Lépések

Lépések
Első lépés
2007 novembere

Tökéletes léptekkel, szinte már a levegőben lépkedve, szelték át a parkettet. Merev, tekintélyt kölcsönző tartásuk, minden jelenlévőt magával ragadott. Nem volt szempár, ami ne rájuk szegeződött volna. Alarick büszke és biztos léptekkel vezette Kristent, arcáról őszintének egyáltalán nem nevezhető mosoly sugárzott. A profizmus körüllengte párosukat. Tökéletesen tartották az ütemet. A hangfalakból felzengett Safura „Can i love forever” kezdetű sora, amivel egy ütemben megindultak, az eddig háttérbe szoruló párosok is. Gyönyörű látványt nyújtottak a parketten hibátlan összhangban lépkedő táncosok.
Tekintetemmel folyamatosan Kristent követtem, ahogy még sokan mások is. Hollófekete kontyba rendezett haja hibátlan kontrasztban párosult tört fehér ruhájával és hófehér bőrével. Mosolyogtam a gondolaton, hogy ez a gyönyörű lány könnyedén nevezhető a modernkori Hófehérkének is. De hát mégis mit várhat az ember profi versenytáncosoktól?! Maga volt a kecsesség és a nőiesség. Ott volt körülette az, a bizonyos érinthetetlenségi aura.
Közben a keringő a végéhez közeledett. Összeszorult a gyomrom. Eddig minden rendben ment, de most következik a meglepetés. Az utolsó pár taktus közeledtével fokozatosan csökkentetjük a világítás erősségét. A végére érve már csak az asztalokon és táncparkett szélén lévő mécseseknek kellene világítania, ezzel is kölcsönözve egy alaphangulatot. Remeget a kezem, már annyira ideges voltam. Több hetes kemény szervezői munkának köszönhetően tetszelgett a terem a mostani pompájában. Súlya volt minden pillanatnak. Azt mondják, nincs olyan, hogy tökéletes, mégis mindennek ezzel a nem létező fogalommal egyenértékűen kellett alakulnia. Elsős diákot még soha nem ért az a megtiszteltetés, hogy a szervező bizottság elnöke legyen. Valószínűleg én sem lettem volna, sőt magamtól nem is jelentkezem szervezői feladatokra, ha az édesanyám nem lenne dékán.  Mondanom sem kell, a szervezésnél emiatt nem akadt ember, aki vitatkozni szeretett volna velem, nem mintha ezt, a felém irányuló tisztelet eredményezte volna. Mindenki szemében én voltam a dékán elkényeztetett lánya, akinek kilobbizták az elnöki posztot. Szerettem volna bizonyítani, de nem így. Gyűlöltem, hogy újra olyasmibe rángatott bele, ami magamtól eszembe se jutott volna.
Lassan elhalványult a fény, már csak a mécsesek világítottak. Pár ütem volt még hátra. Az emelés és a levezetés. A zene is folyamatosan csendesedett. Aztán pár másodperc után vége lett. A mécsesek is kialudtak, a zene is elhalkult. Néhány pillanatnyi tökéletes sötétség és csend után, hangos tapsorkán törte meg a pillanatot, a világítás visszatértének kíséretében. A parketten együtt meghajoltak a táncosok, bár a taps inkább Rick és Kristen párosát illette.
A kar dékánja szinte sírt örömében, amikor anno megtudta, hogy két profi versenytáncost tudhat a diákjai között. Az nem volt kérdés, hogy kettejüknek táncolni kell a szokásos gólyabáli keringőn, még ha nem is egymás párjai a sztenderdtáncos versenyeken. Kiváló lehetőségnek ígérkezett, mivel új bemutató filmet forgatnak a karról és az ebben esedékes részt, hogyan máshogy tehetnék ellenállhatatlanná, ha nem két profi táncossal.
Eddig az asztalok körül helyet foglaló tömeg fokozatosan álló tömörüléssé változott, ezzel elindítva az ilyenkor esedékes bájcsevegést. Olyan lelkesedéssel és elismeréssel gratuláltak egymásnak a különböző karok dékánjai, mintha valamelyikük tánccal vagy szervezéssel töltött volna akár egy percet is. Átpasszírozva magam az egymás érdemit taglaló tömegen, a terem sarkában lévő asztaltársaság felé vettem az irányt. Az elmúlt percek izgalmait hogyan máshogy tudtam volna elfelejteni, ha nem a barátaim körében. Mosolyogva intettem feléjük, amire ők is nevetve reagáltak. Már csak pár lépésnyire voltam az asztaluktól, amikor Suse rosszallóan a hátam mögé intett. Reakcióját követve megfordultam, sejtve, hogy valószínűleg édesanyám közeledtére szeretné felhívni a figyelmem.
