Konfliktusom a BKV-val

Konfliktusom a BKV-val

Annának hívnak, egy Baranya megyei kisvárosban születtem Sellyén nem messze a horvát és a szerb határtól. (A történet szempontjából ez fontos tényező lesz.) Nyáron szüleim és jómagam nagy örömére felvételt nyertem a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építőmérnöki karára.  Szüleim Villányban borászok a 90-es években jól menő családi vállalkozásunk a gazdasági világválság hatására a mi pénztárcánkat  is érzékenyen érintette, így jóval több lelkesedéssel mint anyagi támogatással érkeztem nemzetünk fővárosába 2011 szeptemberében. Kollégiumi férőhelyhez legnagyobb sajnálatomra nem jutottam, így albérlet után kellett néznem. Jelenleg Budán élek a XI. kerületben ötöd magammal egy két szobás lakásban havonta ötven ezer jó magyar forintból.  Nem panaszkodok megtanultam beosztani a pénzem, úgy, hogy még olykor félre is tudok tenni belőle. Különböző luxuscikkeken spórolok a PótpótZH-kra mint például a BKV bérlet.  Egy szép októberi (konkrétan emlékszem hétfői) napon az egyik pesti csoporttársammal indultunk a Móricz Zsigmond körtértől a Bosnyák tér irányába kisebb turkálós schoppingolásra. A 7es buszon szokásos lányos trécselésbe kezdtünk, megtudtam, hogy az édesanyja a BKV-nál viszonylag vezető pozíciót tölt be és így –szerencséjére- minden nyáron el tudja helyezni angol tolmácsként az ellenőrök mellé, a forgalmasabb turista járatokon, amik a belvárosban közlekednek. Sokszor megfordult a fejemben már, hogy Én mit csinálnék ha olyan kellemetlen szituációba kerülnék mint egy ellenőrzés, a stratégiám álmomban a következő volt : turistának adnám ki magam és angolul kezdenék el beszélni, elgondolásomat olyan alapokra helyeztem, hogy egy jó esetben érettségivel rendelkező  BKV ellenőr biztos nem beszél a magyar nyelven kívül mást. Az elméletemet pillanatok alatt összetörte kedves barátnőm.  Két órával később a kimerítő vásárlás után a Bosnyák tértől elváltak útjaink , én a buszmegálló irányába indultam el, keresni egy megfelelő buszt a Móricz Zsigmond körtér felé, szerencsémre pillanatokon belül beparkolt egy piros csuklós 7es gyors járat amit körülbelül még a szocreál időkben gyárthattak. Nagy boldogan felpattantam és beálltam a busz közepére , egy fél fülessel zenét hallgatni és épp azon gondolkoztam, hogy haza felé be kell ugranom a papír boltba A3-mas rajzalapot venni az esti kikapcsolódáshoz. Ahogy elindult a busz fél füllel meghallottam, hogy a busz végén egy 2 méter magas ballonkabátos melák akit könnyebb lett volna átugrani mint megkerülni és hasonlóan kis darab munka társa jó hangosan megszólalt: „ Jó napot kívánok, jegyeket bérleteket”. Megfagyott bennem a levegő, gyorsan mérlegeltem a helyzetet.
Gyors járaton vagyok szóval ez a csotrogány évente kétszer áll meg, a helyszíni pótdíj ( nem mintha lett volna nálam annyi pénz) akárhogy is nézem 8000 Ft, ami bizony egy fél tuskészlet de barátságosabb helyeken BME-s diákigazolvánnyal egy egész.  Őrült sebességgel elkezdtem kutatni a táskámban a pénztárcám után hátha van benne egy még fel nem használt jegy.  (Azóta sem értem, hogy lehettem ilyen kis naív. ) Mondanom sem kell nem találtam még egy felet sem.  Iszonyatos sebességgel ( amit egy rövid táv futó olimpiai bajnok is megirigyelt volna elkezdtem „diszkréten” sprintelni a legtávolabbi helyre az ellenőröktől a busz orrába a sofőr ajtaja mellé. Észveszejtően nyomogattam a zöld gombot miközben toporogtam a lépcsőn és mormoltam magamban, azt a három szót amit ilyenkor minden normális ember mond: „ ÁLLJ MÁR MEG !!!  ÁLLJ MÁR MEG!!!”
Nem állt meg…. egy cseppet sem érdekelte a buszt, hogy én mit szeretnék,  csak ment, csak ment, csak ment az a fránya 7es expressz járat. Mialatt  egyre gyorsabban közeledtek én elmormoltam egy két imát, hogy csak van még ezen a buszon rajtam kívül akkora szerencsétlen aki jegy nélkül utazik… Nem volt…  Levert a víz. Odaértek mellém… a fekete ballon kabátos férfi megszólított.
- Jó napot kívánok jegyeket bérleteket. (Elhangzott a gyilkos kérés.)
Ránéztem, megszólalni sem tudtam az ijedségtől és a méregtől , hogy még leugrani se tudok erről a csotrogányról mert pirosat kapott a busz, pedig már csak pár méter a következő megálló a Keletinél.
Én csak ott álltam (még mindig nem mertem megszólalni) ránéztem. Időhúzás gyanánt kivettem e fülemből a maradék fél fülhallgatót, lekapcsoltam a zenét, ezzel is nyerve 3 másodpercet, elővettem legszebb mosolyom és kérdően az ellenőrre néztem.
Újra feltette a nagy kérdést most már kicsit ingerültebben ( nem mintha az első olyan  nagyon bizalom gerjesztő lett volna).
-Jegyeket bérleteket!
Én összeszedtem minden bátorságom, és elővettem minden horvát tudásom ( azt az öt maximum hat szót amivel rendelkeztem hála horvát és szerb barátaimnak akikkel az egész 7végét töltöttem)
Stá ima? ( magyarul annyit tesz, mi a helyzet? )
Az ellenőr nagy szemekkel nézett rám és mintha fogyatékos lennék, de minimum most szabadultam volna a szigetvári elme-gyógy intézetből, elkezdte szótagolni:
Je-gye-ket, bér-le-te-ket!

