Leomló falak

Prológus

A hatalomvágy a kezdetektől fogva jelen volt a Földön, s ahol felütötte a fejét háborút, pusztulást, romlást hagyott maga után. A béke és az osztozkodás ismeretlen volt a két leghatalmasabb varázserővel bíró nemzetség, az Alakváltók és a Boszorkányok számára. Viszálykodásba kezdtek a területeik határainak bővítéséért, s az egyeduralomért. Az egész világ megsínylette háborúikat, mert kényszerítették a gyengébb fajokat, hogy részt vegyenek értelmetlen csatáikban.
A harcok több száz évig folytak váltakozó eredménnyel, hol a Boszorkányok, hol az Alakváltók kerültek fölénybe. Azonban a belviszályok elérték az Alakváltókat, két testvérpár osztotta meg őket, s az ellenség kihasználta a pillanatnyi elgyengülést, hatalmas mészárlást végeztek. A túlélőket megjelölték, s szolgaságra kötelezték őket, ezentúl Alárendelt lett a nevük. A Boszorkányok törhetetlen hierarchikus társadalmat építettek az Alárendeltek fölé, mely szigorú törvényekkel korlátozza varázshasználatukat, s gyermekeik születését, sorsuk örökre megpecsételődött.


1.

Dhalia úgy tett, mintha még aludna, mikor hallotta, hogy lenyomódik szobája ajtajának kilincse. Tudta, hogy nem játszhatja végtelenségig ezt a játékot Flaviennel, egyre kevésbé tudta visszafogni testének heves reakcióit a fiú érintésére, mégis képtelen volt kihagyni egyetlen alkalmat is. Minden úgy történt, ahogy várta. Az alárendelt felsóhajtott, mikor látta, hogy úrnője még alszik, letette a kezében lévő tálcát az ajtó mellett álló kis szekrénykére, majd halvány mosollyal az arcán az ágyhoz lépett.
– Dhalia kisasszony, ideje felkelni – szólalt meg a mély bariton, majd a következő pillanatban hideg ujjak szánkáztak végig a lány meztelen vállán át egészen álla szegletéig.
Dhalia felsóhajtott, mintha legmélyebb álmából ébresztették volna, a hatás kedvéért álmosan nyögött is egyet, majd nyújtózkodva megfordult, hogy személyi testőrjének a szemeibe nézhessen. Akaratlanul is elmosolyodott az élénkzöld szempárra, mely egészen gyermekkora óta figyelte őt.
– Jó reggelt, Flavien – nyöszörögte álmatagon.
– Egyre nehezebben ébred fel mostanában, úrnőm, háromszor is szóltam, mielőtt benyitottam volna – felelte az alárendelt játékos nehezteléssel a hangjában.
– Egyre kevésbé van kedvem arra az átkozott Akadémiára járni – vágott vissza Dhalia, és nyújtózkodott még egyet.
Flavien ellépett az ágytól, és kezében a tálcával tért vissza, melyen a lány reggeli kávéja gőzölgött.
– Ne mondjon ilyet, Dhalia kisasszony! – kezdte, miközben átnyújtotta a tálcát a lánynak – Tudja jól, hogy édesanyjának mennyire fontos, hogy erős boszorkány váljon magából. Ráadásul kevésbé szorulna akkor már az én védelmemre is.
Dhalia szomorkásan ráncolta össze szemöldökét, miközben beleszürcsölt a forró, élénkítő italba. Nagyon is félt attól, hogy olyan hatalomra tesz majd szert az évek során, hogy nem lesz szüksége Flavien védelmező jelenlétére. Tudta, hogy önző dolog az alárendelt örök szolgálatát kívánni, de képtelen volt ellent mondani szíve vágyának. Flavien volt az egyetlen barátja, akit nem érdekelt származása, vagy gazdagsága, s bár érthető lett volna, ha alárendeltként utálja őt, mint a boszorkányok nemességébe tartozó egyik tagot, mégis a lány tudta, hogy Flavien nem csak kötelességből teljesít.
Flavien, amint meglátta kiülni úrnője arcára a pillanatnyi szomorúságot, szinte egyből megértette a lány gondolatait, s rögtön kijavította magát.
