Lelki gyötrelem

Félelem járta át egész testem, amint meghallottam, hogy nyomomban liheg. Futottam teljes erőmből, már amennyire jobb lábamból kikandikáló csont és húscafatok is engedték. Soha azelőtt életemben nem éreztem ehhez hasonló érzést. Próbáltam végig gondolni, hogy pontosan mi is ez a behatározhatatlan dolog bennem, és bármennyire is meg volt gyötörve testem, lelkem helyéről ordítva próbálta tudtomra adni, hogy elkívánkozik testemből, mégis a gyönyör elszórt szikráit véltem felfedezni magamban.

Nem értettem mi zajlik le most pontosan bennem, és hogy mi is az, ami elől én éppen menekülök, mégis tudtam, meg fogom érteni a dolgot. Ez kissé megnyugtatott, és már azon voltam, hogy lassítok lépteimen, amikor eszembe jutott mi is van a nyomomban. Egy hatalmas árok tátongott előttem, egyenest belefutottam volna, amikor az megfogott hátulról, szorosan magához ölelt. Nem tehettem semmit, hagytam csináljon, amit akar. Nem kellet sokat gondolkodnom, hogy mi fog történni. Fogva tartóm egy számára gyengéd mozdulattal – ami nekem egy bordatöréssel járt – megfordított, hogy arcunk egyvonalban legyen. Belenéztem szemébe, és ahelyett, hogy valamiféle érzelmet is ki tudtam volna olvasni belőle, csak a semmit láttam. A tökéletes semmit, ami olyan hihetetlen erővel szívott magába, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, végül én magam is a semmi részévé váltam.

Éreztem, ahogy a hajam, a szőrszálaim kitépődnek bőrömből, de ahelyett, hogy fájdalmat csak jóleső megkönnyebbülést éreztem. Miután teljesen kopasszá váltam a bőröm kezdte elhagyni a neki teremtett helyet. A koponyám tetején kezdte, és arcomon, majd felső testemen, végül a lábaimon vált le húsomról. Zsírom, húsom elhagyta testem, hátrahagyva csontom, és az általa körbeölelt belső szerveimet. Minden egyes alkalommal, amikor valamelyik részem elhagyta testem foszlányát elsöprő gyönyörben volt részem. Májam, szívem, vesém, gyomrom, szemem, mind-mind már a semmiben keringett, csontjaim hamuvá égtek, elszálltak. Agyam volt az utolsó, ami elhagyott, mint amikor egy vízzel teli szivacsot kifacsarunk, úgy ömlöttek ki belőle az emlékeim, a tudás, amit éveim során összegyűjtöttem. Az oly nagyra tartott forrása a bölcsességnek lám cserbenhagyott, amikor talán a legnagyobb szükségem lett volna rá, hogy kiszabaduljak helyzetemből. Hisz bármennyire is élveztem, ami velem történik, tudtam, hogy az elszállt szerveim soha nem fognak visszatérni. Bíztam magamban, hogy valami példamutató cselekedettel kiszabadulok helyzetemből, akár valójában történik, akár csak képzeletem szülte. De nem így alakult.

Láttam, hogy mi történik, mégsem volt szemem, éreztem, ahogy a hideg körülöttem összeborzol, mégsem volt bőröm, hallottam az éles, elégedettséggel teli nevetést, mégsem volt fülem. Lelkem maradt fent egyedül, az egyetlen dolog, amit nem tudott elpusztítani, és bár nem volt szám, mégis egy kis kacaj hagyott el engem. De rögtön rá is jöttem, nem az én érdemem, hogy nem semmisültem meg teljesen, hisz ezt ő tervezte így. Nagyobb lesz a kínom, ha nem hagyom el teljesen a világot, amiben eddigi életemet éltem.

Egy mély, fájdalommal teli hang csapott meg, nem értettem tisztán hogy mit is mondott, de abban biztos voltam, nem utoljára hallom ezt a hangot. Nem tudom utána mi történ, csak a nyers fájdalom, ahogy minden, ami egyszer az enyém volt, most visszaáll a helyére. De már nem csupán az enyém, hanem az övé is volt. Éreztem, ahogy agyam visszatér, de már nem csak az én gondolataim voltak benne, hanem az övé is. Akaratomtól függetlenül is gondolok olyan dolgokra, amikre eddig soha nem, és ez olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiket soha nem akartam érezni. Belső szerveim is visszatértek, csontozatommal egyetemben, de ezekben is éreztem a jelenlétét. Húsom, bőröm olyan iszonytató fájdalmakkal csatlakozott hozzám, amibe legszívesebben elájultam volna, de ő nem hagyta, akarta, hogy érezzem a fájdalmat.

Újra a semmibe kerülésem előtti helyen álltam, őhozzá préselődve, csak ezúttal az ajkaim az övékén volt található. Legszívesebben elhúztam volna a fejem, de ehelyett kinyíltak az ajkaim, és hagytam, hogy számba dugja nyelvét. És akkor rájöttem, miért éreztem a félelemkor a gyönyörűséget is. Erre a pillanatra vártam, vagyis nem én, hanem ő. Hihetetlen módon már akkor is ott volt a fejemben, nem pedig szétesésem után került belém. A nyelve nem igazán hasonlított egy igazi férfi nyelvére. Sokkal hosszabb és ruganyosabb volt. A nyála meg olyan ízű, mint az eső. Mégis hagytam, hadd játszadozzon velem, nem mintha olyan sok választási lehetőségem lett volna. De amint gondolataim valamiféle menekülési terv kieszelésére tereltem, egy szúró fájdalmat éreztem szívemben, és a földre zuhantam. Nem emlékszem másra, csak ahogy a kövér esőcseppek arcomra hullnak, és elmosnak minden fájdalmat rólam, és saját sötét magányomba terelnek.