Erre én:  „ Nedosztájes mi? „  ( Horvátul ez szimplán annyit tesz: hiányzol)
Erre az ellenőr iszonyat artikulálva elkezdte üvölteni: TICKET TICKET
Nem kellett sok, hogy kitörjön belőlem a nevetés miután megszólaltam „ volim te” ami röviden a szeretlek.
Látszott a kopasz fején, hogy nagy nem tud velem mit kezdeni elkezdett keresni a táskájában egy utas tájékoztatót amiben különböző európai nyelveken udvariasan közlik a szerencsétlen utazóval, hogy épp most szeretnének legombolni róla nyolc ezer forintot. A kezembe nyomta és elkezdtem olvasni németül, magyarul, angolul, spanyolul, olaszul, lengyelül, szlovákul (az utolsó kettő megfejtésében csak a zászló segített), hogy nagy szarban vagyok. A jóisten a segítségemre sietett, horvát nem volt benne ( de utólag végig gondolva, ha lett volna én azzal sem megyek sokra, mivel a szókincsem a laku nocsnál be is zárult – ami a jó éjszakátot jelenti ). Bőszen olvastam az utas tájékoztató szlovák részét ( mintha érteném) miközben a másik hapi elunta a dolgot és tovább zaklatta az utasokat.  Az ég a segítségemre sietett és találtak közvetlenül mellettem egy 18 év körüli srácot aki hasonló cipőben járt mint én, leszámítva azt, hogy neki nem volt ennyi esze. Pillanatok alatt kiderült hogy se jegye, se bérlete, de még angolul sem tud, a Keletinél leszállították a srácot, én meg nagy boldogan sóhajtottam egyet zsebre vágtam az utastájékoztatót, és tovább zötyögtem a Móricz felé.  Őszintén szólva, szinte biztos vagyok benne, hogy ha nincs a srác nem hagyják annyiban az ellenőrök a dolgot, és irdatlanul megbüntetnek. A konfliktusból a következő tanulságokat vontam le: fodrászhoz már nem kell mennem melíroztatni mivel röpke 10 perc alatt megőszültem.  Természetesen a viccet félre téve, még aznap vettem egy BKV bérletet, de azért biztos ami biztos összefutottam hétvégén a horvát haverokkal … van mit csiszolni azon a horvát nyelvtudáson.