– Ettől függetlenül természetesen én mindig ön mellett állok majd, hogy ha kell pajzsként használhasson – mosolygott békítően, Dhalia villanó tekintetét látva azonban azt kívánta bár meg sem szólalt volna.
– Kegyetlen vagy magadhoz még mindig, velem pedig túlságosan is udvarias és távolságtartó, pedig születésemtől fogva ismersz – a lány hangja indulattól remegett, mint mindig, mikor erről beszélt.
– Bocsásson meg, úrnőm – felelte Flavien, de rögtön ki is javította magát. – Bocsáss meg... Dhalia.
A lány, úgy tűnt, túl tesz a történteken, ugyanis felsóhajtott, és beletörődően legyintett egyet, majd Flavien kezébe nyomta a tálcát az üres csészével.
– Tíz perc múlva lent vagyok – mondta. Flavien bólintott, majd távozott.
A lány egy ideig csak bámult testőre után, és elgondolkodott azon, hogy vajon valaha is képes lesz-e lerombolni a kettejük között lévő gátat. Nem is tudta mire vélni az egészet, hiszen olyan közel állt hozzá Flavien. Közvetlenül az ő születése előtt hozatta bátyja a Chazur birtokra az alárendeltet, mert felismerte nem mindennapi erejét, mely már akkor, négy éves korában is megmutatkozott. Pár évre rá, hogy ő maga megszületett a fiút komornyikjaként alkalmazták, később pedig személyi testőrévé vált. Mondhatni születésüktől fogva ismerték egymást, kapcsolatuk szorosabb volt, mint egy átlagos szolga – uralkodó viszony, hiszen a lány semmit sem titkolt el előle, bánatát és örömét egyaránt megosztotta a fiúval, Flavien pedig örömmel fogadta úrnője közvetlenségét, hiszen a boszorkányok világában nem jutott más az alárendelteknek, csak megvetés. Azonban Dhalia lassan felnőtt nővé cseperedett, s már lassan három éve volt tisztában érzéseivel alárendeltje iránt. De egy szóval sem említette neki őket, bármennyire is fájt számára, de most először meg kellett őriznie magának titkait, nem terhelhetett vele még egy vállat. Hiába volt szoros a kettejük között lévő kötelék, a lány tisztában volt vele, hogy testőre inkább látja benne a szerető kishúgot, mint egy érett, kívánatos nőt. Meg egyébként is Flavien túlságosan is kötelességtudó volt ahhoz, hogy bensőségesebb kapcsolatot kezdjen védencével. Így Dhalia kénytelen volt beérni olyan apró örömökkel, mint a reggeli lágy érintés, vagy ha a fiú hajlandó volt elhagyni neve mögül az „úrnőm”-et, vagy a „kisasszony”-t.
Megrázta a fejét, hogy kizökkentse magát elmélkedéséből, és megfelelő öltözék után kutatott a szekrényében. Egy kék selyemblúzra esett a választása, valamint egy fekete, derékig érő sztreccsnadrágra, mely kihangsúlyozta testének íves vonulatait. Egyenes, fekete haját egy magas lófarokba kötötte, mely még így is derekát verdeste, szemöldökéig érő frufruját pedig rettentő pontossággal fésülte előre, hogy minden tincs tökéletesen álljon. Belenézett a tükörbe, hümmögött egyet, majd hanyagolva a festéket lesietett az étkezőbe.
Már mindenki az asztalnál fogyasztotta a reggelijét. Flavien kihúzta előtte a széket, majd miután Dhalia helyet foglalt csendesen megállt mögötte, s várta, hogy a lány befejezze az étkezést. Dhalia azonban ma megelégelte, hogy a személyt, aki legközelebb állt hozzá a jelenlévők közül, s életét adta volna érte, még csak arra sem méltatta családja, hogy megengedje, hogy egy asztalnál üljön velük. Évekig eltűrte, hogy lekezeljék a fiút, de most, hogy pár napja betöltötte a tizennyolcadik életévét, s felnőttkorúvá vált, úgy gondolta, talán megpróbálhat változtatni a helyzeten.
– Flavien, szeretném, ha leülnél mellém, és úgy várnád meg, amíg végzek – nézett fel mosolyogva a mögötte álló fiúra.
