Két élet utolsó próbája

„Menekülés! Menekülni innen, minél messzebb!” Ez volt minden - valójában az egyetlen - gondolata, amelyért most élt, e körül forgott egész világa. Az Ő egyetlen célja ugyanakkor elfogása volt. Vérebek csaholása verte fel az erdő csendjét. Hamar rátaláltak a szökevény élete vörös verejtékével rajzolt útjára. Sorsa beteljesülni látszott. Rejtekén, ahová erőtlenül lerogyott, hallotta a közeledő embereket és a kutyaugatást. Csak abban reménykedett, hogy az állatok azonnal széttépik. Hisz nem véletlenül sértette fel karját több helyen. A vér vadítóan hatott az ösztönökre. Ám üldözői szigorú parancsot kaptak - életükkel feleltek a szökevény épségéért. Így mikor a kutyák nagyon nekiindultak, rájuk került a szájkosár és fojtásig feszült a szíj nyakuk körül. Már tudta, hogy felfedezték, körbevették, de képtelen volt mozdulni, vagy bármi mást tenni. Megadóan várta a húsába mélyedő mohó fogak támadását, az éles körmök szaggatását, tört csontok idegtépő reccsenését.

Borzongva megremegett. Ekkor új remény ébredt benne. Talán nem kell mindezt végigélnie. Talán már az első harapás torkát éri, és lerövidíti szenvedéseit. Kapkodó mozdulatokkal mázolta vörösre megfeszülő nyakát. Így, most már minden rendben van, ezt sikerült elintéznie. Mennyire megkönnyebbült mégis, mikor egy jól megtermett férfi rángatta ki az összehajló ágak közül. Ám tudta, ez csak pillanatnyi állapot. Hamarosan már azt fogja kívánni, bárcsak minden úgy történt volna, ahogy elképzelte.
Először egy patakhoz vezették, lemosták nyakát és karját, majd bekötözték sebeit. Az erdő szélén lóra ültették, a biztonság kedvéért pedig szorosan közrefogva kísérték. Amikor megpillantotta a komor kastélyerődöt, minden ereje elhagyta. Arcát sós könnyek barázdálták, hangtalan sírása azonban észrevétlen maradt.

Az egészről egyetlen lusta őr tehetett. Hetek óta figyelte már, hogy jár estéről estére az ablaka alatt. Mindent pontosan kiszámított, míg végül sikerült elhatároznia magát. Ám az őrt azon az éjjelen kissé elnyomta a buzgóság, és sietségében előbb ért az ablak alá. A fogoly tervei az emberi tényezőket sajnos nem vették figyelembe. Alig néhány lépés választotta el az árkádok rejtekadó árnyékától, mikor az őr kürtjébe fújt, de a versenyt nem vehette fel a létéért küzdő élet gyorsaságával. Még az égbe nyúló sziklafal sem jelenthetett akadályt, csupán némi időveszteséget. Csak az erdő másik széléig kellett volna elérnie, ahol már a báró katonái járőröztek. Nem bírta az iramot. Lovakkal és vérebekkel pedig amúgy sem versenyezhetett. Ezért inkább a halál mellett döntött. Az is jobb lett volna, mint visszakerülni. És most ismét itt állt a kapunál, melyet nem is oly régen hagyott háta mögött. A hatalmas ajtószárnyak égzengést idéző robajjal zárultak be mögöttük. Rosszullét kerülgette, mikor megpillantotta a kastély urát, arcán elömlő elégedettségével. Az üldözőket azonnal kifizette, és útjukra bocsátotta. Innen saját katonái vették át a lányt. A férfi becézőn simított végig az arcán, ő mégis egész testében remegett a félelemtől. Tudta, hogy engedetlenségéért nagy árat kell majd fizetnie. Megérzései sajnos igaznak bizonyultak.
- A pincébe vele!