-    Sabine, már percek óta kereslek. Sebastian szeretne pár szót váltani veled – mondta a szokásos fontoskodó hangnemében.
-    Anya, mégis miért kellene nekem a közgáz dékánnal beszélni, tudod jól, hogy közöm sincs az egész karhoz – válaszoltam megrovóan. Utálom, hogy megpróbál „beszervezni” abba a bizonyos belső körbe. Két hónapja indult el a félév és már is bántam, hogy nem az ország legtávolabbi egyetemére jelentkeztem.
-    Drágám, ezt majd máskor megvitatjuk. Kötelességeid vannak velem szemben is – persze megint nem vett tudomást arról, amit mondtam.
Megkarolt és finoman magával vont, a tőlünk pár lépésnyire beszélgető társaság felé. Szinte sütött róluk, hogy ők az a bizonyos elit dékáni kör. Ennyi álszent vigyort nem sűrűn látni.
-    Itt van a mi kis szervező csillagunk! Hadd gratuláljak! Hibátlan munka volt. – kezdte Müller dékán, mikor a társaságukhoz léptünk.
-    Uraim – bólintottam. – Köszönöm, de ez legalább annyira, sőt jobban is, a csapat többi tagjának az érdeme.
-    És szerény, mint mindig – szólalt meg Kaufmann dékán. – Kérem, árulja el, hogyan sikerült megoldani, hogy egyszerre aludjon ki minden mécses? – kíváncsiskodott.
-    Nos, ez a fizikushallgatók érdeme. Aktívan segítettek a szervezés műszaki oldalában.
-    Jó döntés volt bevonni őket – válaszolt.
Majd mindnyájan kedvesen mosolyogtak. Már jól ismertem a kis társaságot, a szokásos éves egyetemi vacsorákról. Mondanom sem kell, hogy apával mennyire „élveztük” az ezen való részvételt. Ilyenkor általában egy ránk egyáltalán nem jellemző, tökéletes család képében kellett tetszelegnünk, amíg édesanyám, az egyetem egyetlen női dékánjaként, építgeti a karrierjét.
Közben megláttam a terem másik sarkában, a gratulációkat fogadó Kristent és Alarickot. A kéthónapos szervező munka alatt talán csak Kristen volt az egyetlen, akivel egy szót sem váltottam, nem mintha ez különösebben zavart volna. Bőven elég a nagybecsű párosunk férfi tagja, aki minden próbát követően úgy viselkedett, mint egy hisztis gyerek. Hol a rossz hangzásra, hol a padló csúszósságára panaszkodva, s ezzel magyarázva az állandó jelleggel elkövetett hibáit. A próbák megkezdése után pár nappal, már az egész szervező társaság elkönyvelte, hogy Alarick tehetségétől, sokkal nagyobb az egoja, nem beszélve a gyakorta faviccként ható, tájszólásos szófordulatairól. S ennek fényében egyáltalán nem volt nehéz elképzelni, hogy milyen lehet Kristen, aki tényleg tehetséges volt és ráadásul még gyönyörű is. Nem tudott végig sétálni a folyosón anélkül, hogy pár szempár ne szegeződött volna rá, gyönyörködve hófehér bőrében és csodálva általában kiengedett, erős fekete haját.
Pár pillanat múlva észrevettem, hogy Kristen megfordul, s közben jelzi Alaricknak, hogy induljanak el felénk. Ha szabadulni akartam, akkor most vagy soha.
-    Uraim, ha megbocsátanak, most mennem kell. Szeretnénk, ha az ünnepség másik fele is akadálytanul zajlana.
-    Ez csak természetes válaszolt – Müller dékán.
-    További jó szórakozást. Légszíves, várj meg! – mondtam, a kérést már édesanyámnak címezve.
-    Persze édesem – válaszolt.