Szinte egyszerre csörrentek az evőeszközök az asztalnál, s Flavien zavart tekintete, csak úgy mint Dhaliaé, a családjára irányult. Néma döbbenet ülte meg a termet. A Chazurok, mint a többi boszorkány, megvetéssel tekintettek az alárendeltekre, a nemesek körében Dhalia volt az egyelten „csodabogár”, aki szeretettel bánt velük.
– Talán beteg vagy, Dhalia? – nézett fel rá bátyja, éles, szürke tekintetével. – Úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna, te pedig foglalkozz inkább az étellel, amit eléd tettek!
– Nem, mintha a te véleményed számítana – vágott vissza a lány gunyorosan, és kérlelő szemekkel nézett apjára.
A csontos, ősz férfi tekintetében, mint mindig, tanácstalanság bujkált, hatalmasra nyílt, kék szemekkel bámult az alárendeltre, majd körbefuttatta az asztalnál ülőkön, és végül feleségén állapodtak meg. Azonban, mielőtt Alida szóra nyithatta volna a száját, Flavien megtörte a csendet.
– Úrnőm, erre igazán semmi szükség – súgta Dhalia fülébe, de úgy, hogy mindenki jól hallhassa. Számára nem volt megengedett, hogy a lányon kívül bárkihez is hozzászóljon, ha nem kérdezték. – Nem szándékozom leülni, megfelel a mostani helyzetem.
Dhalia megsértetten nézett testőrére. Visszautasítása miatt egyértelműen megalázó helyzetbe keveredett, botrányos felszólalása feleslegesnek bizonyult. Ezt tetőzte még anyja kijelentése is.
– Dhalia, kétségbeejtő, hogy egy egyszerű alárendelt, érettebben gondolkodik, mint te. Most, hogy betöltötted a tizennyolcadik életévedet felhagyhatnál már ezzel a dacos, gyerekes viselkedéseddel.
A lány pár pillanatig csak csendben meredt maga elé, és próbálta fékezni kitörni készülő dühét. Azonban serdülőkora miatt hullámzó erejének nem tudott parancsolni. Az abrosz közepén álló friss virágcsokor egy szemvillanás alatt lángra kapott és nyomtalanul, szag nélkül felemésztette a kék boszorkánytűz. Bátyja, Darenth gúnyosan felnevetett, s Dhalia is nagyon jól tudta, hogy döntő vereséget szenvedett. Lendületesen felállt az asztaltól, és lépteire nyugodtságot erőltetve, lezserül kisétált az étkezőből. Hallotta, hogy Flavien követi. Mikor hallótávolságon kívül értek, hirtelen megtorpant, és hátrafordult, hogy testőre szemeibe nézhessen.
Azonban, mielőtt megszólalhatott volna, Flavein mutatóujjának érintésével elnémította ajkait. Dhaliat annyira meglepte ez a mozdulat, hogy hirtelen el is feledkezett mondanivalójáról.
– Tudom, mit akarsz mondani – kezdte halkan az alárendelt. – Köszönöm az értem tett bátor kiállásodat, de kérlek máskor hagyd, hogy csak, mint komornyikod legyek melletted a családod jelenlétében. Nem vágyom rá, hogy egy asztalnál üljek velük, ha ők maguk akarnák sem tenném meg szívesen. Tudod jól, hogy te vagy az egyetlen boszorkány, akit megtűrök magam mellett. Ha te nem lennél, már rég megléptem volna.
A lány egy pillanatig nem tudta, hogyan reagáljon. Megint nagyon gyerekesnek érezte magát, azonban jól is estek neki Flavien szavai. Végül inkább úgy döntött, megbocsájt a fiúnak.
– Készítsd a kocsit! – sóhajtott fel.

San Deirdre hatalmas városa fölé a nap sugarai vontak arany koronát ma reggel. Az égtájakat jelző négy kristály obeliszk melyek a város fölé magasodtak, most a szivárvány színeiben pompáztak, egy pillanatra megállásra késztetve minden mellettük elhaladót. A nemesek házai, azok a tornyos, díszes épületek, mint ezernyi fényes égitest, verték vissza a fényt, büszkén emelkedve ki a középréteg egyszerű házai közül.