A férfi hangja csontjáig hatolt, korántsem volt olyan kedves, mint előbbi érintése. Durva karok ragadták meg, és végigvonszolták a jeges leheletű, gyér fáklyafényű folyosókon. Ő végig ott volt a nyomukban. A kamra ajtajában óvatosabb bánásmódra intette embereit. A lány csupán ennek köszönhette, hogy nem lökték egyenest a szomszédos falig. Utálta ezt a helyet, a poshadt, alvadtvér-szagú levegőt, és a fentről besurranó kevéske fény fenyegetően derengő árnyait. Fáklyát itt csak akkor gyújtottak, ha Ő személyesen lépett be ide, de a fogoly úgyis jobban szerette, ha a termet sötétség rejtette szemei elől. Rettegett a falon szétterülő vörös foltok és csíkok látványától. Pontosan tudta, honnan származnak ezek. . . Bár az is lehet, maguk a durva faragású kövek szennyezték saját testüket, sok szenvedést megértekként, gyászoló könnyeikkel. Emlékezetéből megpróbálta kikeresni az egyetlen olyan helyet, ahol a padló még tisztának volt mondható, és fázósan összehúzódva lekuporodott. A hirtelen támadt csendben ajtó nyílt, és egy durva anyagú, pokrócnak csúfolt rongycafat repült feléje. Riadtan csúszott arrébb. Inkább megfagyott volna, mintsem ezzel takarózzon. Ám néhány óra múlva erőt vett magán. Tudta, hogy holnap minden - főleg lelki - erejére szüksége lesz, így maga köré tekerte és álomtalan kábulatba zuhant. Másnap korai ébresztő volt. Az éjszakai őr harmadmagával lépett a terembe, felrángatták a földről és elindultak vele a folyosók szövevényében. A második kanyar után a lány már tudta, hová viszik. Ó, nagyon is jól ismerte erre a járást, a kastélyban töltött hetek alatt naponta többször is megfordult itt. Az előbbinél közel négyszer akkora, de sokkal félelmetesebb hely volt, még fehérre meszelt, folt nélküli falaival is. Ő mindig nagyon ügyelt rá, hogy ez a terem makulátlan legyen, pedig így naponta volt vele munkájuk embereinek.

A lány vére is festette már a falat, ha olykor-olykor elvesztette vele szemben a türelmét. Ilyenkor általában pofont adott, hogy azért ne tegyen túl nagy kárt benne, de azt rögtön kettőt is osztott: hirtelen egymásutánban egyet egyenesen, egyet visszakézből. Ám legtöbbször csak nézte a lányt, mint ámuló ember, aki nem tud betelni szépségével, beszélt hozzá, körbejárta, akár ragadozó az áldozatát, mohó szemei szinte falták látványát. Ha hozzáért, finoman tette, szellő-lágyan, remélve, hogy így nem kelt ellenérzést a fogolyban. Hirtelen kitörései persze jelentősen rontották az összképet. Nem csoda hát, hogy a lány alig mert belépni. De nem akarta láttatni gyengeségét, így hátrakulcsolt kézzel igyekezett rejteni ujjai remegését. Táguló pupillái azonban felfedték, áldozati báránynak érzi magát, akit gyors tőrhalál és lángsír helyett maga a vérszomjas isten tép majd kínzott cafatokra. Megállt középen, épp elegendő távolságra a férfitől, de már a lehetséges menekülési körön jócskán belül. Lába hozzáért a deszkaszerű fekhelyhez, melyet az ő háta koptatott és csiszolt simára, de legalább bő ingét nem kellett levennie, ami valamelyest mégis védte.

