Lépések - Második lépés

Második lépések

2007 decembere


Álmosan kopogtam a tollam tompa végével, az előadói padján. Még két perc volt előadásig. A szokásos egyetemi „lelkesedés” itt is meglátszódott, a terem nagy része üres volt, itt-ott elhelyezkedő diákokkal. Elől a stréberek, hátul azok, akiknek éppen nem akadt jobb elfoglaltságuk, bár ettől még egy percig sem fognak figyelni az elhangzó anyagra. Én valahol közép tájékon helyezkedtem el. Nem számítottam él tanulónak, de a tipikus bulizós egyetemistának sem. S mivel nem illettem semelyik csoportba sem, így a két szekció peremén táboroztam le, jegyzetfüzetem és táskám társaságában. A tanárnő jó szokásához híven legalább tizenöt-húsz percet késik minden órájáról, ezért még bőszen zenét hallgattam. Ez volt az egyetlen dolog, amivel szinte bármit át tudtam vészelni. Észre sem vettem, amikor valaki felém vette az irányt, már csak a szűkített látókörömbe bekerülő táska térített magamhoz. Ijedtemben megemelkedtem és felkaptam a fejem. Kristen arcával találtam szemben magam, aki látva reakcióm, széles mosollyal ül le mellém.
- Hello – nyögtem lángvörös arccal.
- Szia – nézet újra felém. – Szólongatlak már egy perce.
- Igen? Ne haragudj, bele tudok feledkezni a zenehallgatásba - mentegetőztem.
- Azt látom – mosolygott. – Egy ideig kérdezgettem, hogy szabad-e ez a hely, de mivel nem kaptam választ, így erőszakosan elfoglaltam. De ha zavar a társaságom, arrébb ülhetek – majd a barnás-zöld szemeit az enyémekbe fúrta.
- Dehogyis – nyögtem – maradj nyugodtan - válaszoltam, majd elfordítottam a tekintetem. Valahogy mindig zavarba tudott hozni. Persze nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, elvégre is eléggé zárkózott típus vagyok, nem kommunikálok, hacsak nem szükséges.
- Akkor jó – nyugtázta, majd felcsapta a jegyzet füzeteit.
***
- Merre ebédelsz? – kérdezte Kristen, miközben elhagytuk a termet.
- Megbeszéltem a barátnőmmel, hogy együtt kajálunk. Miért? – meglepett a kérdése.
Egy hónapja járt be többségében azokra az órákra, amelyekre én is és általában váltottunk is egy-két szót, de a szemináriumok végeztével én mindig hamarabb eljöttem, hátrahagyva őt.
- Értem – mosolygott. – Gondoltam, hogy csatlakoznék hozzád, de mivel programod van, így talán majd máskor. Nem szeretnék zavarni.
- Nem zavarsz – nyögtem, át sem gondolva mit mondok. – Ha szeretnél, tarts velünk.
- Biztosan? Tényleg nem szeretnék odapofátlankodni– nézett rám fürkészően.
- Persze, Suse-al szinte mindennap együtt ebédelünk, ez már afféle rutin.
- Értem – mosolygott tovább. Meglepett, hogy tud mindig ilyen vidám lenni. – Akkor csatlakoznék.
- Rendben – bólintottam.
- És merre szoktatok enni?
- Mindjárt ott leszünk, látod szemben azt a padot, a park jobb sarkában? Az a törzshelyünk.
Közben már előhúztam a telefonom és hívtam Suset, ő mindig hamarabb szokott érkezni, mint én. Hosszantartó csörgés után sem vette fel. Míg elértük a padot, megpróbáltam hívni még kétszer, de mivel semmilyen reakció sem érkezett, elkönyveltem, hogy talán kivételesen elfelejtette vagy esetleg beteg.
- Hmm… ez fura – gondolkodtam hangosan.
- Akkor ezek szerint csak én maradtam – jelentette ki vidáman.
- Nagyon úgy tűnik…
- Menjünk, szerezzünk valami ennivalót, aztán visszajöhetünk a törzshelyetekre – ajánlotta.
- Rendben.
***
Nem kis zavarban voltam ebéd közben. Eleinte próbáltunk csak úgy fecsegni, mint bárki, de aztán kínos csendbe tortkollot a nagy ebéd közbeni diskurálásunk. Talán már egy jó öt perce csendben ettünk, amikor Kristen megszólalt:
-  Tudod – kezdte-, érdekes ember vagy te?!
