Képzelt bűnök

A nevem Krissi, 16 éves vagyok és a novégiai Trondheimben élek az apámmal és a húgommal. Anyám 12 éves koromban meghalt. Őt szerettem a világon a legjobban. Ő bíztatott, hogy vigyem véghez az álmaimat, szerette olvasgatni bugyuta kis történeteimet, akármennyire is gyerekesek voltak.

8 éves korom óta író szeretnék lenni anyám is tehetségesnek tartott. Apám viszont nem, ő azt mondja, hogy ebből nem lehet megélni, keressek magamnak normális állást és ne legyek lusta dolgozni. Igen, apámmal elég rideg a viszonyunk egymással. Úgy gondolja, hogy a siker és gazdagság egy karnyújtásnyira van tőle. Ehhez képest szegényesen élünk, több dologból hiányunk van. Egyik kölcsön után a másik jön. Vitatkozni már nem merek vele, mert megverne. Mindig azt teszi, engem büntet a saját hibáiért.

Bár lehet, hogy én is vagyok mindennek az oka. Felesleges vagyok ennek a világnak, csak a rosszat teszem. Most is csak itt ülök a szobámban, és írok. Nem pedig dolgozok, pedig az lenne a helyes. Apám most belép az ajtón. Ide jön hozzám és azt mondja: „Hát te meg mit csinálsz?” Én felelek: „Csak a naplómba írok”. Hatalmas pofon csattan az arcomon, ettől a földre esek. Könnyes szemmel nézek apámra, aki vérvörös fejjel, lángoló szemekkel néz rám. „Mondtam már, hogy ne fecséreld az időd ostobaságokra! Dolgozhatnál is, hogy segíts eltartani magadat és a húgodat! Mióta anyád meghalt nekem 3 embert kell eltartanom, ezen gondolkozz!” Ennél a mondatnál kicsordul egy könnycsepp a szememből, amely lágyan végighömpölyög arcomon, majd a padlóra esik. Anya!, nagyon hiányzol! Mondom magamban… Apám fennhangon szól hozzám: „Ne bőgj, mint egy óvodás, inkább gondolkozz el magadon.” Most még egy lenéző pillantást rám vet, majd kilép a szobámból.

Amikor meghallom az ajtó záródását, a földre zuhanok és sírok. Nem tudom abbahagyni. Talán anyu hiánya az oka, vagy az, hogy apám ilyen kegyetlen velem. Nem tudom. Jó húsz perc múlva felkelek a hideg földről és leülök az ágyamra, ami mellett anyuról van egy kép. Egy kép, amin életvidám és felhőtlenül boldog. A szeme tiszta és meleget áraszt. Akármennyire is szomorú vagyok, az ő tekintete mindig megnyugtat, és mosolygásra késztet. Most lefekszem aludni, … este van már…


Mikor reggel felkelek, rögtön anyám képét látom meg. Ő a kedvenc témám, róla bármennyit tudok írni, úgy érzem. Mindig boldog volt. Ahogy a tavaszi napfény megtört a haján, néha úgy éreztem, hogy egy tündér, aki mindenkinek segít, de nem vár segítséget.
Egy tündér… 1989 tavasza volt, egy vasárnapi reggel, erre pontosan emlékszem. Apám kint állt a ház előtt, a kocsiba készült beszállni. Anyu utána rohant, és mondott neki valamit. Nem hallottam mit, de biztosan nagyon fontos lehetett. Aztán apám elhajtott a kocsival, anyám pedig bejött a házba. Az arca színtelen volt, a homlokán ráncok jelentek meg. Ekkor láttam anyut életemben először ilyennek. Láthatta rajtam, hogy megijedtem, mert odalépett hozzám és átölelt. Ennek ellenére éreztem, hogy ideges.
Ezután elment az egy éves húgomhoz, Larához. Dél fele lehetett, mikor apa megérkezett, furcsa papírok voltak a kezében. Elküldtek a szobámba, de én az ajtó széléről figyeltem mi történik. Nézegették a papírokat, anyu egyre idegesebb arccal nézte, majd ledőlt a kanapéra, és kezét a fejéhez szorítva zokogott. Éreztem, hogy nagy a baj. Anyám erős nő volt, nem sírt volna bármiért.

Mostanra már tudom mi állt azokon a papírokon. Orvosi vizsgálatok után kiderült, hogy rákos. `89 – ben, 11 éves fejjel nem fogtam volna fel, mit jelent. Elmondták, hogy anyukám beteg, és ezentúl többet lesz a kórházban, hogy meggyógyítsák. Hetek teltek el, és én egyre kevesebbet láttam anyámat, én vigyáztam a testvéremre, amíg nem volt otthon. Pár hónap múlva apám bejelentette, hogy anyut elviszi a nagyihoz, ott lesz egy darabig.
Anyu gyengén átölelt, és próbált most is erősnek látszani. Amíg apa nem volt otthon, a förtelmes szomszéd néni, Mrs. Lother vigyázott ránk. Végre hazaért apánk és nyugodtak lehettünk, elment a „boszorka”… Az elkövetkező időben, ahogy felkeltem, szürke volt a ház. Nem hallatszott anyám örömteli kacagása, nem sütött úgy még a nap sem, mint azelőtt.