Ez volt az egyetlen olyan dolog, amelyben megőrizhette méltóságát. Ruháitól soha nem fosztatott meg, noha nyilvánvaló volt, hogy Ő akarja, úgy, ahogy van, piszkosan és törődötten, de hamuforró, finom bőrével, cseresznye ajkaival, rózsás arcával, félelemtől csillogó szemével, karcsú, a kellő helyeken mégis telt alakjával. Talán a lány sem viszolygott volna tőle, ha más korban, más körülmények között találkoznak. És ha a férfi kevésbé öntörvényű és kegyetlen. Mindezeket leszámítva kellemes, markáns arcú, kisportolt testű, alapjában véve érzékeny ember volt. Mégis az elmúlt hetekben már alig tudta türtőztetni magát, különösen, ha a lány olykor-olykor önkéntelenül kihívó, vágykeltő mozdulatot tett. Egy rakoncátlan tincs igazítása, vagy ahogy idegességében végigsimít a karján, a kinyúlt ruhából kivillanó vállai. De a férfi soha nem engedett meg magának többet egy-egy finom simításnál.

Most is, ahogy a lány mögé lépett, kezét lassan végighúzta a hátán, nyakszirtjétől a derekáig. A fogoly teste ösztönösen ívbe feszült, így próbálva elkerülni az érintését. Nem léphetett arrébb, annak beláthatatlan következményei lettek volna. A férfi pontosan tudatában volt eme aprócska lépéselőnyének, vagyis annak, hogy a lány tartott a haragjától, és ez az érzés erősebb volt minden ellenszenvnél. Neki ugyanakkor most valami többet kellett tennie, hogy elvegye a kedvét egy időre a szökéstől. Nem valamiféle erőszakra gondolt, tudta, hogy a lányt sokkal jobban rémíti, mikor kedves hozzá, vagy megérinti. Így elővéve legmézesmázosabb hangját, megszólalt.
- Hogy vagy, gyönyörűm? Remélem, jól aludtál. . . Milyen volt a tegnapi napod?
Fél kézzel óvatosan megszorította a lány vállát. Majd egészen mögé lépett, forró lehelete végigfutott a fogoly tarkóján, ahogy újra megszólalt.
- Nem akarsz mesélni róla?

Rendszerint a lány nem válaszolt a kérdéseire, sőt, egyáltalán nem reagált semmire, amit mondott. Ám a szökés alatt sok minden átértékelődött benne. Most már a halált is megváltásnak érezte volna. Jelen pillanatban ez volt a szabadulás egyetlen útja. Ő soha nem ölte volna meg, de sosem lehet tudni, mit meg nem tesz az ember hirtelen haragjában. . . Így, mindkettőjük legnagyobb megdöbbenésére, néhány pillanat múlva mégis megszólalt. Oly régóta nem beszélt már, hogy maga is meghökkent először még kissé reszelős, nehezen feltörő, de egyre tisztább csengésű, végül az egész termet betöltő hangjától:
- Kár, hogy csak majdnem sikerült.
- Micsoda?
- Meghalni.

Azonnal megértette. Foglya inkább halálba menne, mint hogy ezt az életet Vele ossza meg. Kis híja volt annak, hogy teljesítse a lány leghőbb - és egyben legutolsó - kívánságát, de sikerült erőt vennie feltörő dühén. Ám pontosan tudta, hogyan büntethetné mégis foglyát merész őszinteségéért, és egyben szökéséért is. Olyat fog tenni, amit eddig még soha. . . Terve két, meglehetősen egyszerű részből állt. Először is maga felé fordította a lány arcát és addig igazgatta, amíg a fogoly kénytelen volt egyenesen a szemébe nézni. A férfit csak még jobban magához láncolta félelmet sugárzó, mégis dacfényű tekintete. Ahogy engedett valamelyest szorításán, a lány azonnal elrántotta a fejét. Ő azonban csak csendesen mosolygott. A büntetés ezzel korántsem ért véget. Még mindig a fogoly háta mögött állva, balját a vállán nyugtatva jobb kezével óvatosan félrehúzta laza hullámú tincseit, így felfedve a lány megfeszülő nyakát és vállát. Finom vonalú kulcscsontja tisztán kirajzolódott a vékony bőr alatt, lágy emelkedéssel jelezve minden egyes légvételt.