- Ne haragudj, de nem értem.
- Nagy benned a kettőség – válaszolt nyugodtan.
- Még mindig nem igazán értem, hogy mire gondolsz?! – mondtam, bár sejtettem hová fog kilyukadni.
- Biztos? – kérdezte nevetve.
- Attól függ, mire gondolsz - nyögtem egy ideges molyossal.- Ha „a joghallgató, de rendezvényt szervező és egy vörös Yamahával járó lányt, ettől nagyobb szájú és bátrabb csajnak képzeltem el” – közben képzeletbeli idézőjeleket rajzoltam a levegőben - esetről beszélünk, akkor igen, tudom mire célzol.
Erre csak felnevetett.
- Sejtettem – mondtam bólogatva.
- Szóval, akkor nem én vagyok az első, aki ezt mondja?
- Hát nem.
Közben megcsörrent a telefonja.
- Bocsi, SMS a tánctanáromtól. A holnapi próbát szeretné előrehozni. Úgy néz ki, mennem kell.
- Semmi gond. Menj nyugodtan.
- De ezt még folytatjuk – válaszolt nagy mosollyal az arcán.
Majd mielőtt bármit is mondhattam volna, egy gyors „Szia” kíséretében kaptam egy puszit és elrohant.
***
- Csak nem téged is látni, te szervezők gyöngye? – kérdezte Suse, mikor este átmentem hozzájuk.
- Legalább te ne kezd, kérlek! – nyögtem, majd eldőltem a hatalmas puha ágyán, mindig imádtam, amikor kisiskolás korunkban egy-egy alkalommal, pizsama partit tartottunk.
- Most mi az? Csak nem megártott a hírnév? – ugratott tovább.
- Milyen hírnév? Te ittál valamit? – emelkedtem fel rosszalló arccal. Erre ő még jobban nevetett.
- Nem mindenki lóghat az egyetem legnagyobb hírességének számító, táncos lábú Hófehérkéjével.
Nevetve fújtattam egyet és csak a fejem ingattam.
- Mi az? Kezdjek féltékeny lenni, hogy a legjobb barátnőm le fog cserélni? – folytatta a szurkálódást. Az arcán ülő hatalmas mosolyból ítélve, igazán élvezte a szituációt.
- Téged, akkor sem tudnálak levakarni, ha akarnálak – válaszoltam jó kedvűen, majd hozzávágtam egy párnát.
- Ez így van – vágta vissza jókedvűen, az imént felé dobott párnát. – Egyébként örülök, hogy végre szocializálódsz.
- Témánál vagyunk. Vannak közös óráink és néha váltok vele egy-két mondatot, nincs ebben semmi különös. Egyébként pedig kikérem magamnak, ismersz, én nem tudok szocializálódni. Amúgy is honnan tudsz te róla, hogy vele „lógok” ? – tettem idézőjelek közzé az utolsó szót.
- Ugyan már, Kristent mindenki ismeri.
- Áh mindegy… jobb ha nem is tudok róla – mondtam.
- És mi lesz az esti program? Egész nap itthon unatkoztam, menjünk már valahová – kérlelt nyűgösen.
- Most sajnáljalak meg?! – cukkoltam – Nagyon bejött neked az élet.
- Jól van már, egy kis pihenést én is megérdemlek. Szóval, akkor hová?
- Ugorjunk ki a MK-ba. Biliárdozzunk egyet.
- Okés, billiárd, aztán meg majd meglátjuk – egészítette ki a mondandóm.
- Semmi meglátjuk, nem akarok bulizni – dorgáltam. Jól tudom milyenek ezek a majd meglátjukok.
- Ünneprontó vagy – nevetett.
***
- Szóval, akkor, hogy is állunk? – ugrattam Suset. Rengeteg mindenben tehetséges volt, de a billiárd tudása csapni való volt és az évek folyamán nem, hogy javult volna, de egyre siralmasabb lett.
- Kabd be jó? – legyintett. Majd megpróbálta már ki tudja hányadik alkalommal beütni, ugyanazt a golyót.
Mosolygós fejingatással díjaztam a sikertelen mutatványát. Közben elnyomtam egy ásítást, kezdtem fáradni.
- Ne kezd, én még egyáltalán nem akarok még haza menni! – szólt rám.
- Most is bajod van? Nem mondtam, hogy haza akarok menni.
