Legyen vége

Tükör előtt álok, higgadt vagyok, szép lassan elkezdek öltözni. Először a zoknit majd a nadrágot veszem fel, majd ezt követi az ing és a nyakkendő. Feszültségnek vagy izgalomnak semmi jele, nyugodt vagyok. Felveszem a zakót, szép lassan begombolom, eligazítom, készen állok. Bemegyek a szobámba és leülök az ágyamra, már reggel rendbetettem szépen lassan, nincs rajta semmi gyűrődés vagy ránc. Az asztalon már el van készítve minden, most már csak rajtam van a sor… Megfogom az üveget és lecsavarom a kupakot, majd öntök a pohárba, a gyógyszert a kezembe veszem majd, a nyelvemre helyezem és az alkohol segítségével, lenyelem. Ez így még kevés, öntök még majd újabb tablettákat veszek be, majd megint önötök az üvegből. Elég volt, a poharat leteszem az asztalra, rá egy borítékra, egy levélre. Már tegnap megírtam, nincs benne semmi lényeges, csak valahogy fontosnak éreztem, hogy tudják… hogy miért is? Ismét az ágyamon üllők, szépen lassan oldalra fordulok és lefekszem. Már nincs vissza út, becsukom a szemem és tudom, hogy számomra a holnap nem jön el többé…

2006 okt. 30

„Az emberi lény ugyanis el tud viselni egy hét szomjazást, két hét éhezést, és akár évekig elviseli, ha nincs fedél a feje fölött, de a magányt nem viseli el. Minden kín és szenvedés közül a magány a legrosszabb.”