Kénytelen volt még egyszer végiggondolni elkövetkezendő tette lehetséges következményeit, ahogy a fogoly légzése gyorsabbra váltott, mint eddig bármikor. Ennek dacára bűnhődnie kellett. Lassan hajolt egyre közelebb, saját maga felkorbácsolt érzéseitől is tartva kissé. Ahogy szája a lány selymes bőréhez érve finom csókot lehelt kulcscsontja fölé, már tudta, hogy hibázott. Mégis olyan jóleső érzés kerítette hatalmába, amelyet azelőtt soha nem tapasztalt, de már nem ért rá ezen töprengeni, mikor látta, hogy a fogoly keze ökölbe szorul, száját összepréseli a düh. Alighogy Ő engedett szorításán, azonnal kisiklott kezei közül és szikrázó szemekkel állt szemben vele. Nem távolodott, nem menekült, megszűnt a félelem távolságtartása. Lelkében túlcsordult valami és ez számára mindeddig ismeretlen érzelmeket keltett életre - bátorságot, felháborodást és egy erősebb öntudatot. Keze szinte akaratától függetlenül, a sértettség ösztönével mozdult. Ő ekkor kapta élete legelső és egyben legnagyobb pofonját. Szája szélén keskeny vércsík serkent és gyöngyözve futott lassan álla vonaláig. A férfi elkerekedett, döbbent szemekkel meredt a lányra. Ilyen példátlan viselkedés még nem fordult elő a termeiben. Ez megtorlást kívánt. Nem védhette többé a lányt a szenvedéstől mélyülő szerelme sem.

A fogoly kissé ijedten és megilletődve, de új erejét most már nem vesztve állt még mindig előtte. Az őrökért kiáltott, miközben egy alkonyatszürke kendővel megtörölte az arcát. A lány azt hitte, most végre mindennek vége, de csalódnia kellett. Visszavitték a régi cellába. Közben végig fülébe csengtek az Ő döngő léptei. Nem tudta, hogy a férfi még nem döntött felőle és csak gondolkodásra van szüksége. Ha sejti, még ott a teremben, hogy mi körül fognak forogni a gondolatai, lehet, hogy nagyobb pofont ad és mégiscsak kiharcolja az azonnali halált. Így viszont nyugtalanul ugyan, de önmagával elégedetten töltötte idejét a jól ismert falak között.
A férfi nehezen juthatott döntésre, és egész éjjel tanakodhatott, mert az őrök csak másnap jöttek a lányért újra, és nagyon kimerültnek látszott. Olyan terembe vitték, ahol még soha nem járt azelőtt. Ha ez egyáltalán lehetséges, még dohosabb és sötétebb volt, mint eddigi lakhelye. A mennyezetről két kötél lógott alá. Ezek között megállították, és kezeit fölfelé kifeszítve hozzákötötték. A falon pedig, összetekerve egy. . . korbács függött. Először jeges rémületet érzett, de ezt csakhamar felváltotta a nemrég megismert érzések egyike, a bátorság.

Elhatározta, hogy kitart a végsőkig. Ruháját a szó szoros értelmében leszaggatták a hátáról. Egy marcona őr lépett most mögé. A következő pillanatban lendült a korbács, égővörös hasítékot hagyva a lány fehér hátán. Suhogás, csattanás, csak a lány fejében visszhangzó elfojtott sikoly. Nem adja meg Neki azt az elégtételt, hogy nyíltan mutatja szenvedését. . . Suhogás, csattanás, visszhang. . . Többé nem tesz az ő kedvére. . . Suhogás, csattanás, visszhang. . . Az arcán valami nedvesség folyik. Talán sír? . . . Suhogás, csattanás, visszhang. . . Nem. Régen nincsenek igazi könnyei. . . Suhogás, csattanás, visszhang. . . Ezek csak a szenvedés ősi cseppjei, melyek öntudatlanul törnek a felszínre, a fogoly akarata ellenére. . . Suhogás, csattanás, visszhang . . . Már nem tudott semmire gondolni . . . Suhogás, csattanás, visszhang . . . Suhogás, csattanás, visszhang . . . A lánynak teste kínlódott, Neki a lelke szenvedett. Rabja már túl volt azon, hogy szellemi szinten érzékelje az ütéseket. . . Suhogás, csattanás, visszhang. . . Egyedül dac munkált most benne, bár lassan az eszméletvesztés határára sodródott. . . Suhogás, csattanás, visszhang. . . A tizediknél Ő egyszerűen nem bírta tovább.
- Elég!
A kötelek tartásától megfosztott fogoly aléltan zuhant a mocskos kövezetre. A két érzelem közt őrlődő férfi körül bizonytalanul álltak emberei. Szerelme és dühe őrült csatákat vívtak, miközben titkon mindkét fél a békét akarta, amely azonban szükségszerűen egyikük elmúlása kellett legyen.
. . .
- Vigyétek fel, a szobájába!