A boszorkányok városában hatvan nemes család versengett egymás között, s próbálta villái minél pazarabb dekorálásával mutatni pozícióját. A Chazur család a hatodik helyet foglalta el ezen a meglehetősen terjedelmes listán, azonban minél előkelőbb pozícióban voltak a nemesek annál több veszély is fenyegette őket, folyton ébernek kellett lenniük, és körültekintőnek, hogy ki tudják küszöbölni az alacsonyabb rangú családok cselszövéseit. San Deirdre városában nyílt titokként kezelték a nemesek közötti feszült viszonyt, s bár a köznép sokat szenvedett a merényletektől, melynek nem kevésszer estek civilek is áldozatul, nem lázadtak, még csak megjegyzést sem tettek ellenne, hiszen mind a hatvan család haragja sújtotta volna őket. Márpedig ezen famíliák fejeinek, a boszorkánymestereknek köszönhették a védőburkot, melyet városuk fölé terjesztettek, hogy a halandók, s boszorkányvadászok ne észlelhessék e helyet, s ne állíthassák következő lerombolandó célpontjaik listájának élére.
A burok teljesen átlátszó volt, csupán néhol jelezte pár rózsaszín, kék, vagy esetleg zöld olajosan úszkáló folt a mágia jelét. Kimenni bárki kimehetett rajta, de be csak a varázserővel bíró lényeket engedte. Erejét a hatvan boszorkánymester táplálta, maga a Tanács, a nemes családok vezető férfi tagjai. Ennek köszönhetően osztották fel San Deirdre-t hatvan kerületre, így minden egyes boszorkánymesternek csak a saját területére kellett összpontosítania, hogy könnyen észrevehessék, ha a pajzs meggyengül.
A kerületek úgy osztották fel a várost, ahogy a kört a sugarai, s origójuk nem volt más, mint maga a Tanács épülete. Ez volt a legnagyobb épület mind közül, körben víz vette körül, s hatvan, egymástól pontosan ugyanakkora távolságra elhelyezett cifra híd vezetett át a kerületekbe. A Kormányzók Háza, mert így hívták más néven a Tanács épületét, azonban nem csak a hatvan bölcs tárgyalásainak színhelyéül szolgált. Rengeteg egyéb szekciója is volt, itt rendezték az Boszorkány- Akadémia ügyes bajos dolgait, a bevándorlók letelepedési engedélyét, minden hónapban összesítették a város készleteit, a készenléti hadsereg ügyeiről is itt hoztak döntést. Maga a Tanács azonban csak évente ülésezett a hatalmas főterem kerek asztala köré gyűlve. Megtárgyalták a burok állapotát, döntöttek pár kétes személy jövőjéről, ha bíróságon nem sikerült, valamint mindenki szóvá tette saját szekcióinak fontosabb ügyeit. A történelem során, csupán kétszer fordult elő, hogy rendkívüli gyűlésre lett volna szükség, San Deirdre-ben tökéletes rend uralkodott.
Ezért is utált Dhalia itt élni. Ő, mint a Cahzurok lánya, belelátott a dolgok mélyébe, és tudta, ez a rend és béke nem más, mint képmutatás. Az itt élők ugyanis nem voltak boldogok. A nemesek gyermekei, akár csak ő, rettegtek a minden egyes sikátorból rájuk leselkedő veszélytől, melyet a többi család mohósága jelentett számukra. S félelmeik nem voltak alaptalanok a lista egytől hatvanig terjedő számai mögött ugyanis folyamatosan változtak a nevek. Hol előre csúszott valaki két hellyel, hol lefelé zuhant hattal, attól függően, hogy sikerült-e mind kiirtani a vágyott helyen álló család örökösei közül mindenkit, vagy visszafelé sült-e el a merénylet. Dhalia magas rangja miatt nem egyszer került célkeresztbe, de szerencsére Flavien mindig ott volt a közelben, hogy a védelmére siethessen.


Flavien leparkolt a sötét autóval az Akadémia parkolójába, majd kiszállt, megkerülte a járgányt és kinyitotta az ajtót Dhalia előtt. A lány örömmel helyezte az alárendelt kezébe a kezét, és hagyta, hogy kisegítse a kocsiból.