Még a hátam mögül hallottam, ahogy táncos csillagokként üdvözölték a párost. Mosolyogtam és megjegyeztem magamban, hogy ettől nagyon kreativitást várna el az ember, már csak a beosztásuk miatt is.
***
Hajnali 4 négy felé járhatott az idő, amikorra már minden kötelességemet letudva sétáltam a parkoló felé. Közben hívtam anyut is, hogy a megbeszélteknek megfelelően vigyen haza, de persze nem vette fel. Milyen újdonság, újra nem figyelt arra, amit kértem. Dühösen néztem körben a parkolóban szabad taxi után kutatva, de sajnos pár éppen indulni készülő kocsin kívül másat nem láttam.
-    Csak nem fuvar nélkül maradtál? – kérdezte ezt egy ismeretlen hang.
-    De, nagyon úgy néz ki – válaszoltam, közben a hang irányába fordultam. Meglepődte könyveltem el, hogy Kristen áll előttem.
-    Szívesen elviszlek, ha már így alakult – mondta, miközben meglebegtette a kulcsait.
-    Áh, köszönöm nem! – nyögtem zavartan.
-    Vársz valakit? Vagy csak félsz beszállni?
-    Nem! Vagyis…igen, nah jó, nem! – hadartam, közben átkozva magam, hogy egy értelmes választ sem tudtam kinyögni.
-    Á, értem! Vagyis, nem! Nah, jó igen! – nevetett.
Mosolyogva ráztam a fejem és elindultam a kocsi és Kristen irányába.
-    Köszönöm! – szólaltam meg, miután már beszálltunk.
-    És hová vihetlek? Remélem az előzőnél kicsit konkrétabb választ is tudsz adni – a hanghordozása még mindig közvetlen és kedves volt. Ez nagyon meglepett. Két mondat után aláásta, a magamban felállított elméletet, miszerint egy elviselhetetlen, hisztis díva.
-    A Rathausplatz környékén mindig vannak szabad taxik, ha ott kiteszel, az jó lesz.
-    Oké, ahogy gondolod. Persze, szívesen haza is viszlek.
-    Áh, köszi! A Rathausplatz tökéletes lesz, onnan már haza jutok.
-    Rendben – válaszolt, most már kevésbé közvetlenül.
***
Hála Kristen furvarjának és egy szabad taxinak a Rathausplatzon, nem egész egy órával később már a nappalinkban álltam. A ház csendes és kihalt volt. Sóhajtottam egy nagyot és fejben feljegyeztem, hogy soha többé nem hagyatkozom édesanyám ígéreteire, ha csak nem akarom azzal tölteni a fél éjszakát, hogy fuvart találjak. Felakasztottam a kabátom, aztán elindultam az emeletre, a szobámba felé.
Miután túl voltam egy forró zuhanyon, álmosan bedőltem az ágyamba. Mielőtt még elaludtam volna, zsörtölődve gondoltam a Kristennel folytatott beszélgetésemre. Az egész együtt kocsikázós szituáció fura volt. Nem értettem, hogy miért jöttem ennyire zavarba tőle. Egy beképzelt idióta cicababának tartottam, amire sikerült rácáfolnia. Egyszerre volt szimpatikus és ellenszenves is. Valahol belül kicsit irigyeltem is, amiatt, hogy ennyire gyönyörű és központi személyiség is.
***
A hétvége a szokásos ütemben, gyorsan elröppent. Főleg úgy, hogy nagy részét alvással töltöttem, próbálva kiheverni a bál eseményeit. A szüleim szokás szerint vitatkoztak, most éppen az volt a fő téma, hogy anyám szerint teljesen illetlenül viselkedtem a bálon, apa pedig próbálta meggyőzni, hogy saját elképzeléseim szerint kell alakítanom az életem, még akkor is, ha édesanyám szerint ezek az elképzelések hibásak. Anya mindig is tudott érvelni, de a környezetére sokszor nem figyelt, ezért amikor már nyerésre állt volna a „Sabine, már megint úgy viselkedett, mint egy húsz éves, nagy gyerek” – könyörgöm, még csak húsz vagyok - vitában, akkor bedobtam, a „Mennyire illetlen és felelőtlen egy anyától, hogy ígérete ellenére, az éjszaka közepén nem hozza haza a lányát?” kérdést, amivel a földbe döngöltem az eddigi  felellőség teljességről szóló érv sorozatát. Sokszor úgy éreztem magam, mint egy tini, aki soha nem fog kiszabadulni az anyai basáskodás alól.