A Düh búcsút intve libbent a fáklyaláng felé, elfogadva a Szerelem békéjét. A lány most visszakerült oda, ahonnan indult. Legtöbbször ugyan a cellában vendégeskedett, de volt egy emeleti szobája, amely mégiscsak kiemelte a többi „pincerab” közül. És az is, hogy Ő nem tekintette igazán fogolynak, csak viszonzatlan érzelmeiért büntette őt így. A lány ugyan nem remélte, hogy valaha még visszaviszik az emeletre, hisz éppen onnan sikerült megszöknie. Bár jelenlegi állapotában még azt sem érzékelte, mikor az egyik őr az Ő figyelő tekintetétől kísérve - és csak e miatt - szokatlanul óvatosan fektette végig a puha ágyon. Csaknem egy hét telhetett el, mire először ébredt teljesen tiszta öntudatra. Az ájulását követő időből szinte semmire sem emlékezett. Reggelente szemébe tűző nap, minden étkezéskor - naponta háromszor - rendes ételek, hatalmas, meleg ágy, fénnyel teli szoba. És egy többször felbukkanó, köpenyes alak. Ő volt az egyetlen, aki Rajta kívül ezekben a napokban a szobájába lépett. Az arcát ugyan egyszer sem látta, de. . . mintha. . . igen, igen, most már egészen biztos volt benne: a huzatban libbenő hosszú, őszes haj. . . Hosszú haj?! Egy nő!

A lány döbbenten ült föl az ágyban. Egy idegen a kastélyerődben! Amennyire ő emlékezett, egyetlen nő vagy lány sem állt alkalmazásban Nála. Ráadásul idegenek se igen fordultak meg itt, még férfiak sem. Az erődítmény teljesen önellátó volt, egy felcser is élt itt. Mielőtt azonban további töprengésbe kezdhetett volna, Ő lépett a szobába. A fogoly gyorsan visszahanyatlott és nyakig húzta a takarót, riadt tekintettel nézve Rá. A dac és a harciasság a seblázzal együtt váltak semmivé az elmúlt időben. Annál inkább meglepődött, amikor felfedezte a férfi szája sarkában bujkáló szomorkás mosolyt, melyet szokatlan viselkedése váltott ki. A pofon eredményének már nyoma sem volt. A meglepetés azonban azzal vált teljessé, midőn Ő valóságos kis beszédbe fogott és életének eddigi leghosszabb gyűjteményét adta napok óta fogalmazódó gondolatainak.
- Tudhatnád, hogy itt nem kell tartanod tőlem. Az elmúlt napok sem tudtak meggyőzni a biztonságodról?. . . Sokat gondolkoztam, volt rá alkalmam, és most már egészen biztos vagyok benne, milyen erősek az érzéseim. Semmit nem tudnék megtagadni tőled, bár nem engedhetlek el. Viszont pár napra vendéged volt a külvilág. Kérlek, hadd mondjam végig, utána még lesz alkalmad kérdezni. Ami azt a dolgot illeti, ha nehezedre esik is, próbáld meg elhinni, hogy nekem sokkal jobban fájt minden ütés, ahogy elhatározni is valóságos szenvedés volt, de rá kellett jönnöm, hogy már semmit sem tehetek. Nagyon sajnálom, hogy önvádamnak te lettél az áldozata. Vezeklésül most kimondom azt, amit eddig még magamnak is alig mertem bevallani. Nem pusztán társamul kívánlak, ahogy azt te gondolod, hanem. . . szeretlek!