– Vigyázz magadra! – búcsúzott Flavien.
Dhalia még utoljára végigfuttatta tekintetét a fiú világosszőke tincsein, kecses vonásain, majd szemeibe nézett és félmosollyal az ajkain kijelentette.
– Hidd el, tudok magamra vigyázni.
Flavien egy ideig csak állt, és fejét ingatva bámult úrnője után. Dhalia túl sokszor keveredett bajba még az iskolán belül is lobbanékony természetének köszönhetően, ahhoz, hogy elhiggye, valóban tud magára vigyázni.

Dhalia hetykén sétált végig a folyosókon nem törődve az általános figyelemmel, mely megjelenését követte. A szempárok mohón mérték fel járását, aznapi viseletét, hangulatát, mindent, amiről példát vehetnek, vagy amibe beleköthetnek. A lány felvette az abszolút közönyös, hétköznapi álcáját. A terembe érve lepakolt a megszokott helyére, majd csevegni kezdett a köré gyülemlő két- három lánnyal. Nem akarta megnehezíteni a dolgukat azzal, hogy hideg elutasításban részesíti őket, pedig semmi kedve nem volt ma reggel a bájolgáshoz. Azonban nagyon jól tudta, hogy ahogy ő is, a lányok is egy hosszas agymosáson mehettek át, hogyan viselkedjenek a rangban felettük állókkal. Dhalia rangját pedig összesen csak tizenegy diák múlta fölül a kétszázból. Természetesen ennél sokkal több nebuló járt az Akadémiára, de ők, nemesek, elkülönített emeleteken tanultak, fenn tartva a hierarchia szigorú rendjét.
Az első óra varázslástan volt, melyen a szokásos felelés után, a tanár nem kezdett új anyagba, hanem hosszas beszédet tartott a tovább tanulásról, a negyedik évfolyam utáni életről, az Akadémia következő mesterképző szintjeiről, melyekre csak a nemesek jelentkezhettek. Mikor Shadia végigkérdezte a tanulókat, kinek mi az elképzelése és Dhaliára került a sor, a lány elmondta az egyetlen lehetséges utat, melyet a fejébe töltöttek, hogy papnő lesz, mint nagyanyja volt, és az éj istennőjének, Lunának szenteli magát.
A papnők talán az egyik legmegbecsültebb réteg voltak a nemesek körében a boszorkánymestereket követően. A nappal istenének, vagyis Phobeusnak, vagy az éj istennőjének, azaz Lunának szolgálatába állhattak huszonhárom éves koruk után, közvetítők voltak a két istenség és a boszorkányok között. A boszorkányok és varázslók két kasztba tartozhattak aszerint, hogy a Naptól vagy Holdtól nyerték erejüket, ettől függött ugyanis, hogy sötét-, vagy fénymágiát használnak-e. A Chazur családot évszázadok óta sötétvarázslók alkották, a szülőknek mindig gondjuk volt rá, hogy csakis Luna gyermekével adják össze sajátjaikat. Dhaliát azonban nem „fenyegette” a házasság. A papnőktől elvárták, hogy csakis választott istenségüket szeressék, hogy hűek maradjanak hozzá, és testüket lelküket neki szenteljék.
Voltak évek, mikor a lány mindenével, amivel csak tudott küzdött a család akarata ellen. Azonban az évek során be kellett látnia, hogy semmire nem megy az ellenállással, minél jobban dacolt szülei akaratával azok annál szilárdabban ragaszkodtak elképzeléseikhez. Az egyetlen személy, aki megértette őt és a pártját fogta, nagynénje volt, ki maga is papnőnek állt. Ő tudta, mit kell átélnie egy fiatal nőnek, főleg egy nemesnek, kire számtalan férfi pályázik. Na nem, mintha Dhalia érdeklődött volna más fiú után is, mint Flavien, de remélte, hogy idővel sikerül túllépnie az alárendelt iránt táplált gyengéd érzelmein, és majd jön egy nemes varázsló, akit képes lesz megszeretni, és gond nélkül egymáséi lehetnek. Ugyan mi másra vágyna egy tizenéves lány? Dhalia hiába volt nemes, korát tekintve ő is csak egy serdülő volt a többi között... egy serdülő, akitől túl sokat vártak.