- Nem is kell, már ásítasz, ennyire azért nem vagyok rossz társaság – dorgált, nem reagáltam semmit, csak beütöttem egy golyót.
- Azért, néha hagyhatnál nyerni.
- Abban mi lenne az élvezet? – kérdeztem mosolyogva.
- Nekem, elég sok- nevetett.
Majd amikor ütéshez készülődve közelebb léptem volna az asztalhoz, egy finom érintés állított meg.
- Sziasztok – hallottam a hátam mögül.
Hirtelen megfordultam, bár már ismerős volt a hang, jól tudva ki a gazdája.
- Szia – válaszoltam.
- Hali – köszönt Suse is.
- Kristen vagyok- mondta miközben a kezét nyújtotta Susenak.
- Suse – válaszolt barátnőm, két puszi kíséretében.
- Örülök, hogy megismerhetlek.
- Én is – mondta kedvesen Suse.
- Éppen beugrottunk pár barátommal, mielőtt még elindulnánk bulizni, aztán megláttalak és gondoltam, ide köszönök. Remélem, nem baj – magyarázkodott, már felém fordulva.
- Egyáltalán nem – válaszoltam egy bárgyú mosollyal.
- És ti csak egy laza esti billiárdozás vagy mentek még máshová is? – kíváncsiskodott.
- Ez egy jó kérdés – mondta Suse. – A kisasszonyon áll – intett felém.
- Hogy-hogy? – nézett értetlenkedve Kristen.
- Kicsit fáradt vagyok a bulizáshoz – mentegetőztem.
- Olyan nincs! – válaszolt hófehér arcán megjelenő, széles mosollyal.
- Én is ezt mondom – bólogatott barátnőm.
- Örülök, hogy egyetértettek – mondtam nem kis iróniával a hangomban.
Erre Kristen felnevetett, Suse pedig csak a fejét rázta.
- Azt hiszem akkor meg is beszéltük, hogy velünk tartotok?! – kezdte Kristen.
- Szerintem is – nevetett Suse.
- Úgy érzem, nem ugyanazt a beszélgetést folytattuk le – folytattam az ironizálást, jól tudva, hogy ezt ők ketten már eldöntötték.
- Dehogyis nem, csak neked kevés szavad volt benne – kontrázott rám Suse.
- Akkor dákókat letenni és poharakat felvenni – zárta rövidre a beszélgetésünk Kristen. – Erre gyertek – mutatta az utat, az asztaltársaságuk felé.


2014 márciusa


A páros parketten való ringatózását árgus szemekkel figyeltem, próbálva meggyőzni magam, hogy nem Kristen táncol előttem. Egyszerre tűnt túl nyilvánvalónak és túl lehetetlennek. Tisztában voltam vele, hogy jelenleg is profi szinten táncol, viszont már évek óta igyekeztem minden vele kapcsolatos hírt elkerülni. Miután a szüleim elváltak és én édesapámmal elköltöztem Bécsből, több napnyi szenvedés és átvirrasztott éjszaka árán tudtam csak tompítani a fájdalmat, amit a hiánya okozott. S bár azóta évek teltek el, és közben nem egyszer újra össze is hozott minket az élet, mégis most, hogy újra látom, úgy éreztem magam, mint az a fiatal álmokkal teli lány, aki éjszakákat virrasztott a skype előtt. Talán a koreográfia közepéig bírhattam, amikor inkább hátra mentem és újra sorra vettem mindenkit. Egyeztetve mindent a legapróbb porszemig, remélve, hogy mire a végére érek, és kinézek a függöny mögül, már eltűnnek a színpadról.
Igazam lett, pár perces köröm után, már az eredményhirdetés következett, majd ezután a pakolást és minden zárással járó tevékenységet kellett koordinálni. Mire végeztünk, már bőven éjféltájt járt az idő, és nem egy üzenetet kaptam Ivtől, hogy reggel korán kell ügyeletbe mennie, így sajnálja, de lefekszik. Lelkiismeret furdalásom támadt a munka miatt. Az utóbbi időben semmilyen közös programunk nem volt. Leszámítva az alvást, de mire éjjel haza estem vagy én, vagy ő, már nem sok mindent tudtunk egymással kezdeni. Az idejét sem tudom mikor értünk utoljára egymáshoz.
Elmerülve egy hétvégi romantikus vacsora gondolatában, sétáltam ki az épületből.