A nyár elején végre meglátogattuk anyut. Hosszú autóút vezetett Namsosba, nagyihoz. Egész úton az ablakon bámultam ki, aludni sem bírtam, annyira vártam, hogy lássam anyut.
Mikor odaértünk, egy rakás cetlivel, tele versekkel és történetekkel a kezemben pattantam ki az autóból. Apa odalépett, a kezében Larával és együtt indultnk be a kis házba. Az ajtó kinyílt, gondoltuk, meghallották, hogy jövünk. De egy idegen nő szólt hozzám. „Szervusz kicsikém!” Kitágult szemekkel néztem rá. Ez az idegen nő az anyám volt. Az arca színtelen, nagyon sovány, a haja nem csillog úgy ahogy szokott. Hol van az én boldog anyukám?? Kérdeztem magamtól. Szorosan átöleltem, nem akartam elengedni. Éreztem, hogy szeret, és hogy várta már ezt az ölelést.

Este, mikor lefeküdtünk, azon gondolkoztam, hogy nem tudom, mi az a rák, de nagyon nem szeretem. Egy szobában aludtunk mind a négyen. Apa és anya egy ágyon, én mellettük, Lara pedig egy kiságyban. Már csak én voltam fenn egyedül, de sikerült elaludnom. A következő nap fantasztikus volt. Az egész napot együtt töltöttük, mint a régi szép időkben. Együtt nevettünk, boldogan, de a legfontosabb, hogy együtt. Ismét eljött a lefekvés ideje. Az ágyban anyu megpuszilt, majd elment Lara kiságyához és őt is dédelgette egy kicsit…

Éjjel matatásra lettem figyelmes, felébredtem, és láttam, hogy anyám az ágyon fekszik, apám pedig fölötte hajol, fogja a kezét és beszélnek. Odamentem, anya maga mellé ültettet. Furcsa volt a számomra. Olyanokról beszélt, hogy ha már otthon leszünk, mit csináljunk. De mi a nagyinál vagyunk, és mért nem mondja ebbe a történetbe magát?! Elcsukló hangon beszélt, a kezemet lágyan szorította kezével. Majd apa felsegítette a kis Lara bölcsőjéig, ahol anya megsimogatta őt, és elköszönt tőle. Apa lágyan fogta anya derekát, mintha ő vigyázna anyura, hogy el ne essen. Majd anyám felém nézett, karjait kinyújtotta, én odamentem, hogy megöleljem. Szorosan öleltem, mert éreztem hogy nagy a baj. Éreztem, hogy többet ilyen nem lesz. Anya guggolt, kezeivel fogta a fejemet, és azt mondta: „Vigyázz magadra kicsim!” ezután homlokon csókolt. Apa felsegítette, majd végigfektette az ágyon, gyengén betakarta, és halkan beszélt neki. Én meredten álltan az ágy és a kiságy között.

Néztem őket. Láttam, hogy anyu becsukja a szemét. Percekig néztem, de nem nyílt ki a szeme. Végre felfogtam: többet nem néz rám ez a két mosolygós szem. A levegő megfagyott, nem hallatszott a lélegzetvétele. Egy világ omlott össze akkor bennem. Az éj sötét volt, az ég csillagokkal teli. Talán anyu is ott csillogott már a felhők között. A hold besütött a szoba kis ablakán. Éppen anyám élettelen arcát világította meg. Nem tudtam levenni a szememet róla. Végül apám felállt és kikísért a szobából. Könnyes szemekkel álltam a csukott ajtó előtt. Tudtam, hogy többet nem láthatom őt, meghalt. Az én anyukám meghalt. És Lara oly’ csöndesen, oly gyöngéden aludta át ezt az éjszakát, mintha semmi sem történt volna. Akkor 1990. július negyedike volt, most 1995. március 23-a.
És ím, több, mint négy év elteltével írtam meg az anyáról szóló könyvemet. Az irodalomtanárom évek óta bíztatott erre. Most megmutatom neki. Az iskolába beérve megkeresem őt. Ő magához veszi és elballag vele. Én kétségekkel teli, állok az iskola üres folyosóján…

Eltelt pár nap, Mr. Garrison tüzelő szemekkel vágtat felém. Krissi, ez a könyv csodálatos, már meg is mutattam egy kiadónak és őket is megnyerte. Valószínűleg napokon belül a boltokba kerülhet, meglátod, nagyon szeretni fogják az emberek!” Most elmegy, és én szó nélkül, meredten állok.

Sikerült!? Talán sikerült valóra váltani az álmomat, író lettem? Talán abból a pénzből, amit a könyvön keresek, majd segíthetek apámnak? És apám végre megérti, milyen fontos számomra ez az ostoba dolog, az írás…