A lány a döbbenettől szóhoz sem jutott. Önkéntelenül felemelkedett és hitetlen tekintettel meredt maga elé. Nem mert a férfire nézni, aki pedig várakozásteljesen, szinte mohó szemekkel leste minden mozdulatát. Mikor a fogoly ráébredt a hirtelen beállt csöndre, tanácstalanságában csak egyetlen dolog jutott eszébe, ami rögtön gondolkodóba ejtette.
- Ki volt az idegen?
Ő talán többre számított, ha nem is arra, hogy azonnal a nyakába borul, de kiragadja őrjítő bizonytalanságából. Így kissé kedvetlenül, mogorván válaszolt.
- Egy közeli faluból hívattam, afféle javasasszony. Az asszonynép mégiscsak jobban érti egymást. A felcser. . . - hangja hirtelen megváltozott, szeme fenyegetően villant - más férfi nem érhet hozzád!
A lány egyszerre megtalálta a hangját.
- Soha nem fogsz megváltozni, ugye?
A férfi tekintete elborult, elgondolkozva hajtotta le a fejét. Válasza rekedten, felindultan csengett.
- Igazad van. Az érzéseim most már soha nem fognak megváltozni.
- Úgy legyen.
Mindketten a hang irányába kapták a fejüket. A javasasszony volt az, a szoba egy távolabbi sarkában tett-vett idáig csöndesen. Most előlépett az alakját rejtő árnyak közül, és egészen a lány ágyáig jött. Ő ismét haragosnak tűnt.
- Hogy merészelsz?! Megmondtam, hogy mire visszaérek, már ne légy itt!
- Ó, micsoda hálás szavak!
A férfi visszafogott hangon folytatta.
- Tudod jól, mekkora a hálám, de ne feszítsd túl a húrt. Ne zúdítsd magadra szomorú sorsom haragját.
- Békélj, jó uram. És hagyd meg magadnak a reményt. Ha türelmes leszel, minden jóra fordul.
Azzal titokzatos szavai hatását be sem várva gyorsan kifordult az ajtón. Hajlott korát meghazudtoló, fürgén kopogó léptei visszhangot verve távolodtak, kényelmetlen hallgatásban hagyva a férfit és foglyát. Többet azonban egyikük sem szólt. Ő még álldogált ott egy darabig, de azután csöndesen, szinte észrevétlenül tűnt el a szobából.

Ha valamelyikük kinézett volna az ablakon, még látja, amint a javasasszony az erőd kapujától néhány száz méternyire óvatosan körbepillant, majd fekete hollóvá változik, és elrepül az erdő felé.