- Nehéz téged megtalálni! – hallottam a hátam mögül. Megtorpantam, aztán megfordultam. Kristen állt előttem.
- Úgy főleg, ha nem is keresel – válaszoltam, nem kis durvasággal a hangomban. Nem volt jó érzés újra látnom, ezzel együtt jöttek fel a régi emlékek.
- Ezt megérdemeltem – mondtam bólogatva.
- Mit keresel itt?
- Ha azt mondom, téged, elhiszed? – nézett mélyen a szemeimbe. Felderengtek a képek, hogy mennyire zavarba tudott hozni, ez a zöldes barna szempár.
- Tudod, kivel szórakozz?! – dobtam oda, majd megfordultam.
- Kérlek, várj! – nyúlt a kezem után. – Csak szerettem volna váltani veled pár szót. Hogy vagy? Milyen most az életed? Nem ihatnánk meg egy kávét, kérlek?!
- Kristen, hogy milyen most az éltem, vagy éppen hogy vagyok, nincs semmi jelentősége. Ne sértődj meg, de nem villanyozz fel a gondolat, hogy veled kávézzak.
- Tudod, ha nem tudnám, hogy csak arra tudsz haragudni, aki fontos neked, akkor megsértődtem volna. De már túlságosan is ismerlek.
- Ne vegyél rá mérget, régen volt már – vágtam vissza szinte rögtön. Persze én is tudtam, hogy ez hülyeség. Nem csak az egyetemen voltunk együtt, úgy három éve láttam utoljára, amikor összepakoltam Münchenben és eljöttem tőle.
- Sab, kérlek. Nem kérek semmit, csak egy kávét és egy fél órát. Megérdemlem, amit hozzám vágtál, de egy kávéba még nem halsz bele – kérlelt. – Különben is korán van még – próbálta humorosra venni a figurát.
- Egy: azok után, hogy te csaltál meg és te szakítottál velem, nem hiszem, hogy jogod lenne kérni, bármit is. Kettő: későn van már és vár a barátnőm. Vigyázz magadra – mondtam, majd meg sem várva a válaszát, beszálltam és elhajtottam.
***
Beérve a lakásba kellemes meleg fogadott, ellenben a kinti, csöppet sem márciusi időjáráshoz képest. Sóhajtva fordítottam el a zárat. Elindultam a konyha felé és elvettem egy üveg vizet a pultról. A gondolataim zakatoltak. Végig néztem a lakáson. Minden négyzet milliméterét ketten rendeztük be Ivel. Miután Kristen végleg otthagytam, a városba költöztem, szinte rögtön. Talán egy fél éve élhettem itt, amikor megismerkedtem Iv-el. Egyik este iszogattam és csak spontán odajött hozzám. Mint ne mondjak, egyből leráztam, akkori állapotomban, gondolni se tudtam rá, hogy én valaha újra együtt legyek, bárkivel is. Aztán, amikor összeszedtem életem első törését, egy szerencsétlen téli lépcsőzést követően, ő volt az, aki begipszelte a bokám. Égett is az arcom, mint a Reichstag, amikor függönyt elhúzó nővérke mellett, besétált az egy héttel ezelőtt lekoptatott, szőke hölgyemény. Kedves volt, közvetlen és mosolygós. Miután végzett, bocsánatot kértem tőle, hogy olyan csúnyán leráztam. Erre csak mosolyogva, annyit reagált, hogy ha harmadjára is összefutunk, akkor az már égi jel lesz, és nem fogom tudni lerázni. Így is lett, aztán pedig hála a rengeteg türelmének és szeretetének, mai napig is együtt vagyunk.
Bosszús voltam és bűntudatom támadt, már csak attól is, hogy egyáltalán szóba álltam Kristennel. Ránéztem a hűtőn lévő matricára:”Kaja a hűtőben. Egyél, kérlek!”. Elfintorodtam a gondolatra. Egy falat se ment volna le torkomon. A háló felé vettem az irányt, a tőlem telhető leghalkabban dobáltam le a cuccaim, felvettem egy pólót és bebújtam Iv mellé. Az érintésem követően, szinte azonnal a karjaimba simult, egy elnyomott nyögés kíséretében. Megpusziltam a nyakát, majd még közelebb húztam magamhoz, remélve, hogy ezzel távol tudom tartani, minden Kristennel kapcsolatos gondolt.