***
Hétfő reggel volt. Első órám Római jog lesz. Igen. Tudom. Hogyan kapcsolódik a rendezvényszervezés és a jog? Hát, szorosan sehogy. Ez volt feltétele annak, hogy az egyetem mellett elkezdhessek egy rendezvényszervezői képzést is. A szokásos alkudozás a között, hogy mit akarok én, és mit akar édesanyám.
Lassan elvégeztem a reggeli rutinom, és felöltözve indultam a földszintre. A szüleim éppen reggeliztek.
-    Jó reggel mindenkinek! – köszöntem, miközben betömtem egy eper darabot a számba.
-    Jó reggelt Manó! – válaszolta apa.
-    Mi lenne, ha egyszer kivételesen leülnél és nem álló helyzetben reggeliznél?! – kezdte a szokásos műsorát anya.
-    Talán világvége – mondtam jó kedvűen. Mindenkinek szép napot! Valamikor esete jövök, egésznap óráim lesznek.
-    Várd meg, amíg befejezem és elviszlek – mondta anyu, jól tudtam, hogy honnan fúj a szél.
-    Köszi, de megegyeztünk! – közben felemeltem a bukósisakom és meglóbáltam. Volt egy egyezségünk, amit az egyik megnyert vitája eredménye képen harcolt ki, miszerint csak akkor járhatok motorral az egyetemre, ha elvállalok valamilyen szervezési feladatot a gólyabálon.
-    De …- kezdte az akadékoskodást, talán már konkrét indokkal, hogy kibújjon az egyességünk alól, amikor apa közbeszólt.
-    Gretchen, megígérted! Hagyd őt békén! Szép napot, szívem! – az utolsó mondatot már nekem címezte, arra célozva, hogy most menjek, vagy egész reggel hallgathatom, hogy mennyire nem illik egy felelősségteljes nőhöz a motor.
A házból kilépve még hallottam, hogy apunak végig kell hallgatni az ilyenkor esedékes szöveget, hálás voltam, hogy engem ez alkalommal kimentett.
***
Körülbelül fél órányi motorozás után értem az egyetemi parkolóba, az első szabad helyre beálltam és leállítottam Yamahám. Miután a bukósisakomtól is megszabadultam, a Jogtudományi kar felé vettem az irányt.
-    Hol hagytad ez a vörös szörnyeteget pénteken?- hallottam a hátam mögül.
-    Megnézem azt a valakit, aki báli ruhában bevállal egy motorozást – válaszoltam, közben megfordulva és számomra is ismeretlen okok miatt, örömmel fogadtam a pár lépésnyire álló karcsú, mosolygós fehérbőrű lányt.
-    Jogos – nevetett.
Őszintén elgondolkodtam, hogy most amikor nevet, vagy táncközben, komoly arccal szebb. Nem tudtam eldönteni. Aztán elém lépett, ezzel észhez térítve, az elkalandozásomból.
-    Még egyszer köszönöm a pénteki fuvart!
-    Ugyan, nem tesz semmit. És merre? Milyen órád lesz?
-    Római jog. Neked? Igazából, még azt sem tudom milyen szakos vagy.
-    Nah, szépen vagyunk! Pedig közel két hónapig együtt dolgoztunk és szerintem csoporttársak is vagyunk.
-    Hogy? – kérdeztem meglepődve.
-    Csak nem rossz hírt közöltem? – kérdezte nevetve.
-    Jajj, bocsi, dehogyis! Csak eddig még egyik órán sem láttalak és már azért két hónapja megy a tanév – válaszoltam mentegetőzve.
-    Én pedig a próbák alatt nem láttalak szinte soha sem, pedig te voltál a rejtélyes elsős, aki ugráltatta a felsős szervezőket. Egyébként múlt héten sikerült átiratkoznom ebbe a csoportba, a másik időpont szerdánként van, s szinte mindig ütközött valamelyik sulin kívüli elfoglaltságommal.
-    Most mit mondjak, nem szeretem rivaldafényt. De nektek jutott az enyémből is bőven – nevettem.
-    De ha már itt tartunk, Kristen Lackenbach vagyok. Gondoltam bemutatkozom, ha már voltál olyan felelőtlen, hogy beültél egy idegen kocsijába.