A lány szíve nehéz volt, nyomasztották az asszony szavai. Nem akarta, hogy a férfi számára minden jóra forduljon, hisz az nyilván az ő boldogtalanságát jelentette volna. De mit tehetett ellene? Megadóan várta sorsa beteljesülését. Miután napokig az élet határán hált, már nem akart meghalni, így az újabb szökés tervét elvetette. Most csak élt, vagyis inkább csak volt, mint egy vihart váró törékeny virág. De az orkán késett. A fényt követte a sötétség, éjszakát a nappal. Egyre teltek a napok.
A hetek.
A hónapok.
Ő minden délután meglátogatta, de soha nem váltottak szót. A lány ilyenkor ágya szélén üldögélt lehajtott fejjel, de gondolataival és érzékeivel követte összes mozdulatát. A férfi fel-alá járkált, néha megtorpant az ablaknál és elgondolkozva meredt kifelé, majd tovább folytatta idegtépő sétáját. Nem is történt semmi említésre méltó, egészen addig az éjszakáig. . .
Az eget sötét, holdfényfátylú felhők borították. A levegő nehéz volt az erdőből szivárgó láthatatlan párától. A lány sokáig forgolódott, míg végül elnyomta az álom.
Rohanó lovak patáinak dobbanása. . . nyerítés, hátasok toporzékolása. . . rekedt, borízű hangok. . . sikoltás. . . egy asszonyt hoznak. . . az édesanyja!. . . magas férfi rohan feléjük. . . az apja az. . . futni kell!. . . nem szabad megállni!. . . futni, rohanni az életéért!. . . egy lovas a nyomában, majd még egy. . . hátrapillant. . . hiszen őt ismeri! Meg fogja menteni!. . . beérik a lovasok, és egy ifjú maga elé rántja a nyeregbe. . . megmenekült. . . a ház romokban, apja feleségét siratja. . . hálás a fiúnak, aki csak egyet kér. . . fekete holló száll a közeli facsonkra és bólogatva, helyeslően néz rá. . . hogy feleségül? Végül is megmentette az életét. . . apja igent bólint. . . és akkor megismeri a fiút. . . nem, nem lehet igaz!. . . ez Ő!

A lány sikoltva ébredt. Éjszínű holló rebbent az ablakpárkányról a hajnali ködbe. A fogoly még épp látta a sötét villanást a tejfehér háttér előtt. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy álma valóság volt. Pontosabban egy nagyon régi, tudata mélyére eltemetett emlék foszlánya.
Tehát Ő megmentette az életét, és ezért cserébe ígéretet kapott, hogy ha eljön az idő, akkor. . . Most valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Szánalom és megértés, hála és jóindulat. Akármit tett is vele a férfi, az elmúlt közel fél év szenvedései semmiségnek tűntek múltbéli tettéhez képest. A megbocsátás kezdett gyökeret verni a lány szívében.
Azonban egy utolsó próba még hátra volt. Úgy gondolta, ha a férfi képes elengedni őt, azzal bebizonyíthatja, hogy igazán szereti.

Felhasogatott minden ágyneműt, amit a szobában talált, és a nap még halvány fényeinél csöndesen leereszkedett az ablakon keresztül. Mióta a javasasszony ott járt, nem látott őröket a kastély keskeny átjáróiban, csak a kapuknál. Ugyanazt az utat választotta, mint régen, a pince felé kerülve egy beomlott vakablak résén préselte magát keresztül, és máris a szikla egyik kiugróján találta magát.
Ő az erőd egyik toronyablakából figyelte minden lépését. Megtehette volna, hogy utána küldi embereit, ám szerelme most már minden mást legyőzött benne. Elviselte volna, ha másvalaki karjai közt látja a lányt, csak boldog legyen. És tudta, hogy a szabadság a fogoly számára felér minden boldogsággal. Szíve elnehezült, és zihálva vette a levegőt, ahogy a lány eltűnt az erdő fái közt. Szemébe furcsa nedvesség tolult. Gyorsan odanyúlt, és még érezte az ujjai alatt átsikló könnycsepp melegét.
Szobájába ment, behúzta a függönyöket, mindenkit elküldött maga mellől és átadta lelkét a keserűségnek.
- Soha nem fogom visszakapni őt - motyogta maga elé megtörten.

A hajnal már a kastély kapujában találta a férfit. Őrei egy idegen érkezését jelentették és felébredt szívében a remény. Eszébe jutottak a javasasszony szavai is, és rohanva érkezett a hatalmas ajtószárnyak elé. Mikor szétnyíltak, először nem látott semmit a szemébe tűző felkelő nap éles sugaraitól, de aztán lassan kibontakoztak előtte egy karcsú alak körvonalai.
A lány volt az. Visszatért hogy új, közös életet kezdhessen Vele...