, mint magának itt bármihez is. Bár csupán nagyon keveset voltunk együtt és szinte mindig más dolgok érdekelték mindkettőnket, jogom van azt tenni vele, amit jónak látok. Ez az egy jogom van, ami még megmaradt a húgommal szemben.

A férfi arca eltorzult.

- Charlotte-ot Barlow-nak hívják, maga nem lehet a nővére.


- Bővebb felvilágosításért forduljon a szüleinkhez, de ki kell ábrándítanom: alighanem mégis így áll a helyzet, bármennyire lehetetlennek tartja is.

- Ha a húga, akkor... miért nem bocsátotta meg neki, hogy megölt egy embert? Legalább annyira tudja, mint én, hogy sohasem tenné többet, ha elengedné!

- Nem is fogja, ezt garantálom – bólintottam. - De csak hogy megnyugtassam azt a szerelmes szívét, elárulom, hogy azt az egyet sem ő ölte meg. Charlotte nem gyilkos, hogy - ha megengedi -, magát idézzem.

- Nem ő volt?... Akkor ki ölte meg azt a zsarut?

- Én.

- Maga nem normális! Bezárta a húgát egy elmegyógyintézetbe, lelőtte a vőlegényét... Még jó, hogy Charlotte kezét kértem meg és nem a magáét! Elárulná, miért tette? - fejezte be fáradtan.

- Ez egy hosszabb történet, de a lényege annyi, hogy a húgom megcsalta magát, a vőlegényem pedig engem – ebből valószínűleg már kitalálhatja, hogy a két, általunk szeretett személy szerencsésen egymásra talált, természetesen a mi tudtunk nélkül. „Az a zsaru” épp egy bevetésen volt, le kellett tartóztatnia valami középszintű gyilkost, Charlotte pedig, mivel hirtelenjében nem tudta hová tenni, vele volt. Egyikük sem számított rá, hogy én is felbukkanok a közelben. Persze, logikusan nézve a dolgokat, minek is mentem volna oda...?! - Dühösen a fal mellett álló asztalra csaptam, leverve egy üres, műanyag vizespoharat. - Aggódtam érte, ezért kockáztattam az életemet! Hogy segítsek neki! Erre ott találom, az oldalán Charlotte-tal! Nem akartam megölni... A gyilkos rájuk támadt, Charlotte megsebesült, Will pedig lelőtte... Így, miután megöltem a „vőlegényemet”, a húgom volt az egyetlen szemtanú. Tudtam, hogy el fog árulni, ha nem teszek valamit sürgősen, hogy elhallgattassam, így ráfogtam a gyilkosságot. Amennyire ki volt borulva, hogy ereje sem volt, hogy védekezzen. Így a történtek is titokban maradtak és ő is megbűnhődött azért, amiért tönkretette a saját életét, két másik emberével együtt.

- Ezért megöllek, Sophie – suttogta a férfi, majd elindult felém.

- Charlotte! - kiáltottam rémülten, miközben egyetlen pillanatra sem tudtam a pillantásomat levenni a közeledő alakról.

Charlotte még mindig az ágyán ült, összekuporodva, de mikor meghallotta a hangomat (alighanem én voltam az egyetlen, akit még felismert), azonnal felém fordult és megpillantotta a férfit. Kétségbeesetten körbenézett – és egyszer csak meglátta a kést az ágy szélén. Megragadta, felugrott és a pasas hátába szúrta, kihúzta, majd megint beleszúrta, a férfi pedig egyetlen, halk nyögést hallatva a padlóra hanyatlott. Charlotte csak állt a teste mellett és a késről a kézfejére folyó vért bámulta. Odaléptem hozzá és megnyugtatóan átkaroltam, holott én sem voltam még csak megközelítőleg sem nyugodt. A lány, amint hozzáértem, a padlóra zuhant, én melléültem és átöleltem a vállát, mire megint sírni kezdett, halkan, mintha azon igyekezne, hogy még én se halljam meg.

Alighanem fogalma sem volt róla, hogy éppen most ölte meg a vőlegényét, aki azért jött, hogy elvigye őt innen.

- Sophie – szólalt meg akadozó hangon. - Azt álmodtam, hogy Will... – elkezdtek könnyek patakzani az arcán – Will... ugye nem halt meg? Sophie!!! - sikította. - Mondd, hogy nem halt meg!

Még szorosabban átöleltem a vállát.

- Nem – mondtam, miközben ringatni kezdtem. - Nem halt meg. Ha meggyógyultál, találkozhatsz majd vele.