-    Sabine Preizinger, ha már voltál olyan felelőtlen, hogy elvigyél egy idegent.
Ezen mindketten jót nevettünk.
-    Akkor mehetünk? – kérdeztem.
-    Csak utánad, nem tudom, merre van a terem – válaszolt mosollyal az arcán.
A beszélgetésünk végére, már sikerrel nyugtáztam, hogy sokkal szebb, amikor mosolyog. Persze aztán nem értve, hogy miért érdekel ennyire, hogy milyen élethelyzetben néz ki előnyösebben.


2014 márciusa

-    Én, éppen főzök. Te hogy állsz a munkával? Remélem, hamar hazaérsz. Jó lenne, ha nem csak hajnali kettő körül látnálak, miközben fáradtan beesel az ágyba.
-    Nézd a jó oldalát, legalább melléd esek be – válaszoltam.
-    Ha-ha-ha, most megtisztelve érzem magam. De komolyan, hiányzol!
-    Te is nekem! – válaszoltam sóhajtva. – Igyekszem minél hamarabb hazaérni, én is örülnék, ha végre a héten először együtt tudnánk vacsorázni.
-    Szavadon foglak Kicsim! – válaszolt Ivonne.
-    Oké Iv, de most mennem kell! Este találkozunk! Szeretlek! Szia!
-    Rendben Sabine, vigyázz magadra! Én is szeretlek!
Visszacsúsztattam a telefonom a zsebembe, aztán elindultam a világítás technikusokkal még egyszer utoljára egyeztetni. A Salzburgi Zenekarház éves előadására készültünk. A fellépők sora vegyes volt. Könnyű- és komolyzene errefelé neves és kevésbé neves képviselőin át, az este legvégén megrendezendő táncverseny fellépőiig, szinte mindenfajta stílus előadói megmutatják magukat. Az ez éven esedékes rendezvény, kisebb újításnak számított a táncversennyel. Előző évek program füzetein nem található meg. Az ünnepség nem egész egy óra múlva kezdődik, ilyenkor már csak az utolsó pontosító köröket kell leróni.
***
Egy órával később már elhangzott minden a „pirosat 5 másodperccel a sárga után kapcsoljátok be” stílusú mondat is. Készen állt minden a kezdésre. A függöny mögött állva, figyeltem, hogy minden rendben menjen. Szeretem közvetlenül a háttérből koordinálni az eseményeket. Nem az én stílusom volt a bőrszékes parancsolgatás.
„ Oké srácok, eddig szép munkát végeztünk! Ügyeljünk rá, hogy az utolsó másodpercig így is menjen minden! Sok sikert mindenkinek! „– szóltam bele a fülesembe. – „Kezdjük!”
***
Az ünnepség szépen és gördülékenyen zajlott, már csak a vendég fellépők műsora és az eredményhirdetés volt hátra. Nem irigyeltem őket. Egy lassan két és fél órás program után, nehéz fenntartani az érdeklődést, amíg a zsűri meghozza a döntését. A műsorsorrend tartása és hibátlan levezénylése a Bianca feladata volt, az én részem a háttérmunka koordinálása.
A műsorvezető beharangozta a tavalyi év bécsi keringő bajnokait. Csak mondat töredékeket kaptam el, mert korábban az egyik gyerek rosszul lett, várakozás közben és mentősökkel váltottam pár szót. Mire minden elrendeződött, komolyabb baj nélkül, addigra már sötét volt a tánctéren és a szemben lévő függöny mögül kivonulóban volt a bajnok páros. Valahonnan ismerősek voltak, de nem tudtam be ennek különösebb jelentőséget, mivel elég sok rendezvényt szerveztünk mostanában, elképzelhető volt, hogy már korábban is találkoztam velük.
A táncosok felvették a kezdő pozíciójukat, várva a megfelelő taktusra. S közben a táncparkett világítása is fokozatosan felerősödött, ezzel lassan megvilágítva az arccal felém forduló, ismerős lányt. Mire a zenészek belekezdtek az első pár ütembe, már döbbenten álltam, a páros hölgy tagjának arcába bámulva. „Kristen”- nyögtem. Ő megeresztett felém egy mosolyt, majd a koreográfiát követve, beleolvadt partnere karajiba.

*** A történet elején fél szavakban említettem szám előadója és címe: Safura - Drip-Drop