Lesz még szép nap...

Jenifer 18 évesen áll Brooklyn egyik leglátogatottabb szórakozó helye előtt. Péntek. Barátja ma hagyta el. Pont ma, amikor neki adta magát. Ő volt az első neki. Ez a srác. Gyűlölt magára nézni. Csak sírt tehetetlen dühében. Aki látta, nem értette, nem is érthette a könnyek súlyát. Rohant a kivilágított, kéjtől égő péntek esti forgatagban. Mindenhol romantika, csókok tömkelege, csak ő fut. Végre megáll egy csendes kis pad mellett, letörli szemét, és gondolkodóba esik.
Miért tette? Miért alázta meg? Miért volt ily bolond? Jön a válasz is rögtön. Mert SZERETTE. Sőt még most is szereti, mindazon által, amit vele átélt, azok után, amit vele tett.
Ahogy ott ül gondolatai fogságában a múlton gondolkodva, leül mellé valaki. Az illető fekete hajat visel, és igen meleg barna, átható tekintetet, mely a fehér ruhája ellenére bizalmat keltő látvány.
Jeni először meglepődik, kissé fél is, de végre a szemébe néz. Érdekes szem, érdekes tekintet. A veséjéig hatol szemével ez a fiú. Végre megszólal a titokzatos idegen:
- Nem fázol?
Jeni eddig nem is gondolt erre. Mielőtt válaszolt volna, a fiú ráterítette kabátját.
- Ki vagy te?- kérdezte a lány.
- Az lényegtelen. Csak név. - válaszolt a barnaszemű idegen.
- Tudod, sokan ültek már itt összetörve, volt ki az alkoholba ölte bánatát, volt ki az egész estét átsírta, volt ki dühében megvert egy arra járó idegent. De senki nem ült le, és burkolózott a gondolkodásba.
- Miért mondod ezeket nekem?
- Látom, ahogy felemészt belülről a múlt. Valami véget ért, ennyi. Vége. Erre gondolhattál. De... arra nem, hogy lesz még egyszer szép, boldog nap az életedben. Jenifer rádöbben, hogy az ismeretlennek igaza van, felnéz, de a fiú már